Nagyon sok múlik azon, hogy hisznek-e valakiben. Jó eséllyel Te is tapasztaltad már ezt a saját bőrödön: amikor olyan emberek közelében vagy, akik megbecsülnek, biztatnak, értékesnek tartanak, akkor nemcsak jobban érzed magad, hanem sokkal többre is vagy képes, mint egy olyan környezetben, ahol nem hagynak szárnyalni, hanem mindig visszarántanak.
Vannak, akiknek az egész életét meghatározza ez. Sok gyermek úgy nő fel, hogy értéktelennek tartják, és idővel ő is annak hiszi magát. Mások szeretetet, elismerést, és egy olyan életszemléletet kapnak, amely arra buzdítja őket, hogy kövessék az álmaikat, ne hátráljanak meg az akadályoktól, és olyan életet éljenek, amilyenre szívük mélyén vágynak.
1987-ben született egy kislány Romániában. Nem voltak lábai. Egy ritka genetikai betegség miatt egész életére tolószékbe kényszerült, és így már nem kellett a szüleinek. Pontosabban édesapja döntött úgy, hogy a család nem vállalhatja a plusz költségeket és a hagyományos szemlélet szerinti szégyent, hogy egy testileg fogyatékos gyermek legyen a családban.A kislány, Jennifer így nevelőszülőkhöz került, édesanyja soha nem láthatta őt, két testvére pedig nem is tudott a létezéséről. Egy új élet várt rá az amerikai Bricker családban, ahol a szülők három saját fiúgyermekük mellé fogadták örökbe Jennifert.
Nevelőszülei ugyanolyan szeretetet és törődést adtak számára, mint a három fiúnak, és Jennifer sem kivételezést, sem sajnálkozást nem kapott látszólag hátrányos helyzete miatt. Nem is tekintették őt hátrányos helyzetűnek, ezért ő sem tartotta magát másnak, mint a testvérei vagy a többiek. Röplabdázott, softball-ozott, kosárlabdázott, de már kisgyerekként tudta, hogy a torna az igazi szerelme.
Szülei pedig teljes szívvel támogatták őt abban, hogy kövesse az álmait, és azt csinálja, amit igazán szeret. Az 1996-os atlantai olimpián az amerikai tornacsapat legfiatalabb tagja, az akkor 14 éves Dominique Moceanu különös hatással volt Jenniferre. Ámulattal nézte az olimpiai bajnok tornászlányt, és hatására kezdett el ő maga is versenyszerűen tornázni. A trambulin állt legközelebb a szívéhez, és az elkövetkező években számos versenyt meg is nyert.
Amikor barátai csodálattal mondták neki, mennyire lenyűgöző, hogy mozgássérültként ilyen eredményeket ér el, neki csak ennyi volt a válasza: „Én nem is vagyok mozgássérült”. Nem értette, miért tartják az ő teljesítményét különlegesebbnek, mint csapattársaiét, hiszen ő is pont ugyanolyan, mint a többiek.
Aztán 16 éves korában történt valami. Amióta az eszét tudta, tisztában volt vele, hogy szülei örökbe fogadták őt, hiszen ezt soha nem titkolták előle, és azt is tudta, hogy Romániából származik, azonban semmi mást nem tudott eredeti családjáról. Egy napon aztán rákérdezett a múltjára, és a válasz megdöbbentő volt: az eredeti vezetékneve Moceanu.
Jennifer elszánt kutatómunkába kezdett, hogy teljes bizonyossággal kiderüljön, amit az örökbefogadási papírok alapján valószínűsíteni lehetett: gyermekkori példaképe, az olimpiai bajnok Dominique Moceanu valójában a testvére. 4 évre volt szüksége, hogy ezt bizonyítani tudja, és csak ezután kereste meg Dominique-et, aki megdöbbenve olvasta Jennifer levelét.
Sem ő, sem a harmadik testvér, Christina nem tudott Jenniferről, és ez tovább erősítette Dominique szüleivel kapcsolatos ellenérzését gyermekkori negatív élményei miatt. De a kezdeti dühöt elengedve végül ő is megbocsátott a szülőknek, és a megdöbbenést hamar felváltotta az egymásra találás öröme. A testvérek azóta is tartják a kapcsolatot, és bár édesapjuk időközben meghalt, édesanyjukkal is jó viszonyt ápolnak.
Jennifer Bricker története sok szempontból inspiráló, de talán a legfontosabb üzenet, amit ez a lány az egész életével képvisel, az az, hogy a korlátaid csak addig léteznek, amíg elfogadod azokat. Jennifer nem fogadta el, hogy ő bármiben is kevesebb lenne másoknál, és ebben nevelőszülei rengeteget segítettek neki. Nem bántak vele máshogy, mint testvéreivel, nem szomorkodtak a helyzetén, hanem elhitették vele, hogy képes elérni az álmait, ha tesz értük, és soha nem adja fel.
Jennifer elhitte. És megvalósította.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Birtoklás nélküli csodálat. A legtöbb ember számára idegen fogalom. A
Tovább
Változás. Az emberek jelentős részének ezzel van gondja. Vagyis magával
Tovább
Szavak. Az emberi kommunikáció legfontosabbnak hitt eszközei, amelyekkel életet adni
Tovább
A jóérzésű ember örök dilemmája ez: engedjek megint én, vagy
Tovább
Szia Gabor 🙂
Ma megint talaltam egy elteto “vizcseppet” toled. Es megint bizonyitott valaki, hogy tud teljes eletet elni hianyokkal is. A tehetseg igy is megmutatkozik, hogy ki mire kepes. Ha tamogatast kap hozza, az meg feler a szarnyakkal.
A kornyezetunkben mennyi a nyavalygo, besavanyodott, az uton megrekedt ember, akinek keze-laba epp! Bar lehet nekik mashol van hiany!
Udv. Rozika.
Kedves Gábor,nekem az édesapám volt,aki soha meg nem dicsért,noha mindvégig kitűnő tanuló,sportoló.zongorázó,közéletet élő diák voltam.Rettenetesen hiányzott az elismerése,gyakorlatilag soha, egyetlen szóval sem dicsért meg,szerinte természetes ,ha valaki a maximumot hozza ki magából,ezért nem jár dicséret.Felnőttként,közép iskolai tanárként én a meleg,megengedő attitűdöt képviselem,s meggyőződésem,hogy sokkal hatékonyabb.Az Ön által megírt történet főszereplője rendkívül szerencsés volt a nevelő szüleivel,noha az ő alapállásuk-bár eredményes lett-eléggé kockázatos,ami azt illeti.Hiszen ehhez a sikertörténethez egy ilyen erős akaratú kislány is kellett,valamint a mostoha testvéreinek a hozzáállása is döntő volt.Tehát:a körülmények szerencsés összjátéka meghozta a gyümölcsét.De akár csak az egyik komponens is hiányzik,már kétes a végső siker,sérülhetnek az érintettek.