Ott állsz lefagyva. Leordította a fejed, megalázott a többiek előtt, Te meg legszívesebben elsüllyednél a föld színe alá – lehetőleg olyan mélyre, hogy még kiásni se lehessen Téged. Tehetetlenül szenvedsz, és még napokig veled marad a szar érzés: megint elnyomtak.
Tudod, ez most csak egy játék volt. Csak megviccelt a saját agyad.
Elhitette veled, hogy itt bármiféle méretbeli különbség van. Te vagy a kicsi, a másik ember a nagy. Te vagy a büntethető, a másik ember az ítélet meghozója és végrehajtója. Te vagy az áldozat, a másik ember a ragadozó, aki levadászhat.
De ez csak a Te fejedben van.
Semmi más nem történt, mint hogy megnyomott benned egy gombot, ami visszarepített Téged gyermekkorodba. Oda, ahol Te voltál a kiszolgáltatott. Oda, ahol nem voltál egyenértékű embernek tekintve. Oda, ahol megmondták neked, hogy mikor mit kell tenned. Oda, ahol nem volt döntési lehetőséged.
De már nem ott vagy. És bár az elnyomó bekapcsolta nálad pontosan ugyanazt az érzést, amit gyermekkorodban éltél meg (és túl), ez csak egy érzés, nem pedig a tiszta kép a jelenlegi helyzetedről.
Ő itt semmivel sem több, mint Te vagy. Csak be akarja neked bizonyítani, hogy az. De aki magabiztos, annak nincs szüksége bizonyításra. Aki erős, az nem mások hátán halad. Aki rendben van önmagával, az nem próbál elnyomni másokat.
Érzésben Te kerültél közelebb a kisgyerekhez. Valóságban az elnyomód jár hozzá közelebb – ahhoz a frusztrált kisgyerekhez, aki nem játszhatja azt, amit akar.
Amint meglátod benne ezt, már nem hagyod, hogy akaratos kiabálásával, megnyomorodott lelkének szemetével Téged lepjen el.