Nehezen tudunk bármit is kezdeni a kudarcainkkal. Keressük a felelőst, mutogatunk másokra, a Sorsnak, az Istennek, a Karmának tudjuk be az elbukást, mint egyfajta büntetést, vagy egyszerűen csak szar embernek tartjuk magunkat. Egy selejtnek, aki kudarcra van ítélve. És végső soron nem sok különbség van aközött, hogy valaki másokat vádol, vagy pedig önmagát.
Két teljesen különböző út, amely ugyanabba a gödörbe vezet. Oda, ahol nem tanulságok és megoldások léteznek, hanem világfájdalmak és áldozatok. Oda, ahol a kérdés a „miért estem el”, nem pedig a „hogyan keljek fel”. Oda, ahol a felelősségre úgy tekintünk, mint valami ajándékba kapott divatos ruhára: ha jól áll, magunkra vesszük, ha nem, akkor pedig megpróbáljuk rásózni valaki másra.
Ez a gödör viszont csak a fejedben létezik. A felelősség rajtad van akkor is, ha ez tetszik neked, és akkor is, ha nem. Akkor is, ha vállalod, és akkor is, ha nem. Sőt, még akkor is, ha tudsz róla, és akkor is, ha nem. Akár jó, akár rossz dolog történik veled, a felelősséget hiába próbálod átruházni másra, az a Tiéd marad. Nem feltétlenül azért, mert Te okoztad a történéseket – hiszen nem mindig van így, bár nagyobb vagy akár egészen pici mértékben mindig részed van benne –, hanem azért, mert önmagában semmi sem jó vagy rossz: Te teszed azzá az érzelmi viszonyulásoddal.
Ami neked jó, az másnak nem feltétlenül az. Amit Te rossznak látsz, az más számára természetes, vagy akár jó is lehet. Ami mellett Te közömbösen elsétálsz, az valakinek magát az életet jelentheti. Az eseményeket Te teszed jóvá vagy rosszá akkor, amikor befogadod azokat. Ez a Te felelősséged még akkor is, amikor úgy érzed, hogy a történésekben alkotóként nem is voltál jelen.
Amikor az, amit éppen megélsz, a boldogság forrását jelenti számodra, akkor könnyű vállalni a felelősséget még azért is, ami valójában nem is a saját érdemed. Amikor azonban pofára esés következik, akkor a felelősség ruhája már nemcsak csúnya, hanem nagyon szorít is nyakban. De ha elég bátor vagy ahhoz, hogy ilyenkor tükörbe nézz, akkor rájössz, hogy a kudarcod, a veszteséged, a szenvedésed valójában mindig egyetlen egyszerű okra vezethető vissza: hazudtál magadnak. Ennyi. Pontosan annyit veszítettél el, amennyit korábban behazudtál magadnak.
Mi is történt tulajdonképpen?
Megbántott valaki azzal, amit tett vagy mondott? Ha igaza van (és itt az igazságot nem abszolút fogalomként értelmezem, hanem úgy, hogy az ő igazsága végső soron a Tiéddel egyezik, csak még fáj szembenézned vele), akkor a fájdalmad és a veszteséged abból ered, hogy az igazságról valaki lerántotta az általad gondosan megszőtt hazugság-leplet. Ha pedig nincs igaza, akkor azért érzel veszteséget, mert azt hazudtad magadnak, hogy azzal az emberrel kompatibilis a világképetek. Többet láttál, mint ami valójában van. Ez a többlet volt a hazugságod – és egyúttal a jelenlegi veszteséged is.
Elhagyott a párod, akit nagyon szeretsz? Az együtt töltött boldog órákat nem hazudtad magadnak, hiszen azokat tisztán érezted, azt viszont igen, hogy olyan emberrel vagy, aki soha nem mondana le rólad. Többet láttál bele a kapcsolatotokba, mint amennyi benne volt. Ezt a többletet vesztetted el, és ez fáj most annyira.
Azt gondolod valakiről, hogy igazán szeret, mégis ha a körülmények megváltoznak, akkor korlátozza a szeretetét? Ha így történik, és ez fáj neked, akkor megint csak hazudtál magadnak. Nem abban, hogy szeret – mert biztosan így van, ha ezt érzed –, hanem abban, hogy képes a feltétel nélküli szeretetre. Az érdekektől mentes, tiszta szeretetre. Pontosan ezt az illúziót vesztetted el azzal az emberrel kapcsolatban. Ismét annyit, amennyit a valóságon felül behazudtál önmagadnak.
Életed minden területén így működik ez, legyen szó akár párkapcsolati kudarcról, akár anyagi veszteségről, akár családi vagy baráti konfliktusról, akár egy szeretted haláláról. Mert még a gyász is a hazugságaink következménye. Csúnyán, de őszintén megfogalmazva egy önző cselekedet, ami a hazugságaink leplezésére szolgál. A halállal kapcsolatban persze nehéz igazat mondani, hiszen amit magunk még nem tapasztaltunk soha, arról aligha tudhatunk bármit is. Csak látjuk elmúlni az életeket, de fogalmunk sincs róla, hogy tulajdonképpen mi is történik, és hogy egyáltalán elmúlik-e bármi is. Hiszünk az érzékszerveinknek, de a szívünknek nem. Hiszünk a szemünknek, ami már nem látja azt, akit tegnap még látott, hiszünk a fülünknek, ami nem hallja többé a szeretett hangot, de nem hiszünk annak, amikor egy-egy pillanatban tisztán érezzük, hogy az ember, a lélek, akitől elbúcsúztunk, ott van velünk.
A veszteség lehetőség – ha felismered
Az, hogy hazudsz magadnak, természetes. Vannak vágyaid, vannak félelmeid vannak beléd nevelt téves ismereteid, és hatalmas lyukak is vannak tudásod hálóján. Ezek mindegyike külön is elegendő arra, hogy akár egészen nagyokat is hazudj önmagadnak, ezért nem is az a kérdés, hogy megteszed-e, hanem az, hogy ezután mit kezdesz vele. Az élet egy olyan folyamat, amelyet tölthetsz azzal, hogy görgeted magad előtt az egyre jobban felhalmozódó hazugságaidat, de töltheted azzal is, hogy amikor észreveszed, hogy hazudsz, akkor levonod a következtetéseket, és picit bölcsebben, picit jobb emberként folytatod az utadat. Rajtad áll.
Ez utóbbit viszont csak akkor tudod megtenni, ha szembenézel a félelmeiddel, és vállalod, hogy amit igaznak vélsz, az lehet, hogy nem az. Vállalod a kényelmed feláldozását a boldogságod érdekében. Mert le lehet élni hazugságban egy egész életet – nagyon sokan meg is teszik –, de a fájdalmaid időről időre jelezni fogják, hogy mennyire kerültél távol a valóságtól. Tulajdonképpen nagyon egyszerűen működik ez: ha úgy érzed, hogy az életed szenvedésekkel teli, akkor hazugságban élsz. A fájdalmad mértéke pedig a hazugságod nagyságával arányos. Olyan ez, mint a homokszemek: ha többet markolsz fel, mint amennyi a tenyeredben megmaradhat, akkor a többlet elkezd szép lassan kiszóródni. De az emberi lélek hazugságainak homokszemei nem mindig lassan szóródnak; azok sokszor brutális sebességgel ömlenek ki.
Én ezért nem félek már elveszíteni akár értékesnek tűnő emberi kapcsolatokat sem. Tanulok. Felfedezem, hogy hol hazudtam önmagamnak. Egy embert elveszítek, és vele együtt egy hazugságot is. Tapasztalok. Lehetőséget kapok a fejlődésre, és igyekszem élni vele. A veszteség megélése egy megtisztulási folyamat.
Persze ez nem mindig megy könnyen, mert nekem is vannak gyenge pontjaim. Van néhány ember az életemben, tényleg csak néhány, akit nagyon félek elveszíteni. Tárgyak már nincsenek, tudásmorzsák vagy hitrendszerek sem, csak emberek. Ők sem sokan. Csak az a néhány ember, akiért bármit képes lennék megtenni. Bármit. És ha őket elveszítem – akár úgy, hogy meghalnak, akár úgy, hogy tovább élnek nélkülem –, akkor összeomlok. Ilyenkor nekem sem marad más kapaszkodóm, mint hogy emlékeztessem magamat: hazudtam önmagamnak.
Hiszek benne, hogy nem minden hazugság. Hiszek benne, hogy vannak olyan emberi kapcsolatok, amelyek egyszerűen nem tudnak megszakadni. Hiszek benne, hogy van értelme ennek az egésznek, amit Életnek nevezünk, és ez az értelem nem csak a veszteségeink általi tanulás, hanem annál sokkal több: olyan tiszta kapcsolódások megtalálása, amelyek egymástól elválaszthatatlanok. De ha valamiről csak hiszem, hogy ilyen, azt előbb vagy utóbb, de biztosan elveszítem. A fájdalmam pedig megmutatja, hogy mekkorát hazudtam, és hogy merre folytassam az utam.
Ha fáj a veszteséged, az mindig a hazugságod miatt van. Ha pedig még nem fáj semmi, csak félsz valakinek vagy valaminek az elvesztésétől, akkor nem az a valódi kérdés, hogy hogyan úszhatod meg, hanem az, hogy meddig hazudsz még önmagadnak. Húzhatod hetekig, hónapokig, vagy akár évekig is, de ha tényleg hazudtál önmagadnak, akkor azt a fájdalmat, amit most halogatsz, egyszer biztosan meg fogod élni. Az pedig nagyon ritka, hogy a fájdalom a halogatás hatására kisebbé válik – inkább csak nőni szokott.
Pontosan annyit veszítesz, amennyit korábban behazudtál magadnak. Ha ezt megérted, sokkal egyszerűbbé válik az életed. Kevesebb lesz benne a színjáték, a képmutatás, az alakoskodás, a zsákutca, a félelem, a fölöslegesen elnyúló fájdalom.
Őszinteség és egyszerűség – a kettő valahol szinonimája egymásnak. Talán éppen a boldogság útjának alapkövei.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Látom, van itt másik “Kati” is, (ékezet nélkül ír). 🙂
Nem, baj, ezentúl Á. Kati leszek.
Kedves Erika!
De, sajnos van, aki az első perctől hazudik… Nem is kevesen.
Kedves Olivér.
Érdekes amiket írsz,mert mintha a gondolataimat,érzéseimet írtad volna le.
És a vicces az,hogy tényleg győztesnek érzik magukat.Pedig érzelem intelligencia az=0.
Nagyon érdekes.. és teljesen igaza van Gábornak! Ahogy végigolvastam az írást, azt követően elgondolkodtam rajta… És magamra ismertem a szövegben, nagyon de nagyon igaz. Hírtelen nagyon sok minden tudatosult bennem, tényleg csak annyit veszítettem, amennyit hazudtam magamnak, de sokat is nyertem 🙂
Sajnos sokszor későn jön rá az ember,mikor az álarc lehull,és láthatóvá,érezhetővé válik a tiszta igazság!! Sajnos sok ember maszk mögé bújva jónak mutatja magát,megszeretteti magát a környezetével,behízelgi magát az emberi szívekbe,és alkalomadtán mutatja meg ki is ő valóban!! Addig hazugságaival hízelegve közelít az emberekhez,ezzel nem tisztelve embertársait!! Mindezeknek a kárát az őszinte,nyílt szívű emberek szenvedik el!! Érdemes őszintének lenni?? Életünk a hazugságokra épül??
Pontosan erről van szó.
A hazugságod ott kezdődik, amikor a másik nem tisztel, és Te ezt elfogadod.
Kifogásokat, magyarázatokat keresel.
Kedves Anita, nagyon jól látod a dolgokat.
Én is ezen vagyok fennakadva, hogy amikor első pillanatban jelzi az ember a párjának, hogy csak tisztalapokkal játszunk és az mégsem tarja be a szavát, akkor miért én vagyok az aki hazudik magának?
Igazad van, hogy en erre eddig nem gondoltam…bar a felelossegterelgetesrol kezdek leszokni, nagyon nehez elismerni, hogy tenyleg becsaptam magam, tenyleg szemet hunytam, vagy rosszul ertelmeztem a megbocsatast ( tudod, amikor tovabb akarsz elni a hazugsaggal)…viszont vallalom a donteseimert a felelosseget..nem tudom meg h abbol hogy lehet felallni, ha 25 ev utan mondjak azt, hogy SOHA nem jelentettel semmit.
Gábor a feltétel nélküli szeretetről írt.
Ahol győztes és vesztes van, ott erről nem beszélhetünk. Az játszma, nem szeretetteljes kapcsolódás. Ajánlom mindenkinek: Az erőszakmentes kommunikáció alapjait. Tanuljunk meg “zsiráf” nyelven kommunikálni!
Jó a cikk és alapvetően egyet is értrk vele javarészt. De mondjuk ha elképzelünk egy kapcsolatot. Legyen rokoni, baráti, vagy akár párkapcsolat. A ráutaló magatartás miatti hitünkkel is hazudunk magunknak? A jóbarát, aki folyton folyvást kifejezi tettekkel, hogy mennyire számíthatunk rá és mennyire jó és viszonos a kapcsolat, aztán ha beseggfejesedik, akkor én hazudtam magamnak?
Az esküvőn a “csak az ásó kapa nagyharang választhat el”-re az “IGEN’ a másik féltől, az a mi önhazudásunk magunknak? Na neeee. Vagy hazudunk magunknak, ha nem vagyunk paranoiások és elhisszük, amit a másik megígér? Ennyire nem hiszem, hogy életszerű lenne bizalmatlannak lenni.
(Az élet számomra olyan, mint a bizalmi elv a kreszben, ami azt mondja ugyebár, hogy amikor közlekedünk, betartva a szabályokat, akkor arra számítunk, hogy a többi is betartja őket. Sajnos a való életben sem tartják be, sokszor “belénkjönnek” de ha nem alkalmaznánk a bizalmi elvet, akkor konkrétan el sem mernénk indulni sehová)
Emelem kalapom és maradok tisztelettel e cikk írójához
…Sok igaz dolgot reméltem felfedezni benne !
Bocsanat, de ezt ellopom.
Nagyon, de nagyon egyetértek, pontosan ezt éltem át nemrég…most aztán jöhet az életem újragondolása és felépíteni önmagamat. Irtó nehéz, de nincs más választás.
Az ütött szöget a fejembe, hogy mi alapján értékeljük túl a kapcsolatot és ebből kifolyólag mi alapján hazudunk magunknak. Nem én akarom beültetni magam a hintába nyilván. Tehát a másik hitet el valamit, ami nincs úgy. Aztán amikor neki kényelmetlen akkor lelép és én jól magara maradok az illúzióimmal és a csalódottságommal. A hazugság az enyém. Valóban. Viszont ha fair a játszótárs, akkor nem követem el azt a hibát, hogy hazudok magamnak, hiszen korrekt módon ítélem meg a kapcsolatot. Nyilván nem fogok túlértékelni valakit, aki már az elején nem szimpatikus , viszont vannak akik nem azok, akiknek mutatják magukat. Szeretem tudni kivel hányadán állok, de egyesek akkor is szerepet játszanak, ha megkérem őket ne tegyék, mert szükségtelen. Nem baj, ha nem szeretnek, de tudjam mi a szitu . Azzal tudok mit kezdeni. A bizonytalannal és a köpönyegforgatással egész egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Egyszer utál, máskor szeret… Egyszer jó vagyok, aztán ignorál… na erre nem tudok “gombot varrni”. Így nem tudom helyesen “belőni” a helyem . A kérdés ott van, hogy a negatív tapasztalatok után hogyan küszöböljük ki az önálltatást és hogyan vegyük észre mielőbb, ha olyan hullámvasútra ültettek, ahova igazából nem akartunk felszállni? Még mielőtt megtörténne a baj és az összezuhanás.
egy kapcsolat vége-szerintem. nem feltétlenül jelenti azt, hogy hazudtunk önmagunknak v. a másiknak, csak hát az élet változás, és egyszerűen már a két ember annyira megváltozott, hogy nem megy tovább…
Kedves Olivér!
A történetünk kezdete különböző, de a vége teljesen egyforma. A pokol kapujáig elmentem, de én ott megálltam és visszafordultam!!! Senkiért nem vagyok hajlandó oda belépni!! Remélem ezt tetted te is!!! Hidd el, ugy jó ahogy történt, mégha most pont az ellenkezőjét érzed is!! Én már túl vagyok a nehezén, sokat dolgoztam rajta, de megéri!! Vedd fel a másik szemüvegedet és nézd azzal a világot. Most talán azt gondolod, mit puffogtatok itt közhelyeket, de ez saját tapasztalat!!! ☺☺ Tudnék mesélni és tán segíteni!!! Kitartás!!!☺☺
Kedves Erika!
