A fiú elindul. A lány vár. Az egymástól szétcsúszó kezek kisujjai még összeérnek. A fiú nem akar menni, a lány nem akar maradni. Sokat küzdöttek együtt, egymásért, és egymás ellen is. Küzdöttek néha karöltve, máskor lelket ölve, érzéseket tiporva. Nem azért, mert gyűlölték volna egymást, hanem azért, mert gyűlölték önmagukat. Gyűlölték, hogy nem tudnak mit kezdeni a saját gyengeségeikkel, és ezt átadták a másiknak.
A fiú nem maradhat. A lány nem mehet. Mindkettőjüknek csukva vannak a szemei, mégis egymásra néznek. A lány lelke halott, a fiúnak már a teste is.
Tegnap még egészen más volt minden. Egy heves vita, ami egymást megalázó, értelmetlen szócsapkodásba torkollott. A lány elrohant jobbra, a fiú elviharzott balra. Nem gondolták, hogy akkor látják egymást utoljára. Nem gondolták, hogy balra nagyon hosszú út vezet. Nem így akarták. A lány nem akart túlélő lenni, a fiú pedig nem látta a sávjából letérő autót. Csak néhány tizedmásodperccel a csattanás előtt. A csattanás előtt, ami nem is két autó összecsapódásának hangja volt, hanem egy ajtó utolsó becsapódásának zaja. Egy élet ajtaja csapódott be végleg.
ajto_bezarul
A fiú elindul. A lány vár. Nem így akarták. Lehetett volna ennél sokkal több is. Több szeretet, több odafigyelés, több belátás, több szabadság, több elfogadás. És lehetett volna ennél sokkal kevesebb is. Kevesebb harc egymás ellen, kevesebb félelem, kevesebb értelmetlen játszma, kevesebb ego, kevesebb menekülés egymás és önmaguk elől.
De nem így lett. És most a fiú elindul. A lány pedig még mindig vár, pedig tudja, hogy már nincs kire. A sípoló hang éles késként, könyörtelenül hatol bele a lány szívébe. Vége. Egy tollvonással mindennek vége. Az álmoknak, a vágyaknak, a felhőtlen perceknek, az önfeledt nevetéseknek, a biztonság érzésének, a jövő közös terveinek. Vége. Mindennek vége. A sípszó elhallgat, csak a fájdalom marad. Könnyek sincsenek, csak száraz, fagyos, halálos fájdalom.
Ennél több is lehetett volna. És kevesebb. Több őszinte jó, és kevesebb értelmetlen rossz. Több szeretet, és kevesebb félelem. Több „együtt”, és kevesebb „ellened”. De késő. Már késő. A fiú elment, és nem jön vissza többet. A lány maradt, de azt kívánja, bárcsak ne kellene. És nem marad más, csak a miért.
ferfi_elmegy
Miért kellett ilyen hamar elengedniük egymás kezét végleg? És miért engedték el olyan sokszor, amikor mindkettőjüknek annyira szüksége lett volna a másik kezére? Miért győzött annyiszor a makacsság, az ego és a félelem, miért nem a szeretet? Miért nem mondta egyikük sem, hogy „szeretlek”, azokban a pillanatokban, amikor egymás ellen fordították a fegyvereiket? Miért nem álltak meg akkor, amikor a harc első jelei jöttek, miért kellett belemenni egymás lelkének gyilkolásába?
Miért, és még több miért. Miért váltak unalmassá a hétköznapok, amikor könnyen megtehették volna, hogy csak egy kicsit jobban figyelnek egymásra? Miért néztek kifelé a kapcsolatból néha, amikor bent is mindent megkaphattak volna, ha együtt, és nem külön keresik azt, ami hiányzott éppen? Miért gondolták azt, hogy ha mindent ugyanúgy csinálnak, az eredmény változni fog?
Miért nem figyeltek a jelekre? Az apró jelekre, amelyek mindig megelőzik a nagyot. A kudarcot, a tragédiát, a végzetes csapást. Miért csukták be a szemeiket akarattal, miért nem merték nyitva tartani azokat? Miért nem értékelték mindazt, amijük van – a sok apró csodát, az egymásra villanó szemeket, a csak kettőjük által észrevett cinkos mosolyt a szájuk szélén, amikor olyan emlék éledt fel álmából, amit senki más nem érthetett? Miért nem őrizték jobban azokat a pillanatokat, amikor nemcsak két test találkozott, hanem egymás lelkét is megérintették finoman?
Miért nem adták bele a teljes szívüket? Miért kellett megijedniük ahhoz, hogy érezzék a mindent felülíró szeretetet? Miért kellett fenyegetés ahhoz, hogy változtassanak? És miért kellett egymás fenyegetésének egyre erősebbnek lennie? Miért nem mondta egyikük sem, hogy „állj, nekem a harcnál fontosabb a szeretet!” ? Miért?
Miért kellett így lennie? Miért nem megy a hála, és miért utólag bánunk meg mindent? Talán azért, mert megtanultuk, hogy a jó ingyen jár, a rosszat pedig büntetni kell. Talán azért, mert meg sem értjük, hogy a jó és a rossz csak a mi fejünkben létezik – és a másik ember fejében nem mindig ugyanazt jelenti. Talán azért, mert gyermekkorunkban megkaptunk mindent készen, és nem kellett semmiért sem küzdenünk. Talán azért, mert meg akartak óvni minket a fájdalomtól, a halál megértésétől, és ezzel elzártak annak felismerésétől, hogy egyetlen percet sem kapunk vissza, amit elpazarolunk.
Vagy talán tényleg csak ilyen hülyék vagyunk? Tényleg csak akkor tudjuk értékelni azt, akink és amink van, amikor már elveszítettük? Amíg van, nem vonzó, amikor már nincs, akkor nagyon kellene? Ha szeretetet kapunk a másiktól, az természetes, de ha valamiért erre ő képtelen – mert fél, mert szenved, mert ő maga is szeretetre vágyik –, akkor gonosszá, önzővé és büntetendő semmirekellővé válik a szemünkben?
Tényleg ennyire hülyék vagyunk? Belerúgunk abba, akit a legjobban szeretünk? Visszaélünk a kötelékkel, azt képzelve, hogy az úgysem szakadhat el soha? Játszunk az érzésekkel, a türelemmel, a szeretettel és a hittel, kipróbálva, hogy mikor fogynak el azok? Tudod, mindig elfogynak, bármilyen erős is a kötelék. Van, hogy maga a kötelék fogy csak el, de ha igazán erős, akkor vele együtt fogy el maga az ember is. Végleg. Visszafordíthatatlanul.
És ha nem magunk írjuk szívünkbe a hálát, akkor a sípszó egyszer végleg belemarja azt.
lebeges
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

