Vannak napok, amikor már reggel a szemedet kinyitva egyből tudod: ez a nap a túlélésről fog szólni. Még fel sem keltél az ágyból, de már érzed, hogy ma esélyed sincs vidámnak és boldognak lenni. De menni kell, essünk hát túl rajta valahogy…
Csak nehogy valaki most hozzád szóljon, mert abból baj lesz. És a nap során végig azon vagy, hogy lecsökkentsd humán interakcióid számát, mert tudod, hogy ha valaki most rátesz még egy lapáttal, akkor legjobb esetben is előhívod szókincsed legmélyebben lapuló, legsötétebb tartalékait, de akár nagyobb kárt is okozhatsz. Ezek azok a napok, amikor általában semmi sem jön össze.
Csütörtök reggel volt. Pontosan egy ilyen nap indult számomra. Az utcára félálomban kilépve hideg levegő csapta meg az arcomat. Végre felébredtem. Az influenzát és a kialvatlanságot viszont minden izmomban éreztem, és tudtam, hogy a fejfájás is végig fog kísérni a napomon. Kell egy kis idő, míg azt érzem, elkezd folyni a vérem. De nincs most idő kényelmes sétára – késésben vagyok, rohanás a buszhoz.
Ne szóljatok hozzám – most ne! Te jó ég, milyen hosszú lesz ez a nap… És ahogy így kimerülten, feszülten, az agyamban antiszociális gondolatokkal versenyt futok az idővel, hirtelen valami váratlan dolog történik. Valami, amire egyáltalán nem számítottam.
Kertes ház kapuja nyílik, és egy kisfiú lép ki az utcára. Előfordul az ilyen elég gyakran, nem is foglalkozom vele persze. Édesapja még a kapunál bogarászik, ő pedig figyeli, ahogy komor képpel mindjárt elviharzom mellette. Nem lehetek kellemes látvány ilyenkor, de ezzel egy kicsit sem foglalkozom. Szorít az idő, fáradt vagyok, sok a teendő, és egyébként is hagyjatok békén…
De valami nem illik bele a képbe. Ez érdekes… A kisfiúra egyáltalán nincs hatással pillanatnyi negatív kisugárzásom, bármilyen erős is lehet az. Ő egyszerűen csak mosolyog rám. Őszinte, barátságos mosoly ez, amit felnőttektől ritkán kapunk. Ráadásul semmi okot nem adtam neki rá. De a gyerekeknek nem kell ok a mosolygásra; ők még ösztönösen tudják, hogy ezt nem kell feltételekhez kötni.
És nem is teszi: csak felém fordulva mosolyog, kezei nyugodtan leengedve, picit még a testétől el is emelve, mintha csak ezt mondaná: tessék, itt a mosolyom, tedd el, mert szükséged van rá. És igaza van. Ebben a pillanatban nem számít sem influenza, sem fáradtság, sem a többi tornyosuló probléma. Megszűnik minden, ami negatív, és valami megmagyarázhatatlan jó érzés tölt el. Visszamosolygok rá.
Ahogy a mondás is tartja: mindig mosolyogj vissza egy kisgyerekre; ne öld meg benne a hitet, hogy a világ jó. De már az én mosolyom sem kényszerből jön. Őszinte és tiszta – pont olyan, mint amit a kisfiútól kaptam. És miután magam mögött hagyom őt, a mosoly még mindig ott van az arcomon.
Csak egy kicsi. Ennyi kellett. Egyetlen feltétel nélküli, őszinte mosoly egy embertől, akit soha életemben nem láttam, és talán nem is fogok soha többé. Neki nem került semmibe, nekem viszont egyből megváltoztatta az aznapi eseményekkel szembeni elvárásaimat. Rájöttem, hogy bármennyi problémám is van éppen, akkor sem adhatom át magam a negatív érzéseknek, mert azzal csak még többet generálnék. Rájöttem, hogy egy nap nem attól lesz szar, hogy mi történik éppen velem, hanem attól, hogy én hogyan állok mindehhez. És rájöttem, hogy néha csak egy egészen kis pozitív lökés is elég ahhoz, hogy egészen más irányt vegyenek az események.
Az a mosoly, ami nekem a nap fénypontja volt, a kisfiúnak csak egy természetes megnyilvánulása. Talán érezte, hogy épp erre van szükségem. Talán nem érdekelte semmi, csak mosolygott, mert jól esett neki, hogy rámosolyoghat egy idegenre. Nem számít, mi játszódott le akkor benne; csak az számít, hogy őszintén adott valamit, amire nekem szükségem volt.
Lehet, hogy Neked is csak épp ennyi hiányzik. Vagy valaki másnak – egy ismerősnek vagy egy ismeretlennek –, és ezt Te megadhatod neki. Talán pont ez fogja átlendíteni a mélypontról, de ha mégsem kell neki, Te akkor is nyertél vele. Mert a mosoly az, amit ha másnak adsz, soha nem leszel szegényebb tőle, hanem mindig többé, gazdagabbá válsz Te magad is.
Csak egy kicsi. Sokszor csak ennyi kell.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
(Ez az írásom a gyogyvizek.hu oldal felkérésére készült, a teljes
Tovább
Szeretnéd, ha a gyerekedből, unokádból értékes ember válna, igaz? Értelmes,
Tovább
Sokat görcsölünk azon, ha valami nem úgy történik, ahogy szeretnénk
Tovább
Valami nincs rendben a társadalmunkkal, ha a gyermekvállalás egy szülő
Tovább
Ingerült visszatámadás vagy sértődött elvonulás. A legtöbb ember ez a
Tovább
Az irasaidat olvasva, sokszor ugy megindulnak a gondolataim, alig tudom oket leirni. Valoban gondolatebreszto, mint aminek szantad. Nagyon jo olvasni oket: osztonzoek, hatekonyak. 🙂 Minden apro reszlet felhasznalhato belole. Kinek – mire van szuksege.
A mosoly! Ami nagyon hianyzik a ma elo emberek arcarol. Most nem divat mosolyogni. Nem ertem miert ez a lehetetlen szokas. Hisz a mosoly olyan az embernek, mint a napfeny a foldnek. Csodakra kepes, boldogsagot szallit, es megszepit egy borus/felhos napot. Aki mosolyogni kepes, az szeretni is kepes. Onmagat es masokat egyarant. Mert a mosoly mindig belulrol fakad, es szavak nelkul is kepes beszelni. 🙂 🙂
Udvozlettel Rozika.
Kedves Gábor!
Nagyon szeretem az irásaidat, mindig az jön és akkor ami épp kell…Igy működik a világ, s köszönöm Neked.Ahol, s amikor csak lehet osztom az oldaladat és irásaidat, sok ilyen kellene még.
A napi csodákhoz pedig tényleg kevés kell, egy kis felhő is mosolyra fakaszhat, a gyermekek pedig csodálatosak.
Aki szivesen csal mosolyt mások arcára, ajánlom a Mosolykommandót!
További mosolygós napokat szeretettel és köszönettel:Zsuzsa
Természetesen nagyon tetszett Gábor újabb írása,de a hozzátoldott két gyönyörű vers is.
Itt annyit írnék hozzá,hogy egyik reggel gyaloglás közben VALAMI megmosolyogtatott.Mégpedig egy édes kis madár,mely egyszerűen a zebrát “használva” ment át az úton.Ez olyan édes és valahogyan természetes volt.Két kocsi is megállt, pont ŐMIATTA ,megvárva,míg áttipeg pici kis lábacskáival.Ez olyan édes dolog volt,hogy le kellett Nektek írnom!
Szeretettel Zsóka
Kedves Károly,
ez is egy gyönyörű szép vers, nagyon köszönöm, hogy megosztottad. Tele van őszinte, tiszta érzéssel, nagyon jó volt olvasni. 🙂 Minden elismerésem, és remélem még sok szép verset adsz a világnak.
A legjobbakat kívánom én is!
Gábor
Kedves Gábor!
Juli versét én is megtoldom egy saját versemmel:
TANÍTÓ MOSOLY
Megigéző gyermek szeme
csillogó kékjébe nézve,
mosolya szívem perzseli,
fogva tartja, nem engedi.
Fényt s örömet benne látom,
sugara maga az álom,
fényét szemem megkönnyezi,
lelkem színével hímezi.
Szemeivel, amit Ő ad,
szomorú arcokat biztat
mosolyokra, örömökre,
Mennyekből hulló békére.
Arca ragyog boldogságtól,
szabadulni fogságától
nem tudok és nem akarok,
lelkéből szállnak angyalok.
Látom arcát, látom szemét,
imába foglalom nevét:
Taníts, taníts mosolyogni,
ne hagyj arcot szomorkodni!
(2012. 07. 29.)
Áldott napokat kívánok, szeretettel. Schmidt Károly.
Köszönöm szépen, Juli! 🙂 Gyönyörű vers, meg is őrzöm. A gyerekek őszinték, és rengeteg dolgot érdemes újra megtanulnunk tőlük, amiket már elfelejtettünk, vagy leginkább kineveltek belőlünk. Erről is írok majd, mert nagyon fontosnak tartom. Köszönöm szépen, hogy írtál, és ezt a csodaszép verset is. 🙂
Nagyon jókat írsz Gábor! Erről az elmélkedésedről egy kedves kis vers jutott eszembe. Hadd osszam meg Veled! 🙂
Sík Sándor: Mosolygó gyermek
A nyári busz fullasztó melegében,
Kék-bóbitás sapkája keretében,
Anyja mellére békén odabújva,
Szemben velem egy esztendős fiúcska.
Szeme azúrját kerekíti tágra,
Úgy néz a furcsa idegen világra,
Ami én vagyok, aki mostan boldog
Gyönyörűséggel arcába mosolygok.
Csak néz rám, néz rám, komolyan, sokáig,
Míg szirom arca gömbölyűre válik,
Ahogy a bimbó feslik szét a bokrán,
És édesdeden visszamosolyog rám.
Egy új emberke, ki nem is beszél még,
Hogyan érti meg mosolyom beszédét?
Hogy érzi meg, – hisz csak egy éve ember! –
Hogy a szeretet szólítja szememben!
Ó milyen titok, milyen csodaszép ez!
Egy csöpp agy, mely még gondolni se képes,
A szeretetet már fel tudja fogni
S a mosolyra vissza tud mosolyogni!
Ó, ha lehetne, hogy az, aki Atyja
Minden mosolynak, nekem is megadja,
Olyannak lennem, mint ez a csöpp gyermek:
Friss antennája minden szeretetnek!