Vannak álmaid, ugye? Vagy csak voltak. Talán már régen eltemetted őket, mert a körülötted lévő emberek, vagy az események szerencsétlen alakulása arra kényszerített, hogy feladd, amit szíved mélyén nagyon szerettél volna. Aztán telt az idő, fogyott a hited, és szép lassan beletörődtél abba, hogy neked ennyi jutott. Már túl késő. Túl késő változtatni, túl késő belekezdeni, túl késő hinni, hogy amire vágysz, azt elérheted.
„Elfogadtam, hogy ez van. Nekem ennyi jutott az életben.” – ilyen mondatokkal nyugtatgatják magukat sokan. És többnyire tényleg meg is nyugszanak – átmenetileg. Aztán újra és újra előtör belőlük a fájdalom, a sajnálkozás, vagy csak valami megmagyarázhatatlannak tűnő rossz érzés az életükkel kapcsolatban. De már késő. Érzik, hogy túl késő.Genevieve Johnson 2014-ben érettségizett a Massachusetts államban található westfordi gimnáziumban. Nagy esemény volt ez számára, ugyanis elég sokat várt erre a pillanatra: 78 évet. Igen, jól olvastad, 78 évvel korábban, 16 évesen hagyta ott az iskolát, hogy a gazdasági válság idején segítsen a családjának a mindennapi túlélésben. Egy malomban dolgozott, később pedig megházasodott, gyerekei születtek, elvált, újra megházasodott, és második férje haláláig 52 évet éltek együtt. De az iskolába már soha nem tért vissza. Már túl késő – gondolta.
Az évek csak teltek, az élete pedig újabb és újabb fordulatot vett, de mindig is szívfájdalma maradt, hogy nem tudta befejezni az iskolát. Aztán 2014 tavaszán történt valami. Egy találkozás, ami mindent megváltoztatott. Az akkor 94 éves Genevieve egy idősek életminőségét javító szervezet képviselőjével ismerkedett meg, és a következő kérdést kapta tőle: „Mi az, amit másképpen csinálna az életében, ha visszamehetne az időben?”
Genevieve azonnal rávágta a választ: „Befejezném a középiskolát.” És ekkor valami elkezdődött. Szervezkedés, tanácskozás, tananyag kidolgozása, végül pedig egy lehetőség, hogy Genevieve befejezhesse a közel nyolc évtizedre felfüggesztett tanulmányait.
Az idős hölgy újra beülhetett az iskolapadba, hogy angol nyelv, történelem és színészet órákat hallgasson, és végül fiatal osztálytársaival együtt ő is kézhez kaphassa a gimnázium elvégzését igazoló diplomáját. Azt a diplomát, amire egész felnőttkorában vágyakozott, de már nagyon régen lemondott róla.
Genevieve nagyon élvezte az órákat, és osztálytársai számára is hatalmas élmény volt, hogy egy olyan emberrel tanulhatnak együtt, aki személyesen átélte azt, amit a történelemkönyvben olvasnak. De ennél sokkal többről van szó: ez a hölgy, aki 94 évesen még a jogosítványát is megújította újabb 5 évre, nem félt a dédunokája korabeli fiatalokkal együtt újra iskolába járni. Szembenézett a félelmeivel, nem bújt többé kifogások mögé, és változtatott az életén, hogy ne kelljen soha többé sajnálkoznia az elszalasztott lehetőségek miatt.
(h/t: bostonglobe, CBS Boston)
Remélem Neked is nehéz lesz ezután mosoly nélkül hallgatni, amikor valaki azt magyarázza, hogy már túl késő változtatnia az életén. És remélem, hogy Te magad főleg nem leszel képes soha többet ilyet kimondani, mert eszedbe jut az a 94 éves néni, aki lélekben fiatal és tettre kész tudott maradni.
Nincs olyan, hogy késő. Amíg dobog a szíved, addig nem késő soha.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Mennyi energiába kerülne megváltoztatni az egész világot? Rengetegbe, ha egyedül
Tovább
Van egy álmod. Valami, ami igazán fontos számodra. Valami, ami
Tovább
Szeretnéd, ha a gyerekedből, unokádból értékes ember válna, igaz? Értelmes,
Tovább
Hajlamosak vagyunk többnek, jobbnak gondolni magunkat másoknál. Aki más, azt
Tovább
Ma azzal a keserű gondolattal ébredtem, hogy túl késő…Pedig messze nem vagyok annyi idős, mint a cikkben szereplő néni…Akár az unokája is lehetnék. De a “kedves” barátok, és egyéb kapcsolataim azt sugallták, hogy már túl késő. Nem vagy képes rá. Pedig egykor mindenre kepessé tett a bennem lobogó tűz…
Aztán ma átnéztem az emailjeimet. Koztük a blogértesítővel…
Most konnyeimmel küszködve siratom hajdanvolt álmaimat. Már soha nem leszek az az ember, aki pár perccel ezelőtt elkezdte olvasni a blogodat…