Gondolkodtál már azon, hogy vajon hány ember él Magyarországon? Nem, nem arra a népszámlálás alapján becsült közel 10 millió fős embercsoportra gondolok, amelynek tagjai az ország népességét alkotják. Azokra az emberekre gondolok, akik valóban élnek. Akik nem csak sodródnak az árral napról napra. Akik nem mások által elnyomva vergődnek önkéntes rabszolgaságban. Akik nem mondtak le az álmaikról. Akik mernek önmaguk lenni, követni a szívük hangját, és olyan életet élni, amilyenre vágynak, és amilyet megérdemelnek. Akik valóban élnek.
Nem sok ilyen ember van. Az emberek többsége csak vár, hogy egyszer majd ő is ilyen lesz. Vár, és nem a céljain, hanem a kifogásain dolgozik. „Ha lenne pénzem, megvalósítanám az álmaimat. Ha normális lenne velem a másik, én is az lennék vele. Ha szeretnének, boldog lennék. Ha jobb körülményeim lennének, kilépnék a szarból.” A kifogások folyója nem tud kiapadni. A forrás a félelem, a torkolat pedig a teljes önfeladással járó szánalmas vergődés a halálig. A legtöbb ember nem él. Csak készül arra, hogy egyszer majd éljen. És addig készülődik, amíg késő nem lesz.
De vannak, akiknek ez nem elég. Nemcsak mondják, hanem tesznek is érte, hogy ennél többről szóljon az életük. Elindulnak a céljaik felé pénz nélkül. Nem várnak mások engedélyére, hogy boldogok legyenek. Változtatnak az életükön, ha valami nem felel meg nekik. Hisznek önmagukban még akkor is, amikor senki más nem hisz bennük.
Lehet így élni. Sőt, valóban élni csak így lehet. Így él az a lengyel fiatalember is, aki mindennapjait rajzolással tölti. Igen rajzol, mert ez az a tevékenység, ami igazán boldoggá teszi. És egyáltalán nem érdekli, hogy nincsenek karjai.
Igen, jól olvastad, a most 23 éves Mariusz Kedzierski karok nélkül született, ezért nem is nagyon kellett volna kifogást keresgélnie, hogy miért ne kövesse a szíve hangját, és miért éljen inkább egy szánalmas életet. Ő azonban nem a kifogások gyártásával volt elfoglalva, hanem azzal, hogy azt csinálja, amit szeret. Rajzolni kezdett. Méghozzá hiperrealisztikus képeket.
És végül egy önarckép:
(h/t: boredpanda)
Mariusz 7 éve rajzol, és eddig több mint 700 képet készített. Lengyelországon kívül Ausztriában és Angliában is kiállították már a műveit, és fiatal életkora ellenére már neves szakmai elismerésben is részesült. Gyakran szokott Európa számos városának utcáin rajzolni, hogy ezzel is inspiráljon másokat a saját céljaik elérésére.
Mariusz Kedzierski rendkívül tehetséges művész. De a tehetség nagyon kevés lett volna. Akaraterő, elszántság, kitartás – ezek nélkül sehova sem jutott volna. A 700 képe mögött mintegy 15 ezer óra munka van. 15 ezer óra munka, próbálkozás, elbukás, újra felállás, és mindenekelőtt rendkívül sok szeretet. Mert a kiválóság kulcsa az, hogy hallgass a szívedre, és azt csináld, amit igazán szeretsz. És a boldogság kulcsa is ez.
Nagy köszönet Eninek, hogy felhívta a figyelmemet Mariusz történetére. 🙂
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Konfliktusaink többségét azért nem tudjuk megoldani, mert indulatból próbáljuk kezelni
Tovább
Hová tűntek az udvarias, előzékeny, figyelmes férfiak? – hangzik el
Tovább
Változás. Az emberek jelentős részének ezzel van gondja. Vagyis magával
Tovább
Mindenkitől tanulhatunk valamit. Vannak, akiktől azt, hogyan éljünk, és vannak,
Tovább
Utálni nemcsak a tökfőzeléket lehet, hanem embereket is. Embereket jobban.
Tovább
Inspiráló, csodálatos, kitartó, szédületes, gondolatot stimuláló harcos, ceruzával fogai közt önarcképének üzenete.
Igen sok és sokféle ön egyéniségét fejlesztő ember él a nagy világban, leány és fiú. De mindannyian tudjuk a dolgok mindennapi menetrendjében sosem egyszerű a ma. Nehéz változtatni a mindennapunk rendszeressé gének folyamatában. Embertársainkban rejlő tehetségeiket felismerni, elismerni tudó társadalomban találni magunkat ahol az egyszerűség tevékenysége is méltatott, rangra emelt, megbecsült. Önbizalmat inspiráló, egymást tisztelő emberek és talán akkor abban a nem létező csodálatos világban ennek a tehetséges rajzoló fiúnak a fogai közt a “ceruza” hegyek magasságát is túl szárnyaló emberek alkotta eszköz egy egészen más értelmet fogalmazna meg gondolatunkban?