Sokan kutatják a boldog párkapcsolat titkát. Mondhatnánk, hogy azt nem kutatni kell, hanem csinálni, de a képlet nem ilyen egyszerű. Hanem ennél egyszerűbb – és épp ezért olyan nehéz megvalósítani. Mindjárt megérted, mire gondolok, előtte azonban tegyünk egy villámgyors kitekintést a párkapcsolati információs palettára.

Körbe-körbe

Kezdjük a népszerűségi lista élével, az “X tipp, hogy boldog párkapcsolatod legyen” típusú cikkekkel, ahol az X szigorúan páratlan szám (pszichológiailag bizonyított tény, hogy így többen kattintanak rá), a tartalom pedig szigorúan közhelyekből összelapátolt, instant jó érzést adó bullshit. Ezek bár érdemi inputot nem adnak az életedhez, arra tökéletesen alkalmasak, amire születtek: hogy a címük miatt minél többen kattintsanak a linkre.

A spektrum túlvégén ott vannak azok a gyakorlati tapasztalatokat is tartalmazó, mély írások vagy videók, amelyekből a nyitott elméjű érdeklődő értéket és használható tudást meríthet, a zárt elméjű pedig vagy lerázza magáról, vagy csámcsog rajtuk – természetesen a szerző személyéről és édesanyjának foglalkozásáról szóló feltételezésekbe bocsátkozva.

A skála két végpontja között pedig igen széles tartományban mozognak a fellelhető tartalmak – kezdve az elméletben jól hangzó, gyakorlatba soha nem ültethető tippekkel, folytatva a részigazságokon át egészen a kifejezetten káros szemléletet közvetítő önjelölt guruk szellemi önkielégülést szolgáló kinyilatkoztatásaiig.

Ember legyen a talpán, aki el tud igazodni ebben az információ-erdőben. Nem véletlen, hogy annyi kapcsolatban szaladgálnak körbe-körbe ahelyett, hogy haladnának valamerre. Na de nézzük meg, miért mondtam azt, hogy a boldog párkapcsolat képlete egyszerűbb, mint gondolnánk, és épp emiatt nehéz a gyakorlatba ültetése.

Az önjelölt hősök alkonya

Minden a “majd miattam megváltozik”-kal kezdődik. Legalábbis a kapcsolaton belül ezzel az elgondolással – mert egyébként ezen elgondolás megszületésének is megvan az oka (egy másik elgondolás, amelyről hamarosan szó lesz). Persze most Te is, én is, mindannyian csóváljuk a fejünket, hogy milyen idióta elgondolás ez, hiszen mi már tudjuk jól, hogy nem fog megváltozni miattunk a másik ember. Persze, tudjuk jól – elméletben. Gyakorlatban pedig folyamatosan cseszegetjük, kérleljük, vagy érzelmileg zsaroljuk a másikat, hogy megtegye. Hogy “változzon már meg, akurvaéletbe!”

De csak nem teszi. És az emberek többsége mit csinál ilyenkor? A változni nem akaró vagy nem tudó másik embert ülteti a vádlottak padjára, mert hát ha már hibást keresünk, mégse legyünk már mi magunk azok, nem igaz? A hibáskeresősdi játék csapdája viszont az, hogy nem lehet megnyerni. Látszólag persze meg lehet, hiszen ha a másik a hülye, akkor Te ugye tündökölhetsz az ártatlan, a szent, a mártír, a Superman, vagy más tetszőleges pozitív hős szerepében, de ettől még egy kicsit sem halad előre az életed.

Nem mindenkinek tűnik fel ez. Le lehet élni akár egy egész életet is úgy, hogy mutogatunk másokra, miközben újra és újra ugyanazokon a szívásokon megyünk keresztül. És persze minden egyes alkalommal nézünk ki a fejünkből értetlenül. Hát hogy lehet ilyen kegyetlen az élet, az Isten, vagy akit éppen az események irányítójának kinevezel?!

A kiút első lépése a személyes felelősségvállalás. A mutogatóból az elgondolkodóvá válás. Ami persze rohadt nehéz, mert csak úgy megy, ha szembemész az egóddal, a megcsontosodott hitrendszereddel, és egy csomó olyan emberrel, aki most is abban erősít meg Téged, hogy Te mindent jól csinálsz, úgyhogy kizárólag a másik lehet a hülye. Vagyis pontosan az tart vissza a változástól, aminek eddig a kényelmét élvezted.

Ha eljutottál ahhoz a konklúzióhoz, hogy Neked is van felelősséged a buliban (igen, még egy elnyomó kapcsolatban is, hiszen a Te döntésed, hogy benne maradsz-e vagy sem), akkor a második lépés az, hogy választ találj a következő kérdésre: Mit tudok én most tenni azért, hogy jobb legyen? A kérdés három kulcs gondolatát ki is emeltem: én (nem a másik fél), most (nem majd valamikor), tenni (nem várakozni, panaszkodni vagy elfojtani).

