A lélek lassú halála

Írta: | 2014-04-28
Két idős hölgy beszélget a buszon ülve.
Nem vicc következik, hanem a szomorú valóság. A közelben állok és egy félmondat megcsapja a fülem: „… de hát ő már csak ilyen, nem lehet mit csinálni…”
Nem vagyok rá kíváncsi, hogy kiről beszél a hölgy és miért, mégis elgondolkoztat ez a pár szó. Már nem hallom, hogyan folytatódik a diskurzus – azon tűnődöm, miért látom ilyen sokszor és ennyi emberen a megkeseredett beletörődést. Miért elégszenek meg annyian a tehetetlenség állapotával? Mi történik a gyermek álmával, a kamasz szenvedélyével, a fiatal felnőtt ambíciójával?
Sokan beletörődnek abba, hogy a másik ember olyan, amilyen, vagy épp a saját tulajdonságaikba, mert „úgysem tudnak változtatni rajta”. Beletörődnek, hogy a lehetőségeik korlátozottak, és beletörődnek abba is, hogy az álmaik már soha életükben nem fognak megvalósulni. Így fognak meghalni.
„Most nem jók a körülmények.” /  „Már késő.” / [itt a saját kifogásod helye]
Valami magyarázat mindig van. És ha szóba kerül a téma, vagy bármi emlékezteti őket erre a keserű beletörődésre, akkor két lehetőség marad: vagy a feltépett seb fájdalmától magukba roskadnak egy időre, vagy azt mondják, elfogadták. Elfogadták a helyzetet, elfogadták a lehetőségeiket – vagy azok állítólagos hiányát –, elfogadták a másik ember bosszantó tulajdonságait. Azt mondják, elfogadták – és hazudnak. Elsősorban önmaguknak.
Az elfogadás és a beletörődés között ugyanis óriási különbség van. Míg a beletörődés azt mondatja veled, nem jó, de ez van, addig az elfogadás hangja így szól: így jó, ahogy van, boldog vagyok. Aki beletörődik, az elfojtja a vágyát az iránt, amije nincs. Aki elfogad, az boldog attól, amije van.
Boldogságot színlelhetsz egy darabig, de nem fog menni sokáig. Mondhatod, hogy elfogadtad, de még ha a szavaid és a hangod rezgése nem is árulják el, a szemeidből látni fogom, hogy fáj. De nem számít, hogy én mit látok, vagy bárki más mit vesz észre rajtad. Becsaphatsz engem, becsaphatsz mindenkit körülötted, de saját magadat nem csaphatod be. Legalábbis sokáig nem. Egy ideig menni fog – egy pár hónapig, esetleg évig el tudod hitetni magaddal, hogy minden jó így. De amit élve eltemetsz magadban, az időről időre ki akar majd mászni a sírjából. És nem akkor, amikor erős vagy és egy kedves mosollyal az arcodon vissza tudod tuszkolni azt a mélybe, hanem akkor, amikor magadra maradsz, és nem tud más segíteni a problémádon – mert nem érti, vagy mert épp miatta fojtod el magadban a keserű érzést.
Ha a lelked egy részét élve eltemeted, akkor egész életedben elkísér a beletörődés fájdalma. Egészen addig, míg ez a részed meg nem hal benned. És vele együtt elkezdesz Te is meghalni, még ha biológiai értelemben sokáig is élsz még.
haldoklo_virag
Amivel nem tudsz boldogan együtt élni, azon változtass! Leélheted keserű belenyugvással az életedet, de ha így játszol, akkor nem értetted meg a játék lényegét. Több esélyed nem lesz. Az elvesztegetett időt soha nem kapod vissza.
Pontosan tudod, hogy mit fojtasz el magadban. És azt is tudod, hogy ez a beletörődés a lelked lassú halálát okozza. Ha ennél többet akarsz kihozni az életedből, ha élni szeretnél, és nem csak túlélni az éveket, akkor azt is tudod, hogy változtatnod kell. A változás pedig mindig önmagadban kezdődik. Ne várj külső tényezőkre, amik majd megváltoznak, mert ha ez meg is történik, gyakran nem úgy, ahogy szeretnéd. Nézz magadba és először arra válaszolj, hogy mi az, ami igazán fontos számodra. Tényleg nem tudsz boldog lenni azzal, amid van? Tényleg nem felel meg Neked a másik ember olyannak, amilyen? Tényleg fontos az álmod, amit elkezdtél élve eltemetni?
Ha magadba nézel és rájössz, hogy nem fontos dolgok miatt aggódsz, akkor engedd el! Becsüld meg azt, amid van! Fogadd el a másik embert és teljes szívvel támogasd őt! És ne küzdj olyan célért, ami nem fontos számodra! Egyszerűsítsd az életed – ne vesztegesd az idődet olyan dolgokkal, amiknek nincsen jelentősége!
De ha valami tényleg boldogtalanná tesz és tudod, hogy egész életedben zavarna, akkor ne fojtsd el magadban! Ha egy számodra fontos emberrel van problémád, beszéld meg vele őszintén; mondd el neki, hogy ez feszültté tesz és szeretnéd, ha együtt változtatnátok. Nem csak ő, hanem együtt. És ha a saját célodról van szó, ami tényleg közel áll a szívedhez, akkor ragadd meg teljes erővel és küzdj érte! Ne engedd, hogy bárki vagy bármi elvegye azt tőled!
Ha valami zavar, akkor vagy fogadd el és legyél boldog vele együtt, vagy változtass! De soha ne törődj bele! Belefáradni az életbe olyan luxus, amit nem engedhetsz meg magadnak. Luxus, amihez nagyon olcsón jutsz hozzá – tenned sem kell érte semmit, csak átadod magadat a beletörődés érzésének. De az árát utólag törleszteni fogod. Ez az ár pedig sokkal magasabb, mint amit valaha is meg tudsz fizetni: az életed.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Ami még érdekelhet:

Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

    Együtt többet tehetünk!

    Ha Te is így gondolod, csatlakozz azokhoz, akik értesülnek az új írásokról!

    Én sem szeretem a levélszemetet, tőlem sem fogsz kapni.

    Még több inspiráció:

2 gondolat ehhez az íráshoz: “A lélek lassú halála

  1. Lengyel Tünde

    Kedves Gábor! Érdeklődve,de szomorúan olvastam írásodat. Én a lelkem halálának minimum a közepénél tartok,lassú beletörődéssel. Ugyanis nem tudom eldönteni,hogy amire vágyom,az tényleg jó volna-e nekem…mindig nehezen döntöttem,mindenben. És bizony szarul érzem magam a bőrömben,de napi 1-2 óra “tiszta elmével” nem lehet sorsot fordítani! De nem adom fel: kell,hogy jöjjön egy felismerés! :) Üdvözlettel: Tünde

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Kedves Tünde, 1-2 óra “tiszta elmével” rengeteg mindent lehet kezdeni. Van, akinek ennyi sincsen. :) Ami a döntést illeti, régen nekem is nagyon nehezen ment. Aztán rájöttem, hogy a holnap soha nem biztos, és ha halogatok, akkor először csak a lehetőség úszik el, aztán az egész életem. A felismerés szerintem ebből áll. És abból is, hogy megtanulod, hogy a rossz döntés is jobb, mint a semmilyen döntés, mert még ha rosszul is döntesz, újabb tapasztalatokat szerzel, amik később egy jó döntéshez segítenek. Ha viszont nem döntesz, akkor cipelsz magaddal egy olyan terhet, amitől később egyre nehezebb lesz megszabadulnod. Szerintem nem érdemes nagy felismerésekre várnod, csak indulj el, és útközben megszerzel mindent, amire szükséged van. :)

      Reply

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.