Rengeteg dologra vágyakozunk életünk során. Emberi kapcsolatokra, tárgyakra, élményekre, elismerésre, sikerre… Közöttük sok olyan is van, ami egykor fontos volt, de később már nem az – talán mert gyermeki ábránd volt, vagy talán azért, mert egészen más irányt vett azóta az életünk. A vágyaink jelentős része szinte nyom nélkül eltűnik. De nem minden. Van néhány – tényleg csak néhány – olyan vágyunk, amely születésünk óta bennünk él, és egész életünkben elkísér. Erről szól az a rövid történet, amivel a napokban találkoztam.
*****
Egy komor arcú fiatalember lépett be a kórház főbejáratán, majd határozott léptekkel egyenesen a nővérpulthoz ment. Szigorú vonásai elárulták, hogy fiatal életkora ellenére sok szenvedést megélt már, meleg tekintete azonban mély érzésekről tanúskodott. Édesapját kereste.
Az ügyeletes nővér elindult vele az egyik hátsó kórteremhez, és egy idős, nagyon gyenge, szemmel láthatóan haldokló bácsi ágyához vezette. A fiatalember megköszönte a nővér segítségét, majd leült az édesapja ágya mellett elhelyezett kis székre. Teltek az órák, eljött az este, de a fiatalember nem mozdult az ágy mellől. Csak fogta apja kezét, időnként mondott néhány szeretetteljes szót, és így ült ott, nem törődve a nővérek beszélgetésével, a többi látogatóval, a környező betegek nyögéseivel, és semmilyen más külső hatással sem.
A nővér többször megjelent ellenőrizni a beteget, de a fiatalember szinte észre sem vette – ő csak haldokló édesapjával foglalkozott. Hiába mondta neki a nővér, hogy pihenjen le egy kicsit, nem mozdult el az idős ember ágya mellől. Hajnalodott. Az idős férfi nem szólt semmit – talán nem is tudott már – a fiatalember pedig csak fogta édesapja kezét, és időnként halk, kedves szavakkal törte meg a csendet. Egészen addig, amíg az idős ember végleg le nem csukta a szemét.
idos_beteg
A fiatalember elengedte a már élettelen kezet, csendben felállt, és az ágyhoz engedte a nővéreket. Türelmesen megvárta, míg befejezik a tennivalójukat, majd szomorú arccal így szólt ahhoz a nővérhez, aki előző nap édesapjához vezette:
„Ki volt ez az idős bácsi? Mit tudnak róla?”
„Ő a maga édesapja.” – felelte döbbenten a nővér azt gondolva, hogy a férfi a lelki megrázkódtatás hatására össze-vissza beszél.
„Nem, ő nem az édesapám. Soha életemben nem láttam ezt az idős bácsit.” – hangzott a sokkoló válasz, de a nővér a férfi szemébe nézve pontosan tudta, hogy amit állít, az igaz.
„Akkor miért nem szólt tegnap, amikor idevezettem hozzá?”
„Azonnal egyértelmű volt számomra a tévedés, de azt is egyből láttam, hogy ennek a haldokló bácsinak nagyon nagy szüksége lenne a saját gyerekére, aki nem volt itt vele. Láttam rajta, hogy túl beteg már ahhoz, hogy tudja, én a saját fia vagyok-e, vagy sem, de éreztem rajta, mennyit számít, hogy érzi, nincs egyedül. Ezért vele maradtam.”
*****
Rengeteg dologra vágyakozunk életünk során. De eljön az a pillanat, amikor ráébredünk, hogy az igazán fontos dolgokból nagyon kevés van – és hogy ezeket egymásnak megadni egyáltalán nem is nehéz. Mert akit őszintén, feltétel nélkül szeretünk, attól valójában egyetlen dolgot kérünk: csak legyél velem.
Eljön az a pillanat, amikor erre rájövünk – és jó, ha ez nem a halálos ágyunkon történik meg.

 

Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.

A hírlevél a legbiztosabb módja, hogy az elsők között értesülj az írásaimról, az előadásaimról, a workshopjaimról, a jótékonysági programjaimról és egyéb rendezvényeimről:

A "Kérem az infókat" gombra kattintással elfogadom az Adatkezelési tájékoztatót

AJÁNLAT

Személyes segítség

Írásaim

Picit több lett, maradhat?
Az ismerős kérdés. Te is sokszor hallottad már, ha nem
Tovább
Így mossák az agyadat csendben és hatékonyan
Hülyét csinálni abból lehet a legjobban, aki nem tudja, hogy
Tovább
Visszhang
Vannak dolgok, amiket hosszasan lehet magyarázni, de csak akkor érti
Tovább
Itt mindenki tökéletes – csak nem boldog
A legtöbb embernek két élete van. Az egyik az, amit
Tovább
Leckék az egyik legjobb tanítómtól – a kutyámtól
Mindenkitől tanulhatunk valamit. Vannak, akiktől azt, hogyan éljünk, és vannak,
Tovább
Mindennapi Motiváció – Soha nem késő élvezni az életet
Változás. Az emberek jelentős részének ezzel van gondja. Vagyis magával
Tovább

5 Comments

  1. Horváth Katalin

    Ez tényleg rengeteget számít és sokat is segít. Van olyan, hogy életmentő lehet. Az ember alapvetően társas lény az egyedüllét olykor szükséges és kell is, de a magány már nem.
    Például ha elhunyt valaki, a gyászolóknak szüksége van embertársra, aki a gyászon kívül esik. De ilyen egy szerelmi csalódás is. És a betegség, vagy a végső távozás . A mai elhidegült világunkban emberek úgy halnak meg kórházban, hogy senki nincs mellettük. Fogantatásunk óta mély emberi kapcsolatban van részünk. Ennek a vágya elkísér egész életünkben. Ezért kell valaki mellett lenni, akár szavak nélkül is. A bajban lévőt nem szabad egyedül hagyni! Ezt én biztosan tudom.

  2. Azt hiszem, ez a legnehezebb dolog, ami egy ember életében megtörténhet. Őszinte részvétem. Nem biztos, hogy vádló volt az a pillantás, lehet, hogy szeretet volt benne, és azt jelentette: ha Neked nem szabad, akkor majd én búcsúzom.

  3. Teljesen egyetértek Mária, tényleg attól válik egyúttal felemelővé is a történet, hogy vannak még, akik meglátják az igazán fontos dolgokat.

  4. kovács lászlóné

    Szívszorító történet, valóban.
    Velem is megeshetett volna. Férjemhez érkeztem látogatóba, aki sajnos haldoklott. Szeme behunyva, de odaérkezésemre kinyitotta, tehát felismert. Kértem orvosát, engedje meg, hogy fogjam a kezét, mert éreztem utolsó percei. Ő metagadta (azóta sem beszéltük meg, hogy miért nem bízott bennem, azt hitte, hogy sirni, fogok, de éreztem, hogy nem fogok, ugyanis becsukódott az én szemem is és nem birtam kinyitni, sem sirni, még hónapokig. Én csak a KEZÉT szeretttem volna fogni, mivel már nem lehetett segiteni rajta. Nagyon rosszul esett, bár elbúcsúzhattam tőle halála után, ő szintén elbucsuzott, ujra kinyilt az egyik szeme, ami nekem úgy tünt, szemrehányás, amiért nem harcoltam ki, hogy utolsó perceiben vele legyek, sajnos nem rajtam mult. Igy kellett elfogadni.

  5. Konyves Maria

    Kedves Gabor, ez egy nagyon szivszorito tortenet, ugyanakkor vigasztalo is, mert tele van emberseggel es szeretettel. Amig ilyen van a Foldon, valoban nem vagyunk elveszve. Koszonom szepen, Maria.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük