Valami visszahúz. Szeretnél boldog lenni, de nem megy. Szeretnél jól kijönni a körülötted lévő emberekkel, de minden próbálkozásod hiábavaló. Szeretnél sikeres lenni abban, amit csinálsz, igazán szeretnéd elérni a céljaidat, de valami mégis visszatart. Egy láthatatlan akadály, ami – bármennyire is próbálkozol, bármennyire is vágysz a sikerre – nem enged haladni előre az utadon.
Mindenféle módszert kipróbáltál már, a motiváció minden lehetséges forrását felkutattad, sikeres emberek tanácsait követted, küzdöttél keményen a célodért – de semmi. Neked valahogy mégsem jön össze. Sehogy sem jön össze. És kétségbeesett bizonytalanság lesz úrrá rajtad.
Talán nem jók a módszerek. Egyik sem. Vagy talán nem is a módszerekkel van a hiba, hanem Te vagy az örök vesztes. Egy igazi lúzer, akinek nem adatott meg a siker az életében. És az elkeseredés kényelmében ringatva önmagadat egy mély, rezignált sóhajjal merülsz a közönyösség és az önsajnálat mélységeibe. Mert logikusnak tűnik a következtetés, hogy ha egyetlen módszer sem működik, annak csak két oka lehet: vagy Te vagy egy nagy rakás szerencsétlenség, vagy az egész világ az.
felelem_2
De van itt egy probléma. Bármilyen szép és vonzó is a gondolatmeneted, bármennyire kényelmes is lehet elfogadni azt, egy fontos dolog mégis kimaradt belőle. Nemcsak az számít, hogy mi áramlik be a fejedbe, hanem az is, hogy mi van már eleve ott bent. Ugyanis rengeteg szemét van az agyadban. De nemcsak a Tiédben, hanem az enyémben is, és mindenki más agyában is. Már akinek van. De a többségünknek van, csak egyesek jól titkolják. És ez a rengeteg szemét csak részben a saját hibádból van ott. Nagy részét készen kaptad, amikor még nem voltál képes dönteni arról, hogy mit tarts meg, és mit zárj ki a fejedből. Gyerekkori traumák, félrenevelések, készen kapott rossz viselkedési minták, a felnőttektől eltanult mentális gyengeség. Igen, ez is tanulható. És a gyerekek meg is tanulják, mert alapállapotuk a tanulás.
És a gyermekként kapott szemetet a felnőtt ember tovább viszi magával. A különbség csak az, hogy a tanulási vágyat az iskolarendszer időközben jó eséllyel kiirtotta belőle, és önmagát kész személyiségnek tekintve már változtatni sem akar saját életén – bármilyen szánalmas is legyen az. Kemény szavak ezek, tudom, de egy felnőtt embert már nem lehet finom célzásokkal változtatásra bírni. Legtöbbször már csak a sokk segít: a szembesülés azzal, hogy amit ő életnek nevez, az valójában nagyon távol áll attól.
De van, akinek még ez is kevés. Van, aki annyira hozzászokott, talán még meg is szerette a saját kis szemétdombját az agyában, hogy aki azt mondja neki, máshogyan is lehet élni, azt őrültnek, agresszív kötekedőnek, vagy egyszerűen csak idiótának tartja. Pedig lehet. Mindenkinek lehet.
„Mindent el lehet venni egy embertől, egyetlen dolog kivételével; ez pedig a végső emberi szabadság – az, hogy bármilyen körülmények között is megválassza a hozzáállását, a saját útját.”
Viktor Frankl
És ha Te már ott tartasz, hogy ezt felismerted, akkor el is kezdhetjük a szemét kivitelét. De ha nem állnál készen a változtatásra, akkor jó eséllyel el sem jutottál volna ideáig a cikk olvasásában. Úgyhogy kezdjük is. Első lépésként nézzük meg, hogy miről is beszélünk; mi az a sok szemét, ami odabent van.

A szemetesláda tartalma

Igen, sajnos szemetesládáról beszélünk mindaddig, amíg agyunkban több a szemét, mint a hasznos gondolat. Márpedig aki nem halad a céljai felé, hanem stagnál, vagy ráadásul még lefelé is csúszik, annak az agya szeméttel van tele. A gyerekkorban kapott jó nagy adag mellé az évek során önként vagy önkéntelenül begyűjtött szemét is egyre nagyobb kupacot alkot, és sokszor még az sem tudatosul bennünk, hogy valójában szemétről van szó. Mikből áll össze tehát agyunk egyre növekvő szemétdombja?
Az első és az egyik legnagyobb helyet kitöltő összetevő a panaszkodás. Szerinted hányszor panaszkodsz egy nap alatt? Ha most belegondolsz, néhány alkalmat biztosan fel tudsz eleveníteni a mai vagy a tegnapi napodból. De valószínűleg sokkal többször panaszkodtál, mint amennyire vissza tudsz emlékezni, vagy akár tudatosult benned. Az időjárásra, egy eléd vágó autósra, a politikára, a kiömlött trutyira, amibe beleléptél az utcán, egy kollégádra, szerettedre, vagy egy ismeretlen idegenre bármilyen apróság miatt. Rengeteget panaszkodunk, és ez mind szemét. Negatív gondolatok, melyek által a probléma nem fog megoldódni, csak rögzül az agyadban.
A következő szemét típusunk a felelős keresése. Bármi rossz történik velünk vagy a környezetünkkel, keressük a hibást, akit el lehet számoltatni a történtekért. És előfordul, hogy valóban van egy hibás, de gyakran a hibás keresése nem más, mint menekülés. Menekülés a saját felelősséged elől. Miért veszítetted el az állásodat? Miért kerültél kórházba? Miért vesztettél a versenyen? Ki a felelős? Szokásos kérdések ezek, és a válasz egy fájdalmas, de őszinte visszakérdezés: nem mindegy? Nem az számít igazán, hogy miért jutottál mélyre, hanem az, hogy most ott vagy, és egyedül a Te felelősséged az, ha ott is maradsz.
És ide kapcsolódik a harmadik nagy szemét csoport, ami a sajnálkozás. Sajnálkozás a múltbeli sérelmeidért, sajnálkozás a jelenlegi helyzeted miatt, sajnálkozás azért, hogy sajnálkoznod kell. A sajnálkozás kitölti az agyadat, és annyira leköt, hogy el is felejted: éppen semmit sem teszel a céljaid eléréséért. Mert aki sajnálja önmagát, az kényelmesen ücsörögve szemléli azt, ahogy az élet elhalad előtte. És ha azt gondolod, nem éltem még meg elég tragédiát az életemben, akkor tévedsz. De sem önmagamat nem sajnálom, sem mindazt, amit megéltem, mert minden egyes tragédia újabb lehetőséget hozott, hogy még erősebb, még kitartóbb, még tapasztaltabb, és talán egy kicsit jobb emberként is folytassam az életemet. Mert eldöntöttem, hogy folytatom.
A múlt és a jelen aggályai mellett a legtöbb ember agyában helyet kap a jövő miatti aggódás is. Mert a bizonytalanság képes felemészteni az emberi lelket. Nem tudjuk, mi lesz, nem tudjuk, mikor fog bekövetkezni, és azt sem tudjuk, hogy jó lesz-e nekünk, vagy rossz. Tele vagyunk kérdésekkel, és a nyitott kérdések aggodalmat, szorongást szülnek. Erről viszont eszembe jut egy buddhista mondás, ami így szól: „Meg tudod változtatni? Akkor minek aggódsz? Nem tudod megváltoztatni? Akkor minek aggódsz?” És valóban teljesen fölösleges minden aggodalmaskodás, mert csak a jelen pillanat a Tiéd, és ha ezt elrabolod magadtól a jövő miatti szorongásoddal, akkor soha nem is fogsz élni igazán. Felejtsd el a biztonságot – az egy illúzió. A természetben nincs biztonság, ezt minden állat pontosan tudja. Készülj fel a változásra, és tudd, hogy bárhogyan is alakul az életed, Neked az az egyetlen feladatod, hogy a lehető legjobbat kihozd belőle.
