Sokat fejlődött az emberiség az elmúlt évezredekben. Az alkalmazott technológiákat és világunk analitikus megismerését tekintve mindenképpen. Ez egyenes következménye annak, hogy az ember intelligenciaszintje folyamatosan növekedett (noha ez utóbbira egyesek megdöbbentő hatékonysággal rácáfolnak). Ezzel párhuzamosan bizonyos területeken a teljesítményünk jó esetben stagnál, de van, hogy erős leépülést mutat. Az érzékszerveink hatékonysága és az alkalmazkodási képesség csökkenése természetes folyamat, de ami számomra meglepő, az a társadalmi berendezkedés és a személyes kapcsolatok fejlődésének hiánya.

Szeretjük különbnek hinni magunkat az állatoknál, őseinknél, de még akár a közvetlenül minket megelőző generációknál is. De ha félretesszük az ego-t és jobban megvizsgáljuk a kérdést, rájövünk, hogy ugyanazok az ösztönök vezetnek bennünket is, és ugyanazok a félelmek korlátoznak. Egyedül a megjelenési formájuk változott. Most a sok közül egy látszólag nem kritikus kérdést emelek ki: adni valamit valakinek.

Tudsz „jól” adni?

Adni mindannyian szoktunk. Van, aki csak kötelezettségből, van olyan is, aki saját pozíciójának megerősítése érdekében, de legtöbben azért adunk, mert szívesen tesszük. Örömet okoz, ha másnak az életét akár csak egy pillanatra is, egy mosoly erejéig jobbá tehetjük. Azonban aki szívesen ad, az is könnyen el tud tévedni. Nem mindegy ugyanis, hogy annak, amit adsz, mekkora a valódi értéke. Nem, nem a pénzről beszélek, és most nem is arról, hogy aki kapja, mennyire értékeli azt, amit adsz. Ebben sosem lehetsz egészen biztos és sosem te kontrollálod a másik érzéseit. Amire most gondolok, az az, hogy a te szándékaidnak mennyire felel meg az, amit adsz. Van-e így valódi értéke?
Ha egy kéregető hajléktalant látsz, adsz-e neki egy kevés aprópénzt? Ha adsz, miért teszed? Mi a szándékod? Sokan abban az illúzióban ringatják magukat, hogy ezzel segítenek a másikon. De hányan használják az így begyűjtött pénzt arra, hogy felszámolják a problémáikat és normális életet éljenek? Természetesen vannak kivételek, akik tényleg ezt teszik, de sajnos nem sok. Hányszor találkoztál már újra és újra ugyanazzal a kéregetővel, ugyanott? Beszélgettél vele? Ismered a céljait, terveit azzal a százassal, amit a kezébe nyomtál? Valóban segítettél neki? Vagy csak magadon segítettél, hogy megnyugtasd a lelkiismeretedet?
Sokszor a személyes kapcsolatainkban is megjelenik ez a paradox helyzet: azzal, amit adunk, jobban szolgáljuk saját magunkat, mint a másik embert. Azt már sokan észrevették, hogy ünnepeink költekezési lázában azok eredeti célja elhalványult. De a mindennapi életben még így is sokan próbálják megvásárolni azt, aminek nincs pénzben kifejezhető értéke.

A legértékesebb ajándék

Nem a szeretetről beszélek, mert bár az sem kifejezhető pénzben, általában nem a szeretet hiánya miatt fordulunk pénztárcánkhoz, amikor adni szeretnénk valamit a másiknak. Sokkal inkább a fent említett hajléktalan szindróma miatt: elhitetjük magunkkal, hogy a másiknak azt adjuk, amire valóban szüksége van. Sokszor tényleg örömet szerzünk azzal, amit adunk, és az is igaz, hogy vannak szükségleteink, melyeknek ára van. Azonban arról, aminek a legnagyobb értéke van, gyakran megfeledkezünk. Ez pedig az idő. A legnagyobb ajándék, amit adhatsz a másiknak, az a saját időd. Akármennyire kiapadhatatlanok az anyagi forrásaid, nem tudsz annyit költeni, hogy megváltsad a vele töltött időt. A gyerekeken figyelhető meg leginkább, mennyit számít a másiknak adott idő; személyiségük fejlődése jól tükrözi, mennyit kaptak szüleik idejéből. De bármilyen más emberi kapcsolatban is meghatározó, mennyi időnket adjuk a másiknak, és mennyi időt veszünk el tőle. Az időt, amit elraboltál a másiktól, ő már soha nem kapja vissza. Igaz ez olyan jelentéktelennek tűnő hétköznapi dolgokban is, mint amikor megvárakoztatsz valakit, de leginkább hosszútávon érződik, a számodra fontos emberekkel való kapcsolataidban.
„Ha szeretsz élni, ne vesztegesd az időt, mert az élet abból áll.”
Bruce Lee
A saját időd, és a másik ember ideje is véges. A rosszul elköltött pénz pótolható, de az elpazarolt idő már soha nem szerezhető vissza. Ha rohansz és azt hiszed, majd később bepótolod az elmulasztott időt, rossz úton jársz. Én akkor értettem meg az idő valódi értékét, amikor a semmiből hirtelen megjelent a halál árnyéka, egy stroke formájában. Az elodázott terveid, vágyaid, a szeretteidnek későbbre szánt időd semmit nem ér. Egy pillanat eltörölhet mindent, veled együtt. Az egyetlen idő, amivel rendelkezel, az a most. Rajtad múlik, hogyan költöd el. Ha ellopod, sem te, sem a számodra fontos emberek nem kapják többé vissza.

 

Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.

A hírlevél a legbiztosabb módja, hogy az elsők között értesülj az írásaimról, az előadásaimról, a workshopjaimról, a jótékonysági programjaimról és egyéb rendezvényeimről:

A "Kérem az infókat" gombra kattintással elfogadom az Adatkezelési tájékoztatót

AJÁNLAT

Írásaim

Annak idején könnyen ment. Az új, a szép, az izgalmas
Tovább
Tudod, hogyan fogod jobban érezni magad? Tudod, hogyan lesz könnyebb
Tovább
Hiába próbálkozom, nem tudok javítani a kapcsolatunkon. Mit tegyek, hagyjam
Tovább
Élt egyszer egy kisfiú, aki imádott sportolni. Tehetséges volt, nagyon
Tovább
És amikor itt a nagy felfordulásnak vége lett, lett egy
Tovább
Vannak egyértelmű helyzetek. Elütnek egy autóval, kirúgnak a munkahelyedről, megvernek
Tovább

2 Comments

  1. Szia Attila, köszönöm és örülök, hogy tetszik:) Nagyon jó az idézet! Tényleg érdekes, hogy az idő, amit egyébként is önkényesen határozunk meg, mennyire függ a felfogásunktól.
    Köszi a gondolatot!
    Gábor

  2. Nagyon tetszik a cikk. Egy David M White idézetet juttatott az eszembe, amit egy Zenes oldalon találtam (http://www.okyday.com/anything?page=2).

    “One simple rule: I can see, hear, think whatever comes to me, but it must be in present tense— anything so long as it’s not a review of yesterday or plans for tomorrow or later today. In this way, birding time (although we may nonetheless think it all too limited) is a constant.”

    Vigyázz magadra!

    Kovács Attila

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük