Van, hogy gyenge vagy. Nagyon gyenge. Sokan azt mondják rád, hogy lusta vagy, mert nem haladsz. Mások sajnálnak, mert tudják, hogy mennyi kegyetlen akadállyal kellett megküzdened. És vannak, akik tudják, hogy tényleg gyenge vagy, de a gyengeséged okát személyiségedben keresik. Azonban csak nagyon kevesen értik meg, hogy valójában mi zajlik le benned ilyenkor. És talán még Te magad sem vagy köztük.
Mert bármennyire is kényelmes ezt hinni, valójában nem gyengének vagy erősnek születünk, hanem minden gyengeségünknek csak két oka lehet: vagy a cél, vagy az eszköz hiánya.
Képzeld el, hogy egy nagyon mély gödörbe zuhansz. Elég mély ahhoz, hogy összetörd magad, de annyira nem, hogy belehalj. Elég mély ahhoz, hogy úgy érezd, képtelen vagy kijutni belőle, de annyira nem, hogy végleg feladd. Még benned van a remény. És amint a zuhanás utáni becsapódásban összetört csontjaid kezdenek összeforrni, megjelenik az egyre erősödő régi érzés: a puszta túlélésnél több is lehet az életed. Újra igazán élni akarsz. De ez még nem tudatos elhatározás, csak a szíved hangja. És ez a hang jut ki segélykiáltásként a torkodon, amikor kétségbeesetten próbálod megtalálni azt, aki képes felhúzni a mélyből.
Mert még nem tudod, hogy erre senki nem képes. Még azt hiszed, hogy nélküled is menni fog. Hogy csak nyújtod a kezedet, valaki kiránt a gödörből, és újra a napfényben úszva folytathatod az életed. De az első segítő kudarcot vall. Talán túl gyenge volt ő is. Talán a saját gödréből próbál kimászni éppen. Vagy talán nem vagy neki elég fontos. Talán nem is ismered őt igazán, csak pont ő volt ott a közeledben. De mindez nem számít – csak az, hogy a remény végleg megtörni látszik benned.
És kiáltozol tovább. Még kétségbeesettebben, még hangosabban, még magányosabbnak érezve magadat. Újabb segítség jön, és újabb kudarc. Hiába érzed, hogy az erős kéz feljebb húz, mert hamar újra visszazuhansz. És amikor már kívül egyetlen lehetőség sem maradt, rájössz (ha rájössz), hogy mindvégig rossz helyen nézelődtél. Ez így nem fog menni. Nélküled nem.
Ha ki akarsz jutni a gödörből, csak Te magad tudsz kimászni onnan. Mások csak segíteni tudnak ebben – ha megfelelőek hozzá a képességeik, és ha hagyod. Mert még ha létezik is olyan erő, mely képes kihúzni a mélyből, azt biztosan nem tudja megakadályozni, hogy újra visszacsússz, ha Te magad nem teszel ez ellen. Ha viszont elhatározod, hogy a célod – és az életed – fontosabb minden múltban átélt fájdalomnál, minden lelki tehernél, és minden kifogásnál, akkor bármilyen mély is a gödör, ki fogsz jutni belőle.
De nem biztos, hogy elsőre menni fog. Várj, így nem pontos, úgyhogy átfogalmazom: szinte biztos, hogy nem fog menni elsőre. Aki igazán mélyre került, az nem fog tudni egyetlen ugrással kijönni onnan. És ilyenkor elkezdünk keresni valamit, aminek a segítségével kijuthatunk. Bármit, amit eszközként felhasználhatunk, és ami egy kicsit is segít feljebb jutni a gödörből. Ha csak egy fűszál, akkor is belekapaszkodunk. Mert nincs más. Nem maradt más semmi, csak a kétségbeesett élni akarás.
Ahhoz viszont, hogy feljuss a gödör mélyéről, nem elég magad köré gyűjtened mindazt, amit találsz odalenn. Ennél sokkal többre lesz szükséged. Képzeld el, hogy összeszeded az ott heverő kisebb-nagyobb ágakat, és ezek segítségével próbálsz kijutni. Elkezded őket egy kupacba hordani, majd mikor mindegyik a rakáson van, a tetejére állsz, és felfelé nyújtózkodsz. De a gödör széle még mindig nagyon távoli – a módszered pedig már eleve halálra volt ítélve. Nem az alapanyaggal volt a probléma, hanem azzal, amit kezdtél vele. Rossz eszközt készítettél. Ha azonban fogod az ágakat, és elkezded apránként megfaragni őket, majd egymáshoz erősítve egyre hosszabb létrát építesz belőlük, akkor egészen máshogy fogsz már tekinteni a gödör mélyén talált erőforrásaidra.