felelem_3
Önjelölt áldozat szerep. Talán az előző két csoport összefoglalása is lehetne, mégis vegyük külön ezt a szemét típust, mert olyan szép és romantikus, hogy igazán megérdemel néhány szót. De azért is, mert sokaknál többről van itt szó, mint sajnálkozás vagy aggódás. Sokaknál ez életforma. Azokról az emberekről beszélek, akik maguk hordják a rőzsét saját máglyájukra. Akik abban hisznek, hogy a világ attól lesz jobb, ha feláldozzák önmagukat. De ez egy hatalmas tévedés. A világnak nem mártírokra van szüksége, hanem élő emberekre. Olyan emberekre, akik önmagukkal egyensúlyban vannak, akik élni akarnak, és élettel töltik meg más emberek lelkét is.
Szemetesládánk következő tétele egy olyan dolog, ami talán a legtöbb emberi kudarcért felelős: a kishitűség. Annyi ember bukott már el mindössze azért, mert nem hitt benne, hogy neki sikerülhet. De ahogy Henry Ford tömören és lényegre törően megfogalmazta: „Akár azt hiszed, hogy képes vagy rá, akár azt, hogy nem, igazad lesz.” A kishitű emberek egy olyan csónakban próbálnak átevezni a folyó túloldalára, amibe saját maguk fúrtak léket. És legtöbbször a saját csónakjuk elsüllyedése miatti lelki sérüléseikért mások lehúzásával próbálnak meg elégtételt venni.
Aztán van itt egy furcsa tétel, amit a legtöbben nem is gondolnak szemétnek. Sőt, kifejezetten értékként tekintenek rá, és próbálják egész életüket ezen érték köré felépíteni. Értéknek hitt szemetünk neve így hangzik: normálisnak lenni. Már kisgyermekként arra nevelnek minket, hogy álljunk be a sorba, legyünk olyanok, mint a többiek, mondjuk azt, amit a többiek, és gondolkozzunk úgy, mint a többiek. Aki kilóg a sorból, az rossz. Azt meg kell nevelni, vagy el kell távolítani. Mert az irányíthatóság alapfeltétele az azonosság. Ezért működnek az üres politikai propaganda beszédek, a semmitmondó ígéretekre épülő reklámok, vagy a népszerű ideológiai vagy egyéb mozgalmak. Mert ha mindenki azt gondolja, amit a szabályok szerint gondolnia kell, akkor a tömeg irányítható. A történelem rengeteg ilyen példát ismer, de nem kell messzire mennünk: ma is pontosan ez történik. És igen, kellenek bizonyos szabályok, de a legrosszabb, ami egy emberrel történhet az az, ha pontosan olyan, mint a többi.
Egy szintén ritkán beazonosított szemét az, ha nem valamiért, hanem valami ellen harcolsz. Rettegünk a ráktól vagy a szívinfarktustól, ezért lemondunk bizonyos ételekről; nem akarunk kövérek maradni, ezért megfogadjuk, hogy most aztán tényleg lefogyunk; elegünk van az egyik pártból, ezért inkább a másikra szavazunk, bármilyen is legyen az. Nagyon sokszor harcolunk valami ellen, nem pedig valami olyan célért, ami igazán fontos számunkra. Pedig nem az az igazi cél, hogy ne legyél rákos, ne kapj infarktust, ne legyél kövér, vagy ne egy hazug politikai rendszer áldozata legyél, hanem az a legfontosabb célod az életedben, hogy egészséges, boldog és kiegyensúlyozott ember legyél. Mert amíg valami ellen harcolsz, addig az tölti ki az agyadat, és ez korlátozni fog a céljaid elérésében. Ha viszont a célod pozitív, akkor a negatív gondolatok egyre kevésbé fognak helyet kapni az agyadban. Végre megindulhatsz előre.