Nálunk ez máshogy alakult… Ő már az elejétől álarcot viselt és én azt szerettem meg, amit az illúzió diktált, aztán mikor kezdett lehullni a lepel, kezdtem kiábrándulni…
Aztán jöttek a “hazugságok”, amivel elhitettem, hogy nem, ő másmilyen, nem lehet olyan… aztán a kártyavár ledőlt, a lufik kipukkantak és irdatlan módon pofára lettem ejtve, ő pedig éli az életét, mert “az élet megy tovább”… és tényleg… csak hogy ő érzi magát nyertesnek, én meg kínlódok… pedig az én felfogásomban ő a vesztes… Szóval érdekes kérdés, mert én nem alkudtam meg, én én maradtam, míg ő…
Nagyszerű cikk. Bármilyen élethelyzetben elmereng rajta az ember, még ha éppen nem is érzi magát minden nap győztesnek ugyanakkor vesztesnek sem. Nem kell mindenben sikeresnek lennünk, hiszen az út a lényeg amit bejárunk. Ez az, ami emberré tesz, ahogyan a tanulás is. Sajnálom azokat az embereket, akik ezzel a gondolatmenettel nem tudnak azonosulni vagy éppen senki nem nyitotta még fel a szemüket (már ha segítségre van szüksége), hogy nem kell mindenen elkeseredni. Ismerek embereket, akik az életet nem veszik véresen komolyan, nem görcsölnek feleslegesen, mégis felelősségteljesek maguk és azon életek felé is amelyek hozzájuk tartoznak. Ők a leggazdagabb emberek a világon. A legjobb barátnőm több száz km-rel lakik tőlem távol, mégis tudom, hogy olyan ember, aki egy életre megmarad nekem és én is neki, még a nagy korkülönbség és távolság ellenére is.
Még egyszer köszönöm a cikket, számomra hasznos volt, nem egy sallangos gyorsan megírt “valami”. 🙂
Amúgy èn is pontosan ezt akartam írni!!☺ Egy kapcsolat kezdetén még nincs hazugság, nincs álarc, hanem igazi érzelem! A hazugság onnan kezdődik, amikor “eltörik” a kapcsolat! És az egyik azért hazudik mert nincs bátorsága kimondani hogy Vége, a másik meg – bár tudja – de nincs bátorsága elfogadni! És a végkifejlet: az győz, aki rezzenéstelenül tud hazudni addig, míg a másik bedobja a törölközőt!!!??
Kedves Gábor!
Igen nyers és erős megfogalmazás, bár kétségkívül, igaz… Ha árnyalnám, inkább azt mondanám, hogy a kapcsolat elején még hiszünk vagy hinni akarunk az illúziónak, amit elénk tár a másik…
Nem azt akarom ebből kihozni, hogy a másik a hibás, hanem aki nem őszintén áll a kapcsolatba és álarcot hord, mondjuk egy olyat, amire a másik épp vevő és ez az illúzió lesz az, amit megszeret az ember…
Ennek elvesztése tud fájdalmas lenni, tudom, pont átélem, de attól én még nem hazudtam magamnak… Kicsit becsaptam magam, mert nem láttam, vagy mert mást akartam látni, mikor kezdett a lepel lehullani, nah, szerintem onnan van a hazugság… és a keserédes igazság, mikor már látjuk az igazi arcot, ami olyan, mint előtte és már mégis más…
Nem rabolod. 🙂 A közös gondolkodás a célom, úgyhogy nagyon örülök, ha megosztod a gondolataidat. 🙂
Köszönöm Gábor! Azért lenne még egy-két megjegyzésem, de nem rabolom az idődet! ☺
Nagyon szívesen Nika, örülök, hogy elgondolkodtattalak. 🙂
Nagyon jó kérdés, Erika. Én úgy gondolom, hogy hazugságaink mindig is lesznek, és ez nem feltétlenül baj. Egy rosszul sikerült kapcsolat az elején talán pont azért tud jó lenni számunkra, mert azt hazudjuk magunknak, hogy mindig az lesz. Ha tudnánk, hogy nem, akkor nem is élveznénk egyetlen pillanatát sem. Pedig lehet, hogy pont arra a kapcsolatra volt szükségünk ahhoz, hogy tanuljunk, fejlődjünk, vagy egyszerűen csak élvezzük az életet. A kérdésedben a veszteségtől való félelmet érzem, de szerintem mindenképpen lesznek veszteségeink, és ezek az életünk természetes részei. Úgyhogy nem érdemes félelemben élni, inkább találjuk meg, hogy mi az értelme a kudarcainknak. Erre kerestem most a választ. 🙂
Erről az oldalról még nem próbáltam megközelíteni ezt a fájdalmat, de igazad lehet…
Köszönöm Gábor!
Ezek szerint minden rosszul sikerült párkapcsolat, barátság és szülő elvesztése hazugság?? Akkor mikor élünk igaz életet? Vagy félreértem az írásod Gábor?