Azokról szólok most néhány szót, akik nem mernek szót emelni önmagukért. Azokról, akik embertársaik áldozatává váltak, és ennek terhét talán egész életükön át cipelik magukkal. Azokról, akik úgy váltak részesévé egy méltatlan történetnek, hogy semmit sem tettek érte – és semmit sem tudtak tenni ellene. Azokról, akik élve kerültek az áldozati asztal közepére.
Megalázott nőkről, akiket sem társadalmi morál, sem emberi jó érzés nem védett meg. Keménynek látszó férfiakról, akik belül darabokra törtek. Elhanyagolt gyerekekről, akik sérült lelkű szüleik árnyékában nevelkedtek. Ártatlan állatokról, akiknek egyetlen bűnük az, hogy egy torz elméjű ember közelébe kerültek. Életekről, melyeket valakik – kegyetlenségből vagy figyelmetlenségből – feláldozhatóvá minősítettek.
Sokan vannak. Nincsen róluk statisztika, mert történeteik többnyire a színfalak mögött játszódnak. Hazug mosolyok és félelemmel átitatott „minden oké” mondatok próbálják eltakarni a kíváncsi szemek elől mindazt, amit nem illik látni ebben a társadalomban. A megnyomorított lelkeket. A szenvedőket. A feláldozható életeket.
De hiába teszünk úgy, mintha nem is léteznének, hiába fordítjuk el a fejünket és válunk egyre közömbösebbé az embertelenségre, ők itt vannak. Itt vannak ártatlan gyerekek, elveszett felnőttek, megkínzott állatok, harcukat feladni készülő emberek személyében, és aligha tudsz úgy végigsétálni az utcán, hogy ne találkoznál legalább egy érintettel. Csak legtöbbször nem ismered fel őket.
Mert a félelemből, kulturális kondicionálásból és megfelelési kényszerből faragott erős maszk sok mindent eltakar.
Bekötött szemmel hadonászva
Ugye tudod, hogy kikről beszélek? Talán köztük vagy Te is. Talán Te is szégyelled, ahogy a többiek, pedig egyáltalán nem kellene. Akár fizikai bántalmazás áldozatává váltál, akár a még gyakrabban előforduló verbális abúzus miatt szenvedsz, egy valamire egészen biztosan nincsen semmi alapod: szégyenérzetre. Lehetsz dühös, lehetsz elkeseredett, érezheted kilátástalannak a helyzetedet, de a bántalmazás mindig, kivétel nélkül mindig a bántalmazó szégyene.
De mielőtt az óvodai várfoglalós játékhoz hasonlóan önkényesen jókra és rosszakra osztanánk az ismeretségi körünket, érdemes elgondolkodnunk valamin néhány pillanatra: bármelyikünk válhat bántalmazóvá, és jó eséllyel mindegyikünk volt is már ilyen szerepben kisebb vagy nagyobb mértékben.
Ez nem felmentés (sem nekem, sem másnak nincs olyan hatalma, hogy bárkit is erkölcsi alapon elítéljen vagy felmentsen). Ez ténymegállapítás. Bárki könnyen kerülhet akár az elnyomó, akár az áldozat szerepébe – vagy ahogy a bölcs mondás szól: „Sose feledd, hogy néha Te vagy a galamb, néha pedig a szobor.” Ilyen az élet.
Nem mindig tűnnek nagy dolgoknak ezek. Többnyire a „csak” szócskával igyekszünk is lekicsinyíteni őket.
„Ő még csak gyerek, úgysem érti, hogy a feleségemmel/férjemmel folyamatosan egymás kicsinálásán ügyködünk. Számára minden tökéletes, hiszen nem előtte tesszük ezt!”
„Hiszen csak egy állat, miért lenne baj, ha odébb rúgom, amikor láb alatt van?”
„Én már csak ilyen vagyok, nyersen kiosztom az alkalmazottakat, ha valami nem felel meg számomra.”
Amit ilyenkor hallasz, az nem más, mint a bántalmazás megideologizálása. Mintha bármi is feljogosítana valakit arra, hogy egy érzéketlen seggfej legyen. Mintha a testi vagy lelki erőszak egy kulturált társadalom szükségszerű velejárója lenne. Persze meg lehet próbálni elbagatellizálni az ilyen eseteket, de ez csak azért sikerülhet, mert az áldozatoknak nincsen utánkövetése.
Senki nem tudja pontosan, hogy a szülei veszekedését napi szinten hallgató kisgyermeknek hogyan torzul a lelkivilága, és felnőttként ezért majd mennyit szenved (vagy okoz szenvedést valakinek). Kevesen gondolnak bele abba, hogy egy-egy szexista, vagy bármilyen más módon degradáló poén hogyan ivódik bele szép fokozatosan célpontjának gondolkodásmódjába. És azok sincsenek túl sokan, akik nem a családban, a munkahelyen, vagy a társadalomban betöltött pozíciójuk alapján próbálják maguknak kicsikarni a tiszteletet, hanem tisztán a jellemükkel érdemlik ki azt.
Mindannyian szeretnénk valahogy érvényesülni. Valahogy jól érezni magunkat, vagy ha az nem megy, akkor legalább kevésbé szarul. Alapvetően nincs is semmi gond ezen törekvésünkkel, csak a járulékos veszteségekről gyakran megfeledkezünk.
Azt hazudjuk magunknak (és másoknak is), hogy nem is olyan rossz a másik embernek az, amit éppen teszünk vele. Hogy nem lesz semmi komoly következménye. Hiszen ez csak egy ártatlan megjegyzés. Vagy egy ártatlan pofon. Vagy egy olyan háború, ami rá nincs is hatással.
És tudod, mi az igazán furcsa ebben? Az, hogy miközben még az is meglátszik valakinek a szemében, ha egyszer kevesebbet alszik, emberek tömegei képesek elhinni, hogy belső harcaik, lelki megnyomorodásuk, vagy mások megnyomorítására tett tudatos vagy tudattalan kísérletük simán eltakargatható néhány ostoba közhellyel.
Nem, nem hülye a gyereked, csak mert nem élt még annyit, mint Te. Egyből levágja, ha valami nincs rendben a párod és közted. És hiába tartogatjátok az ordítozást az ő távollétére, attól még pontosan érezni fogja a feszültséget. Ahogy azt is, ha nem mással van bajod, hanem önmagaddal, és utálsz a tükörbe nézni. Vagy azt, hogy „miatta” mondasz le a saját boldogságodról ahelyett, hogy vele együtt keresnéd azt meg. És nemcsak megérzi mindezt, de meg is szenvedi majd a következményeket.
Talán még nem most. Talán még néhány évig lehet a szart dezodorral fújni, hogy mindenki elhiggye: a gyermek a körülmények ellenére boldog tud lenni. Igaz, hogy lelki roncsok nevelik. Vagy alig látja a szüleit. Vagy burkoltan agresszív mondatokat kapva a családtagok közti üzenőfallá válik. De attól még minden a legnagyobb rendben van. Ő majd biztosan szerencsésebb lesz, mint a szülei. Teljesen logikus, nem igaz?
És az a nő vagy az a férfi, aki párjával már mióta szeretne minőségi időt együtt tölteni, ő is várhat még egy kicsit, hogy legalább pár percre fontosabbá váljon, mint a pénz, a folyton szívességet kérő ismerősök, vagy a villogó tv-doboz a nappali közepében. Aki szeret, az várhat még, ugye. Válhat ő is feláldozhatóvá.
Ahogy az a többi gyanútlan ember (és más élőlény) is, akiknek a szenvedése mások kényelmének mellékhatásaként teljesedett ki.
Ne higgy a mosolynak
Itt zajlik minden az orrod előtt. Az utcádban, a csendes ház falai mögött. A baráti összejöveteleken, a kínos mosolyok mögött. A munkahelyeden, a megszokott, sőt szinte már várt beszólások rejtekében. A médiában, a profitorientált tartalomgyártók üzeneteiben.
Itt zajlik minden, mégsem vesszük észre. Vagy csak akkor, amikor már óriási gáz van. Amikor már a gyerek kezelhetetlen, vagy öngyilkos lesz. Amikor már a párkapcsolat elrohadt, mint egy magára hagyott csónak a kiszáradt folyómederben. Amikor már a béka segge toronymagasan van a gúnyolódás áldozatának önbecsüléséhez képest.
Nem figyelünk. Nem figyelünk azokra, akiket cselekedeteinkkel az áldozati asztalra küldünk. Nem figyelünk saját magunkra, amikor önkéntesen mászunk fel az áldozati asztalra. Nem figyelünk a jelekre. Nem figyelünk az emberi értékeinkre.
A gondolatmenetnek nincs még itt vége. A folytatást mi írjuk: Te is, én is. Akkor, amikor legközelebb egymás feláldozhatóságáról döntünk.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Ami nem öl meg, az megerősít. Várj, mondom még egyszer:
Tovább
Az élet néha kissé groteszk humorral emlékeztet arra, hogy mik
Tovább
Az előző bejegyzésben arról írtam, hogy egy olyan személyes válság,
Tovább
Vannak dolgok, amik nagyon mély sebeket okoztak a lelkedben. Átvertek,
Tovább
Köztünk élnek. Nem tudjuk, honnan lettek ennyien. Nem tudjuk, miért
Tovább
Ártani másoknak nemcsak közvetlen úton lehet. Megteheted ezt úgy is,
Tovább
Szia!
Már vagy 100* elolvastam ezt az írásodat, ami akkorát zúz, hogy ha fegyverből kilőtt golyó lenne, a fegyver lendülete leszakítaná a vállam, ami visszatekeredne a másikra…atom durva lett.. Imádom. Semmi képmutatás, csak a szembesítés az eszközként (nem pedig bűnként felfogott) hazugsággal.
Ez amikor azt olvasom apaként, hogy:”Nem, nem hülye a gyereked, csak mert nem élt még annyit, mint Te.” Akkora elemi erővel szakítja szét a hazug falakat… Szomorú, de imádom, mert feltépi a szemeket… A SAJÁTOMAT IS! Felbosszantanak a közhelyek, és a és hogy Te Gábor, ezeket atomjaira szakítod a logikus, értelemközpontú, releváns, ok-okozati összefüggésekből műszaki precizitással felépített IQ+EQ-t egyként használó szavaiddal… Ez lenyűgöz, ez a műszaki precizitás művészi megnyilvánulása. Ilyen légy mindig. Olyan mennyiségű segítséget és felismerést kaptam az írásaidtól, amit meg sem tudok köszönni. Olyan mély, értékrendbeli, mélytudatbeli irányokat változtattál meg, amit senki más sem tudott.
Ami a megfogott még, hogy nem kerülöd az oda pont illő/nem illő(ez is tanult dolog..)durvább szavakat…Igenis ki kell mondani, megérdemli a hazug, hogy megfagyjon a vér az ereiben, taktikázásai pedig összedőljenek… szavahihetetlensége felszínre kerüljön. Ezt ha nem lehet, ne tedd bele, de hátborzongató:
https://youtu.be/YamY9DbKEbY .
Arconköpött szeretteinkért!
Jó és pontos írás, mint mindig. Köszönöm. Annyit fűznék hozzá, hogy manapság még két oldalról is támogatva van az az elvárás, hogy hallgasson az ember. Az egyik társadalmi: “Ha megkérdezik:hogy vagy? Nem illik panaszkodni….azaz a válasz: Köszi jól vagy meg vagyok, stb…” A másik támogatottság pedig érdekes módon “spirituális”, mi szerint: “Ez biztos azért van, mert ez a karmád, energia szívó vagy mert panaszkodsz vagy pl. tükröt tart a másik, magadat rakd rendbe”…. és még sorolhatnám.
Számomra mint embernek, mint terapeutának is ez úgy ahogy van nonszensz.
A mai emberi világ egyre fagyosabb…
“A gonosz diadalához nem szükséges semmi más, csak annyi, hogy a jó emberek ne tegyenek semmit.”
Jól megirt gondolatok. El is merengtem rajta.
Remélem a következő írásodra nem kell ennyit várni majd:)
Nagyon találó írás, egyet értek! Köszönöm!
Kedves Gábor! Régóta olvasom írásaidat, sok esetben segítettek átvészelni bizonyos nehéz helyzeteket. A mostani írásod teljesen igaz, valós dolgokat tartalmaz, amit sok embernek át kell élnie. A megoldást viszont nem látom, ahogy úgy gondolom, hogy az én helyzetemben se volt jó megoldás, ugyanis nekem a munkahelyemen, a főnökömtől kellett elviselni ezeket a megalázó, sok esetben trágár kifejezésekkel tarkított kirohanásokat. Alig vártam, hogy nyugdíjba jöhessek. El kellett tűrnöm, mert néhány évvel ezelőtt se lehetett a munkahelyekben válogatni. Sajnos az egészségem sinylette meg ezt a lehetetlen helyzetet, ezért aki ilyen helyzetbe kerül, próbáljon meg változtatni, ha van ró módja, mert előbb-utóbb az idegesség, a feszültség megtámadja az egészséget is.
Üdvözlettel: Zsuzsi
Sajnos ezeket saját és gyermekem bőrén tapasztalom. “Apuka” mivel fizeti a gyerektartást, egy szent a bíróság szemében. Mindenkinek nyilvánvaló, hogy nem kell neki a gyerek, de a jog mégis kiszolgáltatja. Ezzel gyakorlatilag megfosztanak attól, hogy anyaként védjem a gyermekem. Magyarországon csak elméletek léteznek a gyermekvédelemről, gyakorlatban egy anyának semmilyem eszköz nincs a kezében, hogy egy elmebeteg apától megvédje a gyermekét. Anyát lehet támadni mindenféle mondvacsinált indokkal, de ha bűncselekmény történik, már senkit sem érdekel. Hátat fordít a rendőrség, a pszichológus nem vállalja a véleményét. Egyszerűbb mindent anyára fogni, “biztosan féltékeny”. Hosszú, hosszú sorokat tudnék írni, hogy hogyan lehetetleníti el a magyar rendszer az egyedülálló anyák életét. Tönkre téve az ország jövőjét is. A nemtörődömség, felszínesség, lelkiismeretlenség és a korrupció beláthatatlan következményekkel jár a gyerekek életére.
Az egész ország a képmutatásból él.
Az áldozat személyiségétől függően nem csak szégyen jelenhet meg, hanem bűntudat is. A “Nem vagyok elég jó, ha jobb lennék, akkor nem bántanának” érzése.
A beragadt érzések a http://www.sziakademia.hu oldalon található gyakorlatokkal oldhatóak.
Szia Gabor 🙂
Huuu ez nagyon szuper!! Igen nagyot ut!! Minden szavad megszivlelendo!!
Verge valaki, aki nyiltan es oszinten mer beszelni errol az egetoen fontos temarol.
Tudom, lattam/latom, tapasztaltam. Sok esetben a ki nem mondott szavak hangosabbak. Olvasni a szemekbol, a komor, erdektelen, eletunt arcokrol, ….stb. De valahol kiengedi a felesleges “gozt”, csak a helyet nem jol valasztja meg. Aki ilyen helyzetben van, az nem fogja mindenki tudtara adni. Igen a szegyen miatt. Vagy, hogy masok azon csamcsogjanak. Mert azt nagyon tudjak az emberek. Kibeszelni masok eletet/helyzetet.
A nagymamamtol sokszor hallottam: “nem akar a falu szajara kerulni”, ezt mondtak az ilyen esetekre. Vagy “jo nagy kotenye van”, ami eltakarja a csalad bajat. Ez bizony meg most is nagyon aktualis. Csakhogy egyszer az a koteny is megtelik es akkor kipotyog belole minden.
En ugy latom, hogy a tarsadalom ezen a teren nem fejlodott semmit. Most is vannak bantalmazok – de meg milyen sokan. Van lelki terror, ami sokkal veszelyesebb. A nemtorodomseg. Es ezeket lehet fokozni es lehet oldani is: alkohollal, anyaggal, mertektelen dohanyzassal, vagy ezek kombinaciojaval. Es nem kell csodalkozni, hogy az ut innen oda vezet – ahova!!!
Mar megint nagyon hosszu lett. De ezeket le kellett irnom.
Tovabbra is varom a kovetkezo aktualis temarol szolo irasodat.
Udvozlettel Rozika.