De a negatív gondolatok nemcsak a saját életedre vonatkozhatnak. És ezzel el is jutottunk agyunk szemétdombjának következő nagy csoportjához: negatív gondolatok másokról. Ide tartozik a neheztelés, az irigység, a lenézés, a gyűlölet, és számos más kicsinyes emberi tulajdonság is. Ezek mind olyan érzések, melyek fölöslegesen emésztik fel rengeteg energiádat, és megakadályoznak abban, hogy a céljaidra összpontosíts. Mert aki számára igazán fontos valami, az nem téveszti szem elől a célt, és annyira elfoglalt önmaga fejlesztésével, hogy nem jut ideje másokat gyűlölni vagy irigykedni rájuk. Aki igazán tudja, merre tart, az nem fog semmi olyan gondolatvilágban elmerülni, ami nem juttatja közelebb a céljai felé.
És végül itt van még egy szemetünk, amivel nagyon kevesen képesek csak szembesülni: az ego. Saját büszkeségünk rengeteg olyan cselekedettől tart vissza minket, mellyel megmenthetnénk egy emberi kapcsolatot, elérhetnénk egy fontos célt, vagy tehetnénk egy lépést egy olyan irányba, mellyel egyértelműen elismerjük: hibáztunk. Mert hibázni nem szabad – ezt nevelik belénk gyermekkorunkban, és felnőttként is óvakodunk attól, hogy hibázzunk. Ha pedig mégis előfordul, akkor igyekszünk magyarázatot találni – általában egy külső tényező formájában. Magyarázatot, melyet nemcsak mások számára tákolunk össze, hanem sokszor önmagunknak is behazudjuk azt. Felejtsd el az ego-t. Nem vagy felsőbbrendű. Semmilyen élőlénynél nem vagy felsőbbrendűbb. Mindannyian hibázunk, mindannyian elbukunk néha, de épp ezek a hibák vezetnek el a sikereinkhez. De csak akkor, ha önmagunkba nézünk és változtatunk.

A szemét keletkezésének okai

Ahogy látod, sok a szemét. De mégis hogyan halmozódhatott ez így fel? Hogy jutott be egyáltalán ennyi fölösleges cucc az agyadba? A válasz egyszerű: félelem. Minden szemét a félelemből születik. Rengeteg félelmet hordozunk magunkban, és sokszor ezek olyan mélyen vannak, hogy nem is tudunk róluk. A legtöbb esetben egy-egy szemetet nem is tudunk az őt kiváltó félelemhez kapcsolni.
Az egyik legnagyobb félelemünk a változástól való félelem. Félünk az ismeretlentől, és ez egy genetikusan kódolt evolúciós védelmi mechanizmus, ami minden újra azt mondja: vigyázz! Az ősembernek résen kellett lennie, mert bármelyik szikla mögül kellemetlen meglepetésre számíthatott. Ma ha valakinek azt mondod: változtass az életeden – étkezz egészségesen, mozogj, vagy hagyd ott a munkádat, amit utálsz –, válaszként legtöbbször ezt kapod (kimondva vagy kimondatlanul): „Jaj, ne már!” De őseink nem mondhatták a kardfogú tigrisnek, hogy jaj, ne egyél már meg – nekik abban a pillanatban az életük volt a tét. Ma ugyanez a helyzet, csak a legtöbbször már nem egy-egy pillanaton múlik az életünk, hanem hosszútávú szokásainkon. Aki fél az ismeretlentől és inkább megmarad a megszokott szemétdombon, annak úgy száll el az élete, hogy nem marad ideje élni azt.
Egy másik nagy félelmünk a halálfélelem. Nehéz ezzel mit kezdeni, mert két nagyon erős összetevőre épül: egyrészt félünk attól, hogy vége lesz, másrészt teljes bizonytalanság van bennünk, hogy mi lesz azután. A haláltól való félelem rengeteg szemetet képes termelni az ember agyában: a kishitűségtől kezdve az aggódáson át az áldozat szerep felvételéig számos önmagunkat visszahúzó cselekedet ered innen. De ha helyreteszed ezt magadban, és elfogadod, hogy az élet játékszabályaiba nem tartozik bele a mindentudás képessége, akkor rengeteg szenvedéstől kíméled meg önmagad.
