Nem megy. Hiába próbálod, nem jutsz előbbre. Pedig ez minden vágyad. Nagyon akarod. Kezdetben még meg is volt minden: a motiváció, az elhatározás, az első sikerélmények, a töretlen kitartás – mostanra mégis szembesülnöd kellett a ténnyel: mindez kevés. A cél túl nagynak bizonyult. És minél jobban erőlködsz, annál erősebben érzed azt, hogy a kudarc terhe lenyom. Minél közelebb szeretnél jutni a célhoz, annál távolabbinak tűnik az.
Nem megy. De miért? Miért nem sikerül? Miért vallasz újra és újra kudarcot? Ennyi küzdelem után miért érzed most mégis tehetetlennek magad? Tudod, miért? Mert megtanultad. Igen, kudarcra lettél nevelve, még ha ez fájdalmasan hangzik is. Azok, akik tényleg szeretnek, a javadat akarták ugyan, mégis szép lassan, ahogy teltek a hónapok, majd az évek, megölték benned azt a gyermeki lelket, aki mer álmodni, mer felfedezni, hallgat a szívére, és még meghallja azt, amit felnőtt korában a rengeteg külső zaj talán örökre elnyom.
De nem az ő hibájuk. Őket is így nevelték. Normálisra. Az elvárásoknak megfelelőre. Pontosan olyanra, mint amilyenek a többiek. Olyanra, aki jó fogaskerékként dolgozik a gépezetben, még akkor is, ha a gépezetnek semmi haszna nincsen. Egy álmok nélküli, biztonságra törekvő, mindenhol és mindenkinek megfelelni vágyó, a kitaposott úton a tömeggel együtt menetelő emberre. Emberre? Ez lenne az ember? Ennyi? Egy sablon lényekből álló tömeg? Ahol mindenki ugyanazt csinálja, mindenki ugyanúgy néz ki, és mindenkinek egy a véleménye arról, hogy melyik úton kell menni?
tehetetlen
Ennyi az ember. Ennyi vagy Te. Hiszen megtanultad, hogy ezek a tények. Igaz? Megtanultad, hogy merre menj, megtanultad, hogy hogyan menj, és még azt is megtanultad, hogy miközben mész, mit gondolj. Mit gondolj önmagadról, mit gondolj másokról, és mit gondolj arról a világról, melyről valójában nagyon keveset tudsz. És én is. De az elsők között tanultuk meg azt, hogy mit ne tegyünk, mi nem lehetséges, és mi az, amire még gondolnunk sem szabad.
Szabadság. Nemzetek hős csatái és az évi két hetes pihenő – a legtöbb ember számára mindössze ennyit jelent ez a szó. Ennyi maradt belőle. Mert aki szenved, az nem szabad. Aki tehetetlennek, erőtlennek és reményvesztettnek érzi magát, annak a szabadság szó már csak egy üres fogalmat takar. Nem több, mint menekülés. Menekülés a problémák, a megfelelési kényszer, és végső soron önmagunk elől. De mindez hiábavaló. Önmagad elől nem fogsz tudni elmenekülni. Soha.
De a megoldást mégsem látod, és ami ennél sokkal rosszabb: már nem is hiszel benne. Egy valamit azonban tudnod kell: a tehetetlenséged egy tanult tulajdonság. Akármilyen furcsán is hangzik, nemcsak képességeket tudunk megtanulni, hanem azok hiányát is. Azt, hogy mi lehetetlen, a természet nem írja elő sehol, csak az ember. És Te megtanultad, mert megtanították neked azok, akik szintén ezt tanulták, és úgy gondolják, hogy amire eddig nem volt példa, arra soha nem is lesz. Ami még nincs, az lehetetlen. De sokszor az is, amire pedig van már példa. És ilyenkor jönnek a magyarázatok. Szerencse. Véletlen. A csillagok együttállása. Vagy meg sem történt, csak Te hiszed azt. A kishitűek mindig mindenre találnak magyarázatot.
Te pedig megtanultad tőlük, mire nem vagy képes. Segítettek neked felállítani a korlátaidat, melyek közé egész életedre bezárod önmagad. Mert ahogy Fodor Ákos nagyszerűen megfogalmazta: „Kapaszkodókat gyártunk s mire eszmélünk: kész is a ketrec.” Amire a gondos és szerető emberek azt hitték, kapaszkodó számodra, éppen az vált saját börtönöd rácsaivá. Amire azt hitték, gyerekkorodban segítség – és akkor talán tényleg annak is tűnt –, az most egy olyan teher, amit egész életeden keresztül cipelsz – ha nem döntesz úgy, hogy leteszed. Ez a tehetetlenség terhe.
Megtanultál tehetetlen lenni, megtanultál hinni abban, hogy van, ami lehetetlen, és megtanultad azt is, hogy az álmaid mindig legyenek kicsik – ha még mersz egyáltalán álmodni. És most, hogy a tanult tehetetlenséged csapájában megrekedve rájöttél, hogy az álmod nagyobb volt nálad, arra készülsz, hogy lejjebb vegyél belőle. Vagy teljesen feladd. Mert ha túl nagy a cél és Te kevés vagy még hozzá, akkor a célt kell lehúzni a saját szintedre, igaz? Ahogy a gepárd is, ha túl lassú, és a gazella elszalad, majd szed bogyót a bokrokról vacsorára…
Rossz lenne a példa? Hiszen ha a gepárd nem éri el a célját, akkor hamar meghal, míg Te attól még, hogy lejjebb adod, nyugodtan élhetsz tovább, nem igaz? Nem igaz. A tested még élhet ugyan egy darabig, de ha lemondtál az álmaidról, a lelked már halott. „Jól van ez így! Majd csak lesz valahogy!” – az ilyen ostoba szavak hallatán Te nem érezted még, hogy nem is egy élő emberrel beszélgetsz, hanem egy múmiával? Persze a múmia ezt nem érzi, hiszen érzései nagy részét is jó mélyre eltemette már. Csak azt érzi, hogy valami nem jó. Pontosabban: semmi se jó.
borton_cella
Hány olyan ember, van, aki hétfőn úgy vánszorog be a munkahelyére, hogy már az jár a fejében, mikor mehet végre haza? És miután hazament, lezuhan a TV elé, megtölti az agyát egy újabb adag szeméttel, közben a hasával ugyanezt teszi, majd elmegy aludni, hogy másnap ugyanezt végigcsinálja.
Íme egy egyszerű tény: ha nem szereted azt, amit munkádként csinálsz, akkor saját magadat rabolod ki életed harmadával. És ha nem szereted a napsütést, nem élvezed az esőt, észre sem veszed a madarak énekét és idegesítenek az emberek, akkor máris az életed újabb harmadától is megszabadítottad önmagad. A maradék pedig az alvás és pihenés, ami az egyensúlyából kibillent ember számára többnyire csak szervezetének kétségbeesett kompenzációs kísérletéről szól.
Aki lemond az álmairól, az nem éli, csak túléli az életet. Aki nem küzd a céljaiért, annak az élete nem több, mint várakozás. De úgy tűnik, valamiért számunkra ez csak az emberek esetében nem abszurd helyzet. Képzeld el, ahogy a lazacok megállnak az úszásban arra várva, hogy a folyó sodrásának iránya megforduljon. Vagy képzeld el, ahogy a gepárd rezignáltan lefekszik a fűbe, és saját sorsán keseregve arra vár, hogy mikor fekszik már elé egy gazella. Majd miután napokig egyetlen gazella sem botlott meg épp előtte, elcsukló hangon felsóhajt: Á, én ehhez túl kevés vagyok!
Az élet nem így működik. Amit még nem értél el, az vagy nem volt igazán fontos számodra, vagy még kevés vagy hozzá. Még. De ez nem azt jelenti, hogy kevésnek is kell maradnod. Nincsen szabály arra, hogy mi lehetséges és mi lehetetlen. Csak a Te fejedben. Ott, ahova gyermekkorodban – és azóta is – folyamatosan bepakolták a fölösleget. Csak akkor még nem tudtad megkülönbözteti a hasznosat a szeméttől, most meg talán már észre sem veszed, hogy szemét is megy be, méghozzá rengeteg.
De ahogy meg tudtad tanulni azt, hogy mire nem vagy képes, azt is meg tudod tanulni, hogy bármire képes vagy, ha igazán akarod. Meg tudod tanulni, hogy az álmaidat soha ne add lejjebb. Meg tudod tanulni, hogy amikor valaki azt mondja Neked, képtelen leszel elérni a céljaidat, az valójában nem rólad szól, hanem róla. Mindezt meg tudod tanulni, ha meg akarod tanulni. Igen, nehéz. Nehéz, mert nagyon hosszú ideje tanulod már a tehetetlenséget. Nehéz, mert folyamatosan csak akadályokba fogsz ütközni, melyeket először külső tényezőknek gondolsz, de egy idő után megérted, hogy valójában a saját korlátaidba ütközöl bele ilyenkor. Azokba a korlátokba, amiket hosszú évek során építettél külső segítséggel. De ha tényleg élni akarsz, és tényleg fontosak számodra az álmaid, akkor semmi nem tarthat vissza – ne legyen épp a saját agyad az, aminek ezt megengeded.
Tanulj és gyakorolj, újra és újra, kudarcról kudarcra lépkedve, mindig kicsit jobban, mindig kicsit okosabban, folyamatosan egyre többet elérve. Tanuld meg újra, hogy nincs lehetetlen. Amikor még egészen kicsi voltál, elhitették veled ezt. Akkor még szuperhősök, télapó és más varázslatos lények jelentették számodra azt, hogy a lehetetlen mégis lehetséges. Aztán amit kaptál, el is vették Tőled. Megtanultad, hogy mindez csak mese. Megtanultad, hogy ne álmodozz, csak maradj csöndben és csináld azt, amit a többiek. Elvették az álmaidat, elvették a hitedet önmagadban, és elvették még a kedvedet is attól, hogy szembe menj az árral.
De egy valamit soha nem lehet elvenni tőled: a döntést, hogy változtass. A döntést, hogy a nagy hangzavarban újra meghalld a saját szíved hangját, és hogy elindulj azon az úton, amire mindig is vágytál, csak soha nem merted megtenni az első lépést. Mert a félelmeid és a megfelelési kényszered mindig erősebbnek bizonyultak. De a szomorú tény az, hogy a halálos ágyadon ez senkit nem fog érdekelni – még Téged sem. Csak az, hogy elmulasztottad a lehetőséget, hogy megvalósítsd az álmaidat, hogy boldog legyél, és hogy valami igazán értékeset adj másoknak is. Elmulasztottad a lehetőséget, hogy élj.
Túl nagy ár ez ahhoz, hogy a kényelmet válaszd. Ha a komfortzónádon belül maradsz, és elhiszed azt, hogy kevés vagy, akkor valóban kevés is maradsz. De ha úgy döntesz, hogy a lehetetlen számodra nem létezik – ahogy nem létezik a vak bringás vagy a 105 éves úszóbajnok számára sem – akkor semmi és senki nem tarthat vissza, hogy megvalósítsd az álmaidat. Soha ne feledd, hogy a tehetetlenséged csak egy tanult tulajdonság. Bármikor elkezdheted újra megtanulni, hogy a „lehetetlen” szónak nincs helye a szótárban. A Tiédben nincs.
Ha szeretnél tartós változást elérni az életedben, Neked szól a személyes segítségem. Várlak szeretettel. 🙂