Itt hősi halált hal a benned élő önjelölt hős, aki eddig hősiesen harcolt az igazáért, és hősiesen elfelejtette, hogy a vele harcoló másik hős épp ugyanezt tette. Azt pedig egyik hős sem vette észre, hogy valójában nem a másik hős ellen harcol, hanem önmaga ellen.

Küzd a félelmével, amely azt kiabálja: “Ha nem változik meg a másik, neked véged!” Küzd a hitrendszerével, amely merev korlátok között értelmezi azt, hogy milyennek kell lennie egy embernek, egy kapcsolatnak, vagy egy élethelyzetnek. És küzd az arroganciájával, amely szerint egyetlen út lehet csak helyes: amelyen ő maga jár éppen.

Ezen a ponton el is érkeztünk a “majd miattam megváltozik” gondolat gyökeréhez, ami nem más, mint az önelfogadás hiánya. Igen, jól olvastad: az önelfogadásé. És most nem a “másik ember tükör” című, sokszor hangoztatott frázisról beszélek (legalábbis nem a nyugati kultúrában lecsapódott, felhígult “spiritualizmus” szerinti értelmezéséről), hanem ennél mélyebb összefüggésekről. Aki nem tudja elfogadni a másik embert olyannak, amilyen, az belül mélyen nem tudja elfogadni a saját helyét és a saját szerepét a Világegyetemben.

Egyszerre hiszi túl soknak és túl kevésnek is magát – ami első hangzásra szürreálisnak tűnik, de ha jobban belegondolsz, mégis erről van szó. Túl soknak hiszi magát azzal, hogy a saját akaratát ki akarja terjeszteni egy másik emberre (vagy akár az egész Világegyetemre), miközben túl kevésnek hiszi magát azzal, hogy a másik embertől vár változást ahelyett, hogy ő maga valamit tenne.

És az ilyen ember harcolni fog. Harcol önmagával, hiszen nem találja a helyét a világban, és harcol a környezetével is, hiszen a belső feszültségét valahol le kell vezetnie. Így válik hőssé (vagy áldozattá, vagy Istenné – ízléstől és neveltetéstől függően) a saját szemében, és ezt az illúziót töri derékba az, ha a megoldást magában kezdi el keresni. De amint ezt megteszi, már nem akar harcolni, és nem akar megváltoztatni senkit sem.

Oké, most, hogy az ego nevű hőst eltemettük tisztességesen, rátérhetünk a bevezetőben említett egyszerű képletre, amelynek gyakorlatba ültetése szinte senkinek nem megy. Egyrészt azért, mert nem erre lettünk kondicionálva, másrészt azért, mert egyszerű, következetes lépésekből áll – mi pedig szeretjük túlbonyolítani az életet.

Rúgd ki a nevelőtisztet

Egy szeretetalapú kapcsolatnak sokféle definíciója lehet. Van, akinek a vidámság, van, akinek a szexualitás, van, akinek a közös haladás, van, akinek a béke van első helyen – vagy bármi más, ami számára kiemelten fontos. Azt viszont egész biztosan nehéz lenne beletuszkolni a szeretetcsomagba, hogy  “válj olyanná, amilyennek én akarlak látni”. Ez nem szeretet. Ez erőszak.

De Te ugye nem egy lágerben vagy. Nem nevelőtisztként akarod betörni a párodat, hanem szeretnéd megélni vele a boldogságodat. Na már most, a boldogság nem osztódással szaporodik: attól még, hogy Te boldoggá teszed magadat, a másik nem feltétlenül lesz az. Attól még, hogy Te a saját elképzeléseid szerinti emberré faragod a másikat (ami úgysem fog sikerülni, de egy gondolatkísérlet erejéig tegyük fel, hogy igen), ő nem lesz egy picit sem boldogabb. Mert ő egy másik ember. Más szükségletekkel, más elképzelésekkel, más személyiséggel. Ahogy mások vagyunk mindannyian.

Tehát legközelebb, amikor veszekszel vele, hogy miért nem tud időben elindulni, miért nem tud jobban rád figyelni, miért nem tud a dohányzásról leszokni, miért nem tud a gyermeketekkel többet matekozni, miért nem tud a pénzzel jobban bánni, miért nem tud az anyósodéknak nemet mondani… szóval legközelebb, amikor elkezded őt baszogatni, akkor érdemes emlékeztetned magadat arra, hogy most bizony nevelőtiszt vagy.

A nevelőtiszt nem kérdez. A nevelőtiszt felszólít vagy kijelentést tesz. És ahogy Robert Kiyosaki nagyszerűen megfogalmazta: “Egy kérdés kinyitja az elmét, egy kijelentés bezárja azt.” Úgyhogy ha valami nem tetszik a másik ember cselekedeteiben (amire jó esély van minden kapcsolatban), akkor mielőtt bármit is csinálnál, érdemes feltenned magadnak a kérdést: Mi lehet az oka annak, hogy így tesz? Mert mint mindennek, ennek is van oka, és a “mert egy seggfej” típusú magyarázat nem feltétlenül vezet érdemi megoldáshoz.