Félelmeink következő nagy csoportja a nem megfeleléstől való félelem. Ez szintén egy evolúciós segítő mechanizmusként alakult ki bennük, ugyanis a csoporthoz tartozás által sikeresebbé tudtunk válni a vadászatban, az eszközhasználatban, a termesztésben, és általában a fejlődés minden területén. De a csoporthoz tartozás vágya egyúttal egy görcsös megfelelési kényszert is hozott magával, amitől a legtöbb ember egész életében szenved. Inkább beállunk a sorba, még ha nem is illünk oda, csak fogadjanak el a többiek.
Félelem az élet értelmének hiányától. Ez a következő nagy félelmünk, ami annyi ember életét keseríti meg. Mert mélyen mindannyian azt szeretnénk, ha lenne valami értelme annak, hogy itt vagyunk. És bár sokszor érezzük boldognak önmagunkat, sokszor még valóban hasznosnak is, de mégis ott gyökerezik bennünk mélyen a félelem, hogy mindez hiábavaló. Pedig nem az. Minden egyes pillanat, amit boldogan töltesz, és amivel mások életét egy kicsit is boldogabbá teszed, az nem hiábavaló. Talán csak egy csepp a hatalmas óceánban, de az óceán pont ilyen cseppekből áll.
És végül van itt még egy félelmünk, ami tényleg csak kevesekben tudatosul: az önmagunktól való félelem. Igen, jól olvastad. Mindannyian félünk önmagunktól; egyrészt a rossztól, ami bennünk van, és amivel képesek vagyunk ártani önmagunknak és másoknak, másrészt viszont attól a jótól is, ami szintén bennünk van, és félelemre nem is adhatna okot. De hogy is van ez? Miért félünk a jótól? Miért félünk saját nagyszerűségünktől, azoktól az eredményektől, amiket képesek vagyunk elérni, és azoktól a magasságoktól, melyekbe képesek vagyunk felemelkedni? Miért félünk mindettől? Azért, mert felelősséggel jár. Aki egyszer teljesít, attól elvárják máskor is, hogy teljesítsen – és elvárja ő is önmagától. Félünk a rossztól, és félünk a jótól, ezért korlátozzuk magunkat a középszerűségre. De élni nem lehet finoman, csak mindent beleadva. Vállalva, hogy néha hibázol, néha elbuksz, és időnként olyan magasságokban szárnyalhatsz, amit nem biztos, hogy később meg tudsz ismételni. De az élet ilyen. És élni csak így érdemes.
Mi mást mondhatnék zárszóként, mint azt, hogy kezdd el kivinni a szemetet. Tudom, hogy nem egyszerű, azt is tudom, hogy sok időt és energiát igényel, egy valamit viszont Neked kell mindig tudnod: ami nem épít, az rombol.
Ha eljutottál idáig az olvasásban, akkor már többet tettél, mint az emberek többsége. A valódi munka azonban nem a cikk elolvasása volt, hanem az, ami most fog következni: fedezd fel és ismerd meg a félelmeidet, kapcsold össze őket a szemeteiddel, és kezdd el a takarítást. Vidd ki a szemetet, mert az életet nem túlélni, hanem élni kell. Élni tiszta szívből, lelkesedéssel, pozitív gondolatokkal, önmagadat és a környezetedet építve.
Gyújtsd össze a szemetedet, tedd be egy zsákba és vidd ki a kukába – nincs rá szükséged. Érezni fogod a csodálatos megkönnyebbülést, miután olyan terhektől szabadulsz meg, melyek létezéséről talán nem is tudtál, mégis folyamatosan visszahúztak. És ne csak egyszer takaríts, mert az kevés. Rengeteg szemét van mindannyiunk fejében, és folyamatosan újabb és újabb termelődik. Félelmeink időnként eluralkodnak rajtunk, és egy-egy rosszabb nap, vagy akár nagyobb csapás az életünkben újabb szemetet termel az agyunkban. Ezért fontos, hogy szokásoddá váljon a mentális takarítás. Vidd ki a szemetet, ha élni akarsz.
Te milyen szemetet találtál még önmagadban – vagy másokban? Oszd meg velünk alul a megjegyzéseknél.
Ha szeretnél tartós változást elérni az életedben, Neked szól a személyes segítségem. Várlak szeretettel. 🙂