Lehet, hogy régimódi vagyok, de nekem fontosak az apró gesztusok. Tudod, olyanok, mint a „köszönöm” vagy a „bocsánat, tévedtem”. Olyanok, mint egy ajtó megtartása, hogy ugyan ne vágja már pofán a mögöttem belépőt, ha épp nem jó a reflexe. Olyanok, mint egy egyszerű „szia” vagy „jó napot kívánok” annak, akivel közös helyiségbe lépek. Olyanok, mint venni a fáradságot egy karlendítésre vagy az elakadásjelző megnyomására kétszer, ha a másik sofőr volt olyan rendes, hogy beengedett. Vagy olyanok, mint az udvarias beszéd azzal is, akivel éppenséggel nem értek egyet.
Tudom, ódivatú dolgok ezek, őrzői pedig lassan már őskövületek. Az új trend az egyén diadala a közösség felett. Sokak számára vált természetes elvárássá az, hogy mások nyalják ki a seggüket, és nekik maguknak ne kelljen semmiféle gesztust tenniük. Hiszen az megalázó. Meg fárasztó. És különben is, ki gondol arra, hogy a másik lény is egy érző emberi lélek?
Nem, nem csak arrogáns bunkókból áll a társadalmunk – sőt, a legtöbben tulajdonképpen nem is szándékosan válnak azzá időnként (vagy rendszeresen). Az a helyzet, hogy menekülünk. Kétségbeesetten menekülünk valami elől, amivel nem vagyunk hajlandóak szembenézni.
Veszélyes keretek
De mégis miért hanyagoljuk el ennyiszer azokat, akikkel közvetlen kapcsolatban vagyunk, vagy abba kerülünk egy rövid időre? A válasz összetett, de nagy vonalakban így foglalható össze: azért, mert túl sokat foglalkozunk mindenki mással.
Tudom, hülyén hangozhat ez így elsőre, de ha belegondolsz egy picit, teljesen logikus, hogy itt tartunk jelenleg. Arra vagyunk kondicionálva, hogy megfeleljünk. Megfeleljünk a szülői elvárásoknak, megfeleljünk az iskolai követelményeknek, megfeleljünk a munkahelyi szabályoknak, megfeleljünk a baráti körünknek, megfeleljünk a társadalmi együttélés feltételeinek.
Ezzel még nem is lenne gond, hiszen a közösséghez tartozásnak számos haszna van az egyén számára (az evolúciós előnyök mellett a lelki egészségünk szempontjából is), azonban úgy tűnik, sok más mellett a megfelelést is „kissé” túltoltuk az elmúlt évszázadok alatt. Mert szép dolog a közösségbe való integrálódás, ami természetesen szabályok betartásával és a szükséges kompromisszumok meghozatalával jár, ám csak addig nevezhető mindez hasznosnak, ha a szabályok és a kompromisszumok a közösség tagjainak lelki és fizikai egészségét szolgálják, de legalábbis nem rombolják.
Nézzük meg ugyanezt picit egyszerűbben: ha belerokkansz abba, hogy a társadalomhoz tartozol, akkor valami nagy gáz van a társadalommal. Vagy veled, ha történetesen mentálisan sérültként éled az életedet. De ha nem ez a helyzet, akkor a társadalmi normák, írott és íratlan szabályok szorulnak felülvizsgálatra.
Mert nem tudom, Te hogy vagy vele, de szerintem nagyon nincs rendben az, hogy a nők jelentős része smink nélkül már lassan WC-re sem mer elmenni, és olyan mértékű testképzavarral küzd, hogy még egy süteményt is csak szorongva tud megenni. Nagyon nincs rendben az, hogy a férfiak jelentős része vagy fél egy ismeretlen nőt megszólítani, vagy minden ellentétes neműt maga körül tárgynak tekint. Nagyon nincs rendben az sem, hogy ostobán bólogató, manipulált ismeretekkel rendelkező emberi robotok kerülnek ki az oktatási rendszer futószalagjairól. És azon is érdemes elgondolkodunk, hogy mennyire van rendben az, hogy kifelé tökéletes életet mutogatunk, miközben belülről rohad a lelkünk.