11 Comments

  1. Blue roses

    Szia Gabor 🙂
    Ez egy megelt tapasztalat, egy megindito tortenet. Igen, kemeny szavak. Nincs ebben semmi itelet.
    Szivet lelket megerinto olvasmany. Az iras minden szava a sziv melyen szuletett. Csak tul sok benne a miert! Es nincs szo a hogyan-rol!
    Sajnos! nagyon sok ember van, aki belerug abba, akit szeretni es tisztelni kellene. Nem ertekelik a mar meglevot, mert az biztos(nak tunik). Kiserteni a “sorsot” sokkal izgalmasabb. Aztan jon a pofaraeses!!
    Ez van,….. ilyenek vagyunk emberek,…… csak a csapasokbol tanulunk. Akkor ertjuk meg a miert-eket.
    Udvozlettel Rozika.

  2. Robi

    Elméletileg és gyakorlati értelembe véve is lehetnek akár többszöri újjászületéseink, itt a földi létben…Hihetetlennek tűnő, valós emberi történetek vannak erre….

  3. Robi

    Kedves Gábor!

    Annyit kiegészítésképp még: Van, hogy a kötelék valóban nagyon erős, de az embernek kell, hogy “tartása” is legyen…Egyszer “csípőből” írtam Neked, hogy “pótolni” valakit, valamit nem lehet, (s ezt így gondolom továbbra is), de jó (!), hogy lehet helyettesíteni valamit, valakit. Semmilyen kapcsolatnak és semmilyen embernek nem lehet olyan erőt tulajdonítani, hogy nélküle megáll az ember élete, s ebben az értelemben véve igenis van “visszafordíthatatlan”! Köszönöm a megértésed! Üdvözlettel, Robi

  4. Herczeg Piroska

    Gábor!Ez most nagyon jókor jött.Igazán elgondolkodtató!Csak ezen mindegyik félnek elkellene gondolkodni,és változtatni a dolgokon!!Mert sajnos,tényleg csak egy életünk van,és nem tudhatjuk meddig tart.Köszönöm!

  5. Tamás

    Visszafordítható, igen. Tapasztalat… Akár 26 év után, ha valaki elég türelmes. …csak addig változnak a körülmények és pár év “mennyország” után kétszer akkora “hasraesés”. Pont az új körülmények, a 26 éve még nem létező “ellenségek” miatt, akiknek az önzősége olyan faktort, hogy két ember igazi boldogsága, nem ismer…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

5 × 3 =