Érted, ugye? A gödör nem más, mint életed mélypontja – egy csapás, ami hirtelen a mélybe taszított lelkileg, vagy egy lassan gyilkoló folyamat, melynek során egyre lejjebb és lejjebb csúsztál, míg egyszer csak azt vetted észre, hogy nincs már lejjebb. Legalábbis ezt érzed. De mindig van lejjebb, ezt jó, ha tudod. És feljebb is. A gödör életed válsága, az összetört csontjaid pedig azok a fájdalmas sérülések, melyek megakadályoznak a mászásban. De ahogy a csont is összeforr, a lelki sérülések is képesek begyógyulni – csak ezekért már aktívan tenned kell. Az ágak pedig, amiket a gödör mélyén találsz, azok a képességeid, melyekből létrát építve visszatérhetsz az életbe.
Feltéve, hogy használható létrát építesz. És hogy építed egyáltalán. Építed minden egyes nap, akkor is, ha fájnak a sérüléseid, akkor is, ha esik az eső, és akkor is, ha vannak, akik fentről kövekkel dobálnak. Te csak építed a létrádat, mert fejedben van a cél, és hallgatsz a szívedre, ami azt mondja: Élni akarok. Nem a szakadék mélyén van a helyem, hanem fent a fényben. És ahogy kitartóan, kifogásokat nem ismerve, a külső hatásokkal nem törődve építed a létrádat – használod belső képességeidet –, úgy válik szokásoddá az építés maga. Mert minden egyes nap, melyet nem a mélyben ücsörögve, hanem létrádat építve töltesz, élettel tölti el a lelkedet.
Nulla dies sine linea. Így szól a bölcs latin mondás, melynek jelentése: nincsen nap vonás nélkül. A fennmaradt források szerint az ókori görög festő, Apelles mondogatta ezt annak kifejezésére, amit Michelangelo is nagyszerűen megfogalmazott: „Ha az emberek tudnák, milyen keményen dolgoztam azért, hogy mesterré váljak, már nem is tűnne számukra ez olyan csodálatosnak.” Mert mindenki, aki valami igazán nagy dolgot ért el az életében, ezt következetes, apró lépésekkel tudta megtenni.
Engem ez a stratégia hozott vissza az életbe. Egy stroke után az ember nem engedheti meg magának, hogy a problémáin keseregve egy helyben ücsörögjön. Mert ha így tesz, akkor esélye sem marad, hogy valaha is újra élni fog. Nem csak túlélni, hanem élni. Ha azonban minden egyes nap húzunk legalább egy vonást a képzeletbeli vásznon, akkor nemcsak a festmény elkészültéhez kerülünk egyre közelebb, hanem képességeink használatával módszerünket is egyre hatékonyabbá alakítjuk.
“Azok vagyunk, amit rendszeresen teszünk. A kiválóság tehát
nem egy egyszeri cselekedet, hanem egy szokás.”
nem egy egyszeri cselekedet, hanem egy szokás.”
(Arisztotelész)
Ha tehát feljebb akarsz jutni, mint ahol most vagy, ez legyen a mantrád:
Nulla dies sine linea. Nincsen nap vonás nélkül.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Nagyon örülök, és szeretettel kívánom, hogy mindig rátalálj a saját erődre. Mert valójában Te mentetted meg magad, én csak megmutattam, hogy képes vagy rá. 🙂
Köszönöm az írást, a lehető legjobbkor találtam rá. Életmentő volt
Ez nagyon így van, köszönöm, hogy megírtad. 🙂 És nagyon jó, hogy Te nem csapásnak, hanem lehetőségnek fogod fel a tapasztalataidat. A készen kapott létra egyébként nem ugyanaz, mint a saját magad által készített. Ami nekem létra, az Neked lehet, hogy csak egy újabb akadály, és fordítva.
Üdv !
A minap, azt hiszem, tegnap írtam így le a facin , legalábbis hasonlóan. Ezt anno a volt Főnővérem mondta nekem , kb úgy szólt, ahogy leírtam. Szóval valakinek, ha a gödörben van, és ki akar mászni, elég egy vékony inda is, amit lenyújtanak, azon is felkapaszkodik, míg valakinek ha egy létrát nyújtanak le, akkor sem mászik fel. Tetszett, jó hasonlat 🙂
Én is jártam gödörben, nem is egyszer, nagyon tanulságos volt sok szempontól, és érdekes módon néhány régi vágyam is akkor teljesült. Ott volt az inda…De volt létra is, azon pedig nem akartam felmászni. Van ilyen is…
Üdvözlettel : Andrea Lukrécia