És hogy mi köze mindennek ahhoz, hogy képtelenek vagyunk egymásnak köszönni, vagy egymástól bocsánatot kérni? Gondolj csak bele, mekkora feszültséget jelent az a rengeteg fronton fellépő, sok esetben teljesen értelmetlen megfelelési kényszer, amivel éljük az életünket. Ezt cipeljük minden egyes nap, ezzel lépünk ki az utcára, be a munkahelyünkre, aztán a közértbe, a hivatalba, a rendezvényterem mosdójába, és egy idő után ebből már rohadtul elegünk lesz.
De meg kell felelni! Hiszen belénk verték! Tartani kell magunkat minden egyes fronton, ahol érvényesülni szeretnénk (akár a munkánk elvégzéséről, akár a személyes megítéltetésünkről, akár három darab kifli megvásárlásáról van szó), ezért a belső feszültségünk egyre csak növekszik.
Mert ki a franc gondol bele abba, hogy a villamoson őt méregető vadidegen ember véleményének mennyi a tényleges jelentősége? Ki gondol bele abba, hogy ha szar napja van, akkor ezt megbeszélheti a főnökével, hiszen ő is ember? Ha pedig nem tudja megbeszélni, akkor gondol-e arra, hogy van még több ezer lehetősége, hogy megtalálja azt a helyet, ahol nem tökéletes robotot, hanem embert keresnek? Ki játszik el ilyen gondolatokkal akkor, amikor belekerül egy feszült helyzetbe? Nem túl sokan.
Igen, fontosak a keretek, de mostanra már olyan szűk kereteket állítottunk fel magunknak (vagy hagytuk, hogy felállítsanak mások számunkra), hogy a mozgásterünk rendkívül leszűkült. Nem merünk egy új hobbit kipróbálni, mert félünk, hogy a többiek kiröhögnek. Nem merünk őszinte véleményt formálni, mert félünk, hogy támadásnak leszünk kitéve. Nem merünk segíteni azoknak, akiknek nagy szükségük lenne rá, mert félünk, hogy lesznek, akik ezért majd megvetnek minket. Nem merjük követni az álmunkat, mert félünk, hogy mások kibeszélnek érte – ezért hagyjuk, hogy inkább lebeszéljenek róla.
Csakhogy a szelepet valahol ki kell engedni. Ezért van az, hogy a hivatalban nyolc órázó ügyintéző közönyösen vagy türelmetlenül löki eléd a papírt, amit ki kell töltened. Ezért van az, hogy az utcán Téged fellökő aktatáskás ember még arra sem veszi a fáradságot, hogy bocsánatot kérjen – arra pedig pláne nem, hogy megnézze, kivert-e valamit a kezedből, és hogy egyáltalán jól vagy-e. Ezért van az is, hogy a társas kommunikációnkban igencsak lecsökkent a „köszönöm” szó előfordulási valószínűsége.
Mert kapni akarunk. Már nem szeretnénk, hanem akarunk. Annyi mindent beáldozunk a társadalomba való tökéletes beilleszkedés érdekében – a szabadságunkat, az időnket, az energiánk jelentős részét, a lelki békénket –, hogy valamit kapni akarunk cserébe. A lélek ugyanis nem felejti el, hogy mire van szüksége.
És aki a saját felemelkedéséhez szükséges kemény munkát nem vállalja, az kénytelen valahogyan kompenzálni a lelkében maradó űrt. Van, aki önmaga pusztításával teszi ezt meg, és van, aki úgy, hogy másokat maga alá próbál rendelni. Időnként vagy rendszeresen – kinek mennyire van szüksége a szelepek kiengedéséhez és a szabadság illúziójának visszaszerzéséhez.
Látod, az érzéketlen seggfej viselkedésnek is megvan az oka – nemcsak az ideológiája, amivel már annyiszor találkoztál magyarázkodás formájában.
Nem a szavaim számítanak
Lehet, hogy tényleg régimódi vagyok, de én hiszek benne, hogy újra megtölthetők tartalommal azok a fogalmak, amik ma már szinte csak üres frázisok. Hiszek benne, hogy adhatunk másoknak tiszteletet anélkül, hogy a megaláztatásunktól kellene félnünk. Hiszek benne, hogy az apró figyelmességek sokkal több energiát adnak a fogadónak és a küldőnek, mint amennyibe kerülnek. Hiszek benne, hogy nem derogáló beismerni azt, ha valaki tévedett. Eleve abszurd feltételezés az, hogy közülünk bárki is tévedhetetlen, a hibakerülő magatartásunkkal pedig nemhogy fejlődni nem tudunk, de még egészséges emberi interakciókra is képtelenné válunk.
És hiszek abban is, hogy nem az én szavaim fogják megváltoztatni a világot, de még egyetlen embert sem. A tettek azok, amik eldöntik, hogy merre haladunk tovább. A mindennapi apró cselekedeteink, amikre én csak emlékeztetni tudom magamat és másokat, de senki helyett el nem végezhetem. Viszont elvégezhetem a saját részemet. Ahogy Te is.
Ha nem szeretnéd ilyennek látni a világot, ne legyél ilyen. Ha nem szeretnéd, hogy a gyerekeid másokat is és Téged is leszarjanak, akkor tanítsd őket a saját példáddal. Nem szavakkal, mert a szavak tettek nélkül a kukában landolnak, hanem egy olyan élettel, melynek szerves része a tisztelet, a megbecsülés és a becsület. A világot, amire vágysz, először magadban hozd létre.
De egyáltalán nem kell eljátszanod azt, hogy tökéletes vagy. Nem kell mosolytól, szeretettől és napfénytől túlcsorduló képet festened a vászonra, amit frusztráltan körbemutogatsz. Nem kell a színjáték. El fogsz cseszni Te is még dolgokat. Én is. Mindannyian. Leszünk még bunkók időnként akkor is, ha nem szeretnénk azok lenni – ez szinte teljesen biztos.
Lesz még olyan, hogy elfelejtünk segíteni a csomagok cipelésében valakinek. Lesz még olyan, hogy nemhogy nem köszönünk meg egy szívességet, de még csak észre sem veszünk azt. És jó eséllyel olyan is lesz, hogy pillanatnyi frusztrációnkat valaki máson vezetjük majd le. Emberek vagyunk, nem tökéletes sablon-lények.
Tisztában vagyok vele, hogy nem könnyű kitakarítani magunkból a több évtizeden át adagolt mérgeket. A bármi áron történő megfelelésre nevelés, a politikai, vallási és marketing célú manipuláció permanens agymosásának közömbösítésére csak az képes, aki elkezdi keresni a miérteket.
Miért kell azt tennem, amit mondanak nekem? Ez tényleg az én érdekeimet (is) szolgálja, vagy csak azokét, akik megmondják, hogy mit tegyek? Miért kell követnem a csordát, megéri ez nekem? Miért kell mindenkinek megfelelnem és tetszenem? És mind közül a legfontosabb kérdés, amelynek megválaszolásával az összes többire már automatikusan vágni fogod a válaszodat: Miért vagyok itt a Földön, és vajon amit éppen most teszek, az szolgálja-e ezt?
Tükörbe nézni fájdalmas dolog – ezt jól tudjuk mindannyian. Vannak köztünk olyanok, akik egész életükben nem teszik meg ezt, mert vagy csak zászlón lobogtatják, vagy eleve baromságnak tartják a fent említett emberi értékeket. Ilyenek az elkényeztetett, arrogáns bunkók, akik azt képzelik, hogy ők szarták ide a Világegyetemet. Ilyenek a frusztrált rabszolgák, akik a szánalmas életük elől menekülnek. És ilyenné válhat bármelyikünk, ha elfelejti az embertársa és közte lévő egyenlőséget.
Így látom én ezt. És akár régimódi vagyok, akár nem, ma is hozzáteszem a saját részemet ehhez a nagy egészhez.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Kedves Laci,
köszönöm szépen az érdeklődésedet. A szeptember a tervezésről és néhány nagy prioritású elfoglaltságomról szólt, de már elkészült az új írásom, holnap teszem közzé. Még egyszer köszönöm szépen, hogy érdeklődtél, és azt is, hogy olvasod az írásaimat.
Legyen szép napod! 🙂
Mikor jön újabb poszt? Előző hónap kimaradt…
“Az új trend az egyén diadala a közösség felett.”
Őszintén, nekem ezzel nincs bajom. Régen szinte semennyire sem tartották szem előtt az egyén érdekeit. Ha az egyének boldogok, a közösség is boldog (az egy másik dolog, hogy sokszor nem boldogok az egyének).
Köszönöm Gábor az elgondolkodtató szavaidat. Udvariasnak,kedvesnek lenni,számomra természetes.
Lehet a nevelés is közre játszik,de igyekszem mai napig tanulni másoktól,persze jó dolgokat.
Sajnos a környezet,munkahely is tehet róla,hogy ilyenné vált a világ.Meg a média is.
Ezért nincs televízióm .Sokkal jobban szeretek olvasni,tanulni.A példánk által,azért tudunk tenni mi is,hogy jobb hellyé váljon a föld.Ezért is osztom meg az írásaidat,hogy segítsen másoknak is.
Kedves Gábor!
Nem szeretnék sablonos kifejezésekkel kirukkolni és megmagyarázni a miértet, hisz koros koromnál fogva sem tudom írni, hogy tudom. De dicséret, a téma jó. Megmozgatja részét egyes gondolataimnak. Különösen, hogy minden hozzászólást is elolvastam, valójában. Sőt van hozzászólás ami még egyszerűen érdekes és jó, de mind az. Emlékkép villant meg memóriám mélységén, még akkor tájt mikor gyermek voltam s azt játszottuk, Szindbád mond egy színt, nem kellett törekedni a másik elé, hiszen mindenkinek saját választott színe volt. Többen játszottuk, kint az úttesten, még az aszfalt út nem volt végig megépítve, hát nem kellett tartani a forgalomtól. Most ép, te, Gábor vagy a Szindbád és a színeket mondod, de mintha mindegyikünk elfelejtette volna a saját színét és egyszerre álltunk elő, gondolva ez az én színem. Biztosra írhatom, mindenki a hozzászólóktól volt már udvarias mivoltában én úgy emlékszem, hogy én voltam, és még talán leszek is.
Kedves Gábor! Mélyen egyetértek a meglátásaiddal, viszont az alábbiakat szeretném hozzátenni:
1. elsősorban magunknak, saját értékrendünknek kell megfelelnünk (feltéve, ha van), mert ha magamat nem tudom szeretni és elfogadni, másokat sem…
2. A szóhasználatoddal sok helyen NEM értek egyet, mert lehet, hogy manapság menő trágár szavakat-kifejezéseket használni, de nem ettől lesz menő a mai ember, és ha én így beszélek, hogyan várhatom el másoktól, hogy ezt NE tegyék???
3. Igaz a mondás, hogy egy fecske nem csinál nyarat, de SOK fecske az már tehet valamit! És valakinek elsőnek is kell lennie, nem? Mi lenne, ha én (te, ő, stb) végre ELKEZDENÉK udvarias-előzékeny-kedves lenni? Tapasztalat: egy-két éve valaki azzal köszönt el tőlem: szép napot! Ez tetszett nekem, én is mondani kezdtem búcsúzáskor (valamint sokan mások is ezt tették, egész biztosan), és LÁSS CSODÁT!, mára a legtöbb helyen – Aldiban, közhivatalokban, telefonbeszélgetés végén…) VISSZAKÖSZÖN!
TANULSÁG: kezdjem el ÉN gyakorolni azt a magatartást, amit elvárnék másoktól, és ha szorgalmas vagyok, lehetek az egyik fecske, és előbb-utóbb NYÁR LESZ!!!
Kedves Gábor, s hozzászólók!
Nagyon jó érzés ennyiféle szemszögből látni a világot. Kifejezetten inspirál,hogy választ találjak a felvetésekre!
Sok kérdés volt és van bennem. Egy részére megjött a válasz,s utána megint lettek újabb kérdések.
Amióta eszemet tudom,gyermekkorom óta jönnek a miértek,s valami folytán keresem az okokat.
Örülök,hogy ilyen belsővel rendelkezem.
Köszönöm az elgondolkoztatást!😊
Erdekes. Hogy ez az undorodom a magyar tarsadalomtol csak Magyarorszagon fog el.kulfoldon en is pozitivabb voltam.de itt egy atlag nap min. 5-10 x felhuzom magam valami tarsadalomhoz burokraciahoz emberi viselkedeshez kotheto dolgon ami elrontja a kedvem. Erdekes h egy magyar kulfoldon kevesbe stresszes arrogans kornyezetben netan meg nyugodt szep udvarias kotnyezetben hogy megvaltozik.
Tedd az embert masik kornyezetbe, megvaltozik az ember.
A mai magyar tarsadalom nagyreszt az aktualis politika es megelezo hatasara is olyan frusztralt amilyen.amig idiota kormanyunk hagy ehenhalni egy egyedulallo anyat a gyerekevel sose fog megvaltozni ez a tarsadalom. Ugyanis nagy a szegenyseg.oriasi.sokkal nagyobb mint par eve.es ezen hiaba cicomazzak a szamokat kinn az utcan allva is latszik. Ha pedig nincs penz nibcs etel nincs turelem nehezebb nyugodt szeretetteljes kornyezetet fenntartani. Magyar szocialus halo egy szegyen.Es menjen is aki tud kulfoldre jobban teszik. Ha ott a nyugodt legkort a lehetosegek miatt meg tudjak teremteni meg is fogjak.
Koszonom Gabor a cikket.
Minden szavad a szívemből szól. És mindig jó olvasni az írásaidat, megerősít abban, hogy akadunk még elég sokan, nem elszigetelt lények a zavaros mocsárban.
– Nem szaporítom tovább a szavakat, megyek, teszem a mai dolgom.
Mottó: “Az én vezérem bensőmből vezérel! Emberek, nem vadak – elmék vagyunk!” (József Attila).
Üdvözöllek Gábor!
Az előttem szólók már igen jól jellemezték a mai kor társadalmát, mint ahogyan Te is.
Az én hozzászólásom , Lator László szavaival élve:
“Az emberség – ugyan hányunkban ég
szellem, tisztesség s más efféle szesz?
A tülekvők közt egy-kettő akad,
aki nemünk nevére érdemes.
A többi? Él, s már itt a föld szinén
vagy majd alatta undokká rohad.
S még jó, ha csak magában céltalan
az élete, s nem ölt meg másokat.”
Szerintem egyáltalán nem régimódiság jólneveltnek lenni, csak valahonnan begyűrűzött a többségi társadalom tudatába az, hogy menő bunkónak lenni. Ezzel tulajdonképpen saját vélt erős pozíciójukat próbálja az így viselkedő egyén megerősíteni. Meg valahogy ez is a lázadás, a polgárpukkasztás eszköze lett. Ma már nem lehet kilépni otthonról az utcára úgy, hogy – virágnyelven mondva – ne szólítsák fel egymást nemi kapcsolatra /csúfan fogalmazva persze/ gyerekek (!!), felnőttek egyaránt, lépten nyomon ez a szöveg hallható. Egyfajta töltelék-kifejezés, amely majd’ minden mondatot “díszít”. A fiatalok szerintem egymást tanítják erre, egyik hallja a másiktól és átveszi, hogy ne különbözzön tőle. Egyet nem értek: miért szeretnek az emberek rosszak lenni? Rossz beszédet tanulni, csúnyán viselkedni miért menő? Miért nem az jónak lenni? Megmondom: jónak lenni nehezebb. Ehhez erőfeszítés kell, igény és tartás. Nem is oly rég a nők még szépek, csinosak, nőiesek akartak lenni, ma pedig elcsúfítják magukat. Nemcsak, hogy rövid hajat és nadrágot is hordanak ma már – ezt csak azért írom, mert a régi elegáns nőknél nem ez volt a szokás -, hanem a szakadt farmert ugyanúgy felveszik, mint a férfiak bármelyike, sokan cigarettáznak, az alkoholt sem vetik meg, versengenek a férfiakkal… ezek a dolgok furcsa szokásokat hoztak be a társadalomba. Nagyban csökkentette a nők iránti tiszteletet, hiszen olyanok lettek, mint valami pót-férfi: ha kell, szerelnek, férfias sportokat, foglalkozásokat űznek – ezek a férfiakra is igazak fordítottan -, a káromkodástól sem riad vissza sokuk, valljuk be, ez utóbbi tényleg nem tiszteletre méltó szokás. S ha ilyen egyedek megszaporodnak a társadalomban, máris kész az arrogáns, pökhendi, másokon átgázoló embertípus. Mindenki érvényesülni akar, ha kell, akkor mások eltiprása árán, de akkor is. Mindenki attól fél, hogy a másik kitúrja valahonnan, egymásra ellenségként, nem barátként néznek az emberek. Ha már valaki barátságos, vagy hülyének, naivnak nézik, vagy érdekembernek, holott vannak még, akiknél ez alaptermészet. A kialakult helyzetet maguk az emberek idézték elő, nekik maguknak is kell ezt jóvátenni, ámde nem megy. Kialakult az ördögi kör. Te haragszol, én haragszok, mert ők is…. és így tovább. Egy hitét vesztett bizalmatlan, arrogáns, önző társadalomban nehéz jónak lenni – mégis érdemes megpróbálni és törekedni rá. Árral szemben kell úszni ezért, de érdemes.
Szia Gabor 🙂
Vannak dolgok, amik soha nem mennek ki a divatbol, csak egy kicsit elfelejtodnek.
Menekulunk! Most azt tapasztaljuk, hogy felgyorsult a vilag es mindenki rohan, de senki nem tudja hova es miert?? Hmmm.!! 🙁 🙁
Bizony – bizony, nagy baj van most a tarsadalommal! Vagy a bene elo emberekkel??? Nem tudom. De valami nagyon nem arra megy, amerre kellene. Es igy egy eltorzult vilagkepet mutat.
A megfelelesi kenyszer, mert csak kenyszerbol tesszuk. A tulfeszitett idegek, amitol felmegy bennunk a pumpa. A tul sok stressz, ami tonkre teszi az egeszsegunket. Amikor mar eleg, kiengedjuk a gozt! De hol? Ott: ahol szeretet kellene – otthon a csaladban. Ezert mennek tonkre a hazassagok, a parkapcsolatok, a baratsagok, es meg sorolhatnam.
Tul sok a kerdojel! Tul sok a kerdes, amire nem jon valasz. Vagy nem az, amit szeretnenk.
Vannak viszont futoszalagon gyartott emberi roncsok, akik nem ertik, miert kerultek oda ahol vannak. Ha ok is eljutnanak a felismeresig, megtudnak valtoztatni az eletuket. Persze csak ha akarnak, es hajlandoak lennenek rajta dolgozni. De en is hiszek abban, hogy ez lehetseges, es megvalosulhat. Es hogy megerjuk a szebb es jobb jovot.
Udv. Rozika.