Vannak olyan emberek, akik sokat szenvednek. Egy jelentős hányaduk viszont nem azért, mert túl nehéz az élete, hanem azért, mert túl könnyű. Na tessék. Egyetlen mondattal belegázoltam most sokak lelki világába. Mert ugye mindenkinek a saját problémája a legnagyobb – és ez teljesen természetes. Ha pedig jön valaki, aki azt mondja, hogy azért szenvedsz ennyit, mert nincs elég valódi problémád, azt fájdalmas dolog befogadni. És persze aki ilyet mond, az egy köcsög.
De nem baj, leszek én a köcsög. Az a köcsög, akinek volt már valós problémája is rengeteg, de a képzeltből is akadt bőven. Az, aki életének igazi lelki mélypontján megértette Eckhart Tolle szavait: „A szenvedés addig szükséges, amíg rá nem jössz, hogy szükségtelen.” És igen, ehhez idő kell. De az idő önmagában semmit nem ér, ha az agy tétlen marad.
Cerebrális parézis. Hallottál már róla? A központi idegrendszer súlyos károsodásáról van szó, ami általában a mozgásszervi képességek hiányosságaival jár. Mit jelent ez a gyakorlatban? Azt, hogy aki ilyen betegséggel él, annak még a járás, az evés vagy a fogmosás is komoly kihívást jelent.Ilyen nehézségekkel kezdeni egy életet nagyon igazságtalan dolog. Legalábbis általában ez az első gondolatunk, amikor meglátunk egy mozgásában korlátozott 8 éves kisfiút, aki cerebrális parézisben szenved. Egy olyan kisfiút, mint Bailey Matthews. Csakhogy ő nem szenved. És éppen ez a lényeg.
Bailey a vártnál 9 héttel korábban született, de csak másfél éves korában diagnosztizálták nála a cerebrális parézist. Számára az élet egy olyan utazás, melynek során minden egyes lépésért keményen meg kell dolgoznia – átvitt értelemben és szó szerint egyaránt. Tehetné ezt szenvedve és a sorsán sajnálkozva, vagy akár megtehetné azt is, hogy nem tesz semmit, csak beletörődve a helyzetébe kiszolgáltatottan éli le az egész életét, de ő máshogy döntött.
Ő úgy döntött, hogy futni fog. És úszni. És biciklizni. És mindezt egymás után is megteszi egy triatlon versenyen. Miután édesapja elkezdte rendszeresen magával vinni (és kocsijában végigtolni) a környékbeli futóversenyeken, a kisfiúnak annyira megtetszett a mozgás, hogy elhatározta, ő is aktívan sportolni fog. A szülői példamutatás ereje. És az elhatározásé, mely erősebb volt a beletörődésnél. Mert vannak, akik sűrű elfoglaltságaikra hivatkoznak, mások éppen a felhorzsolt kisujjuk miatt nem edzenek, és vannak olyanok is, akiket egy súlyos központi idegrendszeri károsodás miatti mozgáskorlátozottság sem tarthat vissza attól, hogy egészségesen és boldogan éljenek.
A Castle Howard Triatlon verseny még egészséges gyerekeknek is kemény terep, Bailey-t azonban ez egyáltalán nem zavarta. Rengeteget készült a versenyre, saját maga állította fel minden egyes napra a céljait, és a kitűzött távokat mindig teljesítette is. Édesapja egy guruló járókeretet készített számára, és ezzel a 100 méteres úszás és a speciális bringáján megtett 4km-es táv után az 1.3km-es futást is teljesíteni tudta. Olyannyira, hogy az utolsó 20 méteren járókeretét maga mögött hagyva a saját lábán szaladt – kétszer is összeesve, de újra felállva, és végül célba érve.
(h/t: mirror)
Csodálatos és megható látvány, ahogy a kisfiú, aki még járni sem képes, a verseny utolsó helyezettjeként, mégis a legnagyobb győzteseként beszalad a célba, miközben emberek százai biztatják az utolsó métereken.
Nem tudom, kinek maradt még kifogása ezek után. Nem tudom, van-e még elfogadható magyarázat arra, ha valaki a beletörődést választja az álmai helyett. És nem tudom azt sem, hogy érdemes-e a problémáink súlyosságán gondolkodnunk. Mert látva ennek a 8 éves kisfiúnak a küzdelmét, és mindeközben azt a szívből jövő boldogságot, amit az arca sugároz, azt hiszem, értelmét vesztette a legtöbb szenvedésünk, amihez eddig annyira ragaszkodtunk…
Nagy köszönet Krisztinek, hogy felhívta a figyelmemet Bailey történetére. 🙂
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
nem mismerem a kislegényt de megkönnyeztem és a kisfiúból NAGYEMBER lett szivből gratulálok a kitartásáér a példamutatásáér gratulálok
Kedves Gábor, csak egy-két napja találtam rá az oldaladra, azóta böngészem lelkesen. Ezért a nagy késés a hozzászólásban.
Tudod, nekem már – korom szerint – illenék bölcsebbnek lennem, de nem vagyok… rengeteg kincset találok abban, amit írsz, ellenszerét a kishitűségemnek, csüggedési hajlandóságomnak.
Ezt a kisfiút nézve egyszer csak azon kaptam magam, hogy mosolygok. Nem szörnyülködöm, nem sajnálkozom, hanem vigyorgok. Rám ragasztotta a kedves kis arcának mosolyát.
Tudod, én hívő vagyok, és hiszek abban is, hogy a Teremtő egymásra bízott minket, embereket. Hogy egymás életét teljesebbé tegyük. Igen, engem is rábízott erre a kis kölyökre. Hiába vagyok nagyságrendekkel vénebb nála, mégis adott nekem valamit, amit fel is használhatok, és tovább is adhatok. Mert nem fogy el.
És igen, igazad van abban, hogy “könnyű” életem van, még akkor is, ha voltak az én életemben is tragédiák, nehézségek, általam el nem hárítható bajok. Mégis, mindent összevetve hálás(abb)nak kellene lennem…
De abban nem hiszek, hogy a szenvedés szükségtelen. Ha hárítod, ha menekülsz a kereszted elől, akkor tényleg csak rossz. De ha felveszed (mint ahogy a kesztyűt is!), akkor lehet értelme, akár önmegismerés, akár érlelődés, akár másoknak segítés formájában.
Örülök, hogy rátaláltam az oldaladra. Igyekszem tovább is adni.
Kedves Éva, nagyon jó, hogy felhívtad a figyelmet erre, köszönöm. 🙂 Én igyekszem egyre jobban észrevenni őket, és a Mindennapi Motiváció sorozatomnak pont az az egyik legfontosabb célja, hogy erre ösztönözzek vele másokat is. Alapvetően ebben a sorozatban főleg videókat osztok meg, és azokhoz teszem hozzá a saját gondolataimat, viszont saját videót készíteni egy-egy közöttünk lévő hősről meghaladja a jelenlegi kapacitásomat (ezt az oldalt munka mellett, a szabadidőmben működtetem). De ha valaki besegít ilyen videó készítésébe, akkor nagyon szívesen benne vagyok. És örömmel írok olyan emberekről is, akik itt élnek közöttünk. Például két csodálatos stroke túlélő barátommal is készítettem korábban interjút:
http://hasznaldfel.hu/2013/08/egy-stroke-tulelo-interjuja-egy-stroke.html
http://hasznaldfel.hu/2014/04/meghalni-hogy-ujra-elhess-beszelgetes-stroke-rol-eletrol-es-halalrol.html
Továbbá hamarosan egy kedves olvasómmal is készítek egy intejút. És a jövőben is nagyon szívesen írok hasonló, közelebbi tapasztalatokról, hamarosan pedig élő jótékonysági programokat is szeretnék indítani, mert az igazi változás akkor kezdődik, amikor felállunk a képernyő elől. 🙂
Köszönöm szépen, hogy megírtad a gondolataidat!
Kedves Gábor, sosem kell ennyire messzire menni. Itt élnek közöttünk is ilyen emberek. Őket észre vesszük? Nap mint nap elmegy mellettük sok ilyen ember. Megnézik őket és a szemükkel ítélkeznek. Látni az arcokon. Sérült, gondolja lenézően vagy sajnálkozva. Vegyük észre őket és tiszteljük meg őket elismerő, kedves és mosolygós pillantással. Minden elismerésem ezé a kisfiúé, de én észreveszem a mellettem élő és mozgó nem világszenzáció embert is. Tisztelettel és szeretettel látva napi életét. Ők nemcsak erőt és hitet adnak nekem, hanem sok-sok szeretetet is. Én sok hasonló hétköznapi tisztelendő embert ismerek. Nagy szükségük lenne az elismerésre. Ne a világsajtó által felturbózott esteket hozzuk fel példának. Hozzuk fel példának a mellettünk élő embert. Itt a mi kis országunkban, a szomszédunkat. Javítsunk a szemléletünkön.
/ Ivancsik Éva
Nem lesznek akadályok. 🙂 Dalmi küzdeni akarása és a Ti támogatásotok egyértelművé teszi, hogy semmi nem tudja visszatartani. Ez fejben dől el, és Nálatok már eldőlt, úgy érzem. Ez a kisfiú is igazi hős, de Dalmi is az, és mindketten bebizonyítják, mennyi mindent tudunk tanulni a gyerekektől. 🙂
Hát igen… Ez az a történet, amit nem tudtam könnyek nélkül végigolvasni. Ismeretlenül is szeretem ezt a kisfiút, és tényleg igazi hősnek gondolom. Ahogy a szülei is remek emberek lehetnek. CP és CP közt is hatalmas különbségek lehetnek, Dalminak is ez a hivatalos diagnózisa. Mindenkinek mást ad ez a történet, nekem többek közt ismét a hálát, hogy ugyanaz a két betű számunkra azért jóval kisebb gondot jelent, szerencsésebbek vagyunk, valamint a motivációt, hogy ha ez a kisfiú ugyanezzel a diagnózissal, de sokkal mélyebbről idáig eljutott, akkor előttünk tényleg nem lehetnek akadályok a hétköznapi életben. 🙂