Ezután természetesen érdemes megbeszélned vele a helyzetet – mint két egyenrangú, egymást szerető és egymást tisztelő ember. Ha a három feltétel közül bármelyik nem igaz rátok, akkor mi a fenét kerestek még együtt? Ha pedig igaz, akkor mi a fenének harcoltok egymással? Ha valaha is boldog párkapcsolatban szeretnél élni, akkor rúgd ki a benned élő nevelőtisztet. Nincs itt több feladata. Eddig sem volt, csak rossz pályát választott. Egy szeretetalapú kapcsolatban nem pálya az erőszak.

Nyilvánvalóan vannak feloldhatatlannak tűnő ellentétek. Olyanok, amelyek rendezése rendkívül sok befektetett energiát igényel. Vannak olyan ellentétek is, amelyek megoldása már önfeladássá válna az egyik vagy mindkét fél részéről. És előfordul az is, hogy egész egyszerűen nem párkapcsolatot választottál magadnak tudat alatt (hanem például pótapukát vagy pótanyukát, jó barátot, vagy menekülési útvonalat), úgyhogy a kapcsolat már akkor halálra volt ítélve, amikor még el sem kezdődött.

De minden konfliktust lehet intelligens módon kezelni. Felismered, hogy változás nélkül ez így nem fog tovább működni. Utána megbeszéled a másikkal, hogy várható-e változás – mindkettőtök részéről. Utána figyeled, hogy a szavak tettekké manifesztálódnak-e. Utána döntesz. Ha pedig még nem tudsz dönteni, mert több időre, több tudásra vagy több erőre van hozzá szükséged, akkor elfogadod, hogy most ez van. És nem játszod a nevelőtisztet.

Mert ahol nevelőtiszt van, ott hamar átalakul koncentrációs táborrá a párkapcsolat intézménye.

 

Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.

A hírlevél a legbiztosabb módja, hogy az elsők között értesülj az írásaimról, az előadásaimról, a workshopjaimról, a jótékonysági programjaimról és egyéb rendezvényeimről:

A "Kérem az infókat" gombra kattintással elfogadom az Adatkezelési tájékoztatót

AJÁNLAT

Írásaim

Mindennapi Motiváció – Az autóversenyző, aki elvesztette a karjait
Van egy szó, ami látszólag ártalmatlan, mégis rengeteg ember halálához
Tovább
Sürgősen új, szerető családot keresünk…
Sürgősen új, szerető családot keresünk 5 éves gyermekünknek, Lilinek! Mosolygós,
Tovább
Így hazudunk magunknak észrevétlenül – Az önkorlátozó hiedelmek pszichológiája
Annak, hogy nem olyan életet élsz, mint amilyenre vágysz, több
Tovább
Nem vagy szar ember, csak mert veszítettél – avagy a gödörből kimászás pszichológiája
Vannak olyan élethelyzetek, amelyekkel nehéz bármit is kezdeni. Pofán vág
Tovább
A bölcs és a gazdag földbirtokos
Kevés boldog ember él közöttünk. Olyan, aki tényleg elégedett az
Tovább
Tényleg a jó szex a boldog párkapcsolat titka?
Reklámok. Politika. Álbarátok. Munkahelyi érdekkapcsolatok. Szükségből együtt maradt párok. Ha
Tovább

One Comment

  1. péká

    A helyzet az, hogy ez az írás meglehetősen leegyszerűsítő, éppen annyira, mint amikor a “nevelőtiszt” szólal meg belőlünk. Még az sem derül ki belőle, hogy mit is értsünk “párkapcsolat” alatt, lángoló szerelmet, mély barátságon alapuló családi kapcsolatot, egyebet? Gábor épp azt teszi, amire figyelmeztet, sok írásában nevelőtisztté válik, mint aki tudja a megoldást, miközben éppen az írásaiból következik, hogy megoldás bizony nincsen, és ő éppen úgy nem tudja, ahogyan a világ legnagyobb elméi sem. Van aki már kisiskolás korában kész felnőtt, és van a többség, aki soha nem válik azzá. A felnőtteknek semmi szükségük ezekre az írásokra, a többieknek meg felesleges, de nem ritkán kontraproduktív, frusztrációt keltő. Már az is kész csoda, ha valaki a sok millió változós saját sors-egyenletéből megsejt valamit, az pedig még nagyobb csoda, ha valaki máséból is képes erre. Az adott pillanatban jónak tűnő dolgok szinte mind elenyésznek az idő sodrában, mindig lesz valami jobbnak-szebbnek-gusztábbnak tűnő választás, amiről aztán később kiderül, hogy annál is van jobb-szebb-gusztább. Hogy eközben az ember jobbá válik vagy lecsúszik, gazdagodik vagy szegényedik, hogy tanácsokat osztogat vagy bölcsen hallgat, nos ez a bejósolhatatlan emberi sors. Magunknál sem lehetünk okosabbak, hogy lehetnénk másoknál?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük