Mindennapi Motiváció – a lábak nélkül született tornászlány története

Írta: | 2017-02-09
Nagyon sok múlik azon, hogy hisznek-e valakiben. Jó eséllyel Te is tapasztaltad már ezt a saját bőrödön: amikor olyan emberek közelében vagy, akik megbecsülnek, biztatnak, értékesnek tartanak, akkor nemcsak jobban érzed magad, hanem sokkal többre is vagy képes, mint egy olyan környezetben, ahol nem hagynak szárnyalni, hanem mindig visszarántanak.
Vannak, akiknek az egész életét meghatározza ez. Sok gyermek úgy nő fel, hogy értéktelennek tartják, és idővel ő is annak hiszi magát. Mások szeretetet, elismerést, és egy olyan életszemléletet kapnak, amely arra buzdítja őket, hogy kövessék az álmaikat, ne hátráljanak meg az akadályoktól, és olyan életet éljenek, amilyenre szívük mélyén vágynak.
Mindennapi_Motivacio1987-ben született egy kislány Romániában. Nem voltak lábai. Egy ritka genetikai betegség miatt egész életére tolószékbe kényszerült, és így már nem kellett a szüleinek. Pontosabban édesapja döntött úgy, hogy a család nem vállalhatja a plusz költségeket és a hagyományos szemlélet szerinti szégyent, hogy egy testileg fogyatékos gyermek legyen a családban.
A kislány, Jennifer így nevelőszülőkhöz került, édesanyja soha nem láthatta őt, két testvére pedig nem is tudott a létezéséről. Egy új élet várt rá az amerikai Bricker családban, ahol a szülők három saját fiúgyermekük mellé fogadták örökbe Jennifert.
Jennifer_Bricker_1
Nevelőszülei ugyanolyan szeretetet és törődést adtak számára, mint a három fiúnak, és Jennifer sem kivételezést, sem sajnálkozást nem kapott látszólag hátrányos helyzete miatt. Nem is tekintették őt hátrányos helyzetűnek, ezért ő sem tartotta magát másnak, mint a testvérei vagy a többiek. Röplabdázott, softball-ozott, kosárlabdázott, de már kisgyerekként tudta, hogy a torna az igazi szerelme.
Jennifer_Bricker_2
Jennifer_Bricker_3
Szülei pedig teljes szívvel támogatták őt abban, hogy kövesse az álmait, és azt csinálja, amit igazán szeret. Az 1996-os atlantai olimpián az amerikai tornacsapat legfiatalabb tagja, az akkor 14 éves Dominique Moceanu különös hatással volt Jenniferre. Ámulattal nézte az olimpiai bajnok tornászlányt, és hatására kezdett el ő maga is versenyszerűen tornázni. A trambulin állt legközelebb a szívéhez, és az elkövetkező években számos versenyt meg is nyert.
Amikor barátai csodálattal mondták neki, mennyire lenyűgöző, hogy mozgássérültként ilyen eredményeket ér el, neki csak ennyi volt a válasza: „Én nem is vagyok mozgássérült”. Nem értette, miért tartják az ő teljesítményét különlegesebbnek, mint csapattársaiét, hiszen ő is pont ugyanolyan, mint a többiek.
Jennifer_Bricker_4
Aztán 16 éves korában történt valami. Amióta az eszét tudta, tisztában volt vele, hogy szülei örökbe fogadták őt, hiszen ezt soha nem titkolták előle, és azt is tudta, hogy Romániából származik, azonban semmi mást nem tudott eredeti családjáról. Egy napon aztán rákérdezett a múltