Az élet nem mindig úgy alakul, ahogy tervezzük – vagy ahogy elvárjuk. Történnek velünk bosszantó apróságok, de sokkoló tragédiák is, amelyeket esélyünk sem lett volna megelőzni, mert nem rajtunk múlott, hogy áldozataivá váltunk. Elveszítünk valakit, aki nagyon közel áll a szívünkhöz, súlyos balesetet szenvedünk ártatlanul, vagy otthonunkról, munkánkról, vagyonunkról kell lemondanunk. Van, hogy mindezért egy másik ember a felelős, de az is előfordul, hogy nincs kire mutogatni. Mégis megpróbáljuk. Mindig megpróbáljuk.
Ha az ország élhetetlen, a politikusokat okoljuk – pedig mi engedtük és engedjük folyamatosan, hogy a vérünket szívják. Ha a munkahelyünket utáljuk, a főnököt vagy a kollégát szidjuk – pedig mi döntöttünk úgy, hogy a kényelmet és a látszólagos biztonságot választva ott maradunk. Ha az egészségünket tesszük tönkre, az orvost vagy a gyógyszereket vádoljuk, amiért képtelenek meggyógyítani – pedig a legtöbb betegséget mi magunk alkotjuk meg egy természetes folyamat részeként, amit mesterségesen csak kezelni lehet, gyógyítani nem.
A minket érő csapásokra adott reakcióink közös jellemzője a tehetetlenség érzése, amely vagy kétségbeesés, vagy düh, vagy letargia formájában teljesedik ki. Bénult tehetetlenség a megoldás keresése helyett. Erről szól az a tanmese, amit nemrég egy kedves olvasóm ajánlott a figyelmembe.
*****
Történt egyszer, hogy egy hatalmas, gyönyörű erdőben tűz ütött ki. Pusztítani vágyó, felelőtlen emberek okozták a tüzet, ami igen hamar szétterjedt, rengeteg növény és állat életét követelve. Aki csak tudott menekült: elefántok, kígyók, madarak, majmok, és az erdő összes többi lakója kétségbeesetten próbálta elhagyni otthonát, hogy életben maradjon. A lángok pedig csak egyre hatalmasabbá váltak, és egyre nagyobb területeket felemésztve csapkodtak.
„Mi lesz most velünk?” – zokogtak az erdőből kijutott állatok, miközben tehetetlenül nézték szeretett otthonuk pusztulását. Voltak köztük, akik dühösen keresték a felelőst, mások a sors kezét vélték felfedezni a történtek mögött, megint mások csak jajveszékelve futkorásztak fel-alá, de egy dologban mindannyian hasonlítottak: mindenkinek csak szavai voltak, tettei senkinek.
Kivéve egy valakit. A nagy felfordulás közepette néhányan arra lettek figyelmesek, hogy egy aprócska kolibri repül el fölöttük időről időre. Be az erdőbe, majd ki az erdőből. Be, majd ki. Újra és újra. Az állatok döbbenten nézték a kolibrit, aki az erdőből kiérve a közeli tó felé vette az irányt, ott a piciny csőrébe felvett néhány csepp vizet, majd az erdő fölé repülve a lángokra dobta a vízcseppeket.
Míg a többiek csak panaszkodtak vagy siránkoztak, a pici kolibri nem foglalkozott senkivel és semmivel, csak kitartóan hordta a vízcseppeket. „Mit csinál ez?! De ostoba, hiszen hatalmas a tűz, ő meg olyan picike! Az a néhány csepp úgysem elég semmire!” – sóhajtoztak értetlenkedve az erdei állatok. Végül egyikük oda is kiáltott a pici kolibrinek, aki ismét a tó felé tartva egy újabb kör vizet készült felszedni:
„Ne legyél ostoba! Hiszen látod mekkora a tűz, semmit nem ér, amit csinálsz!”
A pici kolibri anélkül, hogy lassított volna, reptében így szólt a bámészkodóknak: „Megteszek mindent, amire csak képes vagyok.” Majd folytatta útját a tóhoz, és újabb néhány csepp vízzel tovább oltotta az erdőtüzet.
*****
Tragédiák, konfliktushelyzetek, nem várt negatív fordulatok mindig is lesznek az életünkben. Akár tetszik, akár nem, lesznek. A legutóbbi előadásom elején megkérdeztem a hallgatóságot, hogy ki az, aki úgy érzi, minden tökéletes az életében. Egyetlen kéz sem lendült a magasba, és pontosan erre számítottam. Teljesen rendben van ez így, mert tökéletlen emberként tökéletes életet sem tudunk élni, főleg úgy, hogy mindannyiunk számára mást jelent a tökéletes (és ez bizony sokszor egymással ütköző véleményekhez vezet). A kérdés csak az, hogy mit kezdünk azzal, amire nem számítottunk, amit nem mi akartunk, ami félelmet vagy bosszúságot kelt bennünk.
Legtöbbször semmit. Legtöbbször csak tehetetlenül szemléljük az eseményeket. Hagyjuk, hogy a kishitűek lebeszéljenek a céljainkról, vagy lebeszéljük mi magunkat. Tehetetlenül nézelődünk, mert megtanultunk tehetetlennek lenni – pedig ha csak egy picit is teszünk azért, hogy változtassunk az életünkön, ha csak egyetlen lépést teszünk előre, már azzal előbbre jutottunk, mint az, aki csak egy helyben toporog. És minél többen cselekszenek így, minél többen a pici kolibrihez hasonlóan hozzáteszik a vízcseppjeiket, annál nagyobb változást tudunk elérni együtt.
Ha tűz üt ki, ezer szónál is többet ér egyetlen vízcsepp.
Nagy köszönet Erikának, hogy figyelmembe ajánlotta ezt a tanmesét. 🙂
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Emberi kapcsolataink egyik legnagyobb csapdája az, hogy hajlamosak vagyunk túlzott
Tovább
A gyengébbik nem. Így nevezi a társadalom a nőket, törékenynek,
Tovább
Persze, tudom... Ha annak idején máshogy döntöttél volna, most egészen
Tovább
"Engedd el!" - röppen ki önkéntes tanácsadód szájából "kedvenc" bölcsességed,
Tovább
Valami nincs rendben a társadalmunkkal, ha a gyermekvállalás egy szülő
Tovább
Tudod, mi az, amire az emberek még a céljaik elérésénél
Tovább
Kedves Gabor 🙂
Tokeletesen igazad van. Az emberek ilyenek! Nem akarnak valtozni, valtoztatni. Kishituek, szuklatokoruek, lenezoek egymassal, eltapossak egymast az elorejutasert. Sokkal inkabb ez a jellemzo, mint a pozitivum.
De hala…. vannak elteroek is. Olyanok, mint TE, a kommentelok tobbsege. Es azon olvasok, akik nem kommentelnek, de egyetertenek a leirtakkal. Ha ezek lassan is, de osszeadodnak, sokkal tobb lesz a jo ember ezen a vilagon. 🙂 🙂
Udvozlettel Blue roses.
Szia Gabor 🙂
A te blogod is egy ilyen vizcsepp a szomjas emberek szamara. Es meg van sok hasonlo – es van, aki csak szeretne az lenni. Mar eleg hosszu ideje keresgelek a neten (beleertve minden elerheto lehetoseget). Es talaltam is mar sok jo, testet – lelket epito irast, zenet, egyeb motivalo anyagot. Nagyon szeretem olvasni Lippai Mariann-nak az “Eletkedv” cimu irasait a facebook-on. Hasonloan jo mint a tied. Oszinte, tiszta, szivbol jovo minden egyes szava. Hasonloan mint a tied. Ezek is azert fogtak meg. Es ezerszer ertekesebbek, mint holmi draga eszmefuttatasok, aminek vagy van igazsag alapja, vagy nincs. Orulok, hogy ratalaltam erre az ertekes “Vizcseppre”!!
Biztos nem veletlen, hogy a cime/neve: Hasznaldfel, Eletkedv,… Mar ez a ket szo is sokat mondo!! 🙂
Udvozlettel Rozika.
Kedves Imre, mondhatom, hogy nagy örömmel olvastalak.
Csak még egyetlen valami: ha tudod, ha van kinek, add tovább. Én is kaptam, te is.
Kapja meg még valaki, ha teheted.
“mert megtanultunk tehetetlennek lenni ”
Napokban hallottam egy történetet, h a bolha fölé egy üveg lapot tesznek és a bolha megtanulja, h hiába ugrál nem tud kiugrani a dobozából. Mikor elveszik az üveglapot, akkor se ugrik nagyobbat, mert megtanulta azt hiába ugrál tehetetlen és vissza esik a padozatra. Az üvegplafon működött nála, de mi ne adjuk fel és próbáljunk nagyot ugrani, még akkor is, ha az egy cseppecske víz is, amit a kis kolibri is tett, mert ha összefognak, “ahogy a zsidók is tették” akkor megnyílik a folyó előttünk és már nem vagyunk tehetetlenek. Pedig sokszor én is gondolok arra, h már nem érdemes ezt, vagy azt megtennem már a korom miatt is, mert elment már az a hajó. Ez azért is írtam, h magamat is biztassam.
Kedves JéJé! (Te ugyan kisbetűkkel írtad a neved, én mégis naggyal írom, mert megérdemeled!)
Nagyon mélyre hajolok előtted és gondolataid előtt és hálásan köszönöm Neked! :))
Kedves Gábor! Természetesen Neked is hála és köszönet, amiért továbbítottad ismerősöd tanmeséjét!
Ezek nélkül most nem indulnék el egy olyan úton, amit már régóta tervezek, de eddig erősebb volt az “úgyse”! Mostantól kezdve viszont a “mégis” irányítják majd lépteimet! Köszönöm! 🙂
Az jutott az eszembe, Gábor, hogy ha akad köztünk egy kolibri, akkor már könnyebb mellé állni (repülni?). Ha merek kolibri lenni, egészen biztos, hogy lesznek társak is. Mint Csaba testvér mondta, kezdj el valami jót tenni, és meglátod, mennyien állnak mögéd.
A gond csak az, hogy van egy szó, egy kedvenc szó, mindannyiunk szótárában: az, hogy “úgyse”. A kishitűség szava, a lemondás szava, a legyintés szava. Nem könnyű ezzel szembeszállni, komoly erőfeszítést igényel. Tudatosságot, hitet, tisztaságot. De megszerezhető.
Mert van egy másik szó is. Bandi bácsi (Gyökössy Endre református lelkész, nem tudom, ismered-e, sajnos már nem él) kedvenc szava: az, hogy “mégis”. Mégis érdemes, mégis kell, mégis megpróbálom, mégis elindulok. Akkor is, ha…
akkor is! Akkor is, ha kolibri vagyok, akkor is, ha elöl kell mennem, akkor is, ha most még reménytelennek tűnik, akkor is, ha kevésnek tűnök. Akkor is, mégis!
Tényleg nagyon régi tanítások ezek, mégis aktuálisak még ma is. Ezért szoktam mondani, hogy csak technológiai fejlődés ment végbe az elmúlt néhány ezer évben, társadalmilag nem igazán fejlődtünk, és a gondolkodásmódunkat tekintve sem biztos, hogy érdemben előrébb vagyunk. De hiszek benne, hogy képesek vagyunk változni. 🙂
Bizony, rengeteget számít, ha mindenki hozzáteszi, amit tud. Csak sokan a különbségekkel vannak elfolalva (Miért van neki ormánya? Neki miért nem olyan a füle, mint az enyém? Ő miért tud repülni? Vagy miért nem tud repülni?) ahelyett, hogy mindenki a saját képességeinek és lehetőségeinek megfelelően egymást segítve próbálna előrehaladni.
Nagyon szívesen Ibolya, örülök, hogy hasznos volt. 🙂 Nagyon szép, amit írtál, tényleg csodálatos érzés újra kapcsolatba lépni a természettel. Thich Nhat Hanh gondolata jutott erről eszembe: “Sétálj úgy, mintha a Földet csókolnád a lábaiddal.” Jó érzés tudni, hogy Neked is része az életednek ez a szemlélet. 🙂
Köszönöm szépen Ági az idézetet, nagyon fontos üzenete van, meg is osztom majd. 🙂
Hálásan köszönöm Gábor ! Nagyon boldog vagyok, hogy megismerhettem a kis kolibri történetét. S mint minden történetben, nagyon hasznos gondolatokkal szembesülök. Betegségem alatti sok változásba, átértékelődésbe számomra beletartozik a természet szépségének becsülése. Legutóbb Keresztlányomék 3 éves kislányát vittem ki a kertbe, fűbe, mezitláb. Volt csodálkozás, s megbarátkozva a fűvel, a földdel, milyen önfeledten kergetőztünk, szaladgáltunk, elterültünk s a Föld ereje áthatolva rajtunk, töltött fel bennünket energiával. “Elgondolkozó” magamra szánt minőségi időmet mindig a Tisza- holtág partján töltöm, víz-fák-madarak csicsergése mellett. Nekem ez ad felüdülést, erőt a további utamon. Köszönöm 🙂
Erről a történetről egyébként az a közmondás jutott eszembe, hogy sok kicsi sokra megy.
A másik pedig, hogy ha van közöttünk egy kis kolibri, miért nem állunk mellé ? Egy medve, oroszlánereje, egy nyuszi fürgesége összeadva,lehet el is tudná oltani a tüzet ……..
A zsidók története jut az eszembe. Mielőtt Kanaánba értek volna, át kellett kelniük a Jordánon. Isten utasítására a vízbe kellett gázolniuk, és csak erre vált ketté a folyó, és így száraz lábbal kelhettek át. Tehát cselekedtek.
Köszönöm Gábor! Az írásodról ez az idézet jutott az eszembe.”Azt mondják, a modern emberrel az a baj, hogy megpróbál elszakadni a természettől. Üldögél egy vastag műanyagból, üvegből és acélból készült monstrum tetején, lóbálja a lábát, és távolról szemléli bolygónk nyüzsgő életét. Ez a forgatókönyv az embert elképesztően hatalmas, halálos erőként jeleníti meg, a Földet pedig kényes, finom valaminek ábrázolja, olyasminek, mint a felszínre szálló buborék egy kis tavon vagy a törékeny madarak röpte a levegőben. Csakhogy illúzió ám azt gondolni, hogy a földi élet törékeny valami: az élet minden bizonnyal az elképzelhető legszívósabb membrán az egész világegyetemben, átlátszatlan a valószínűség, átjárhatatlan a halál számára, és éppen mi vagyunk benne az a kényes, finom rész, amely olyan mulandó és sebezhető, akár a csillós sejtek csillója.” (Lewis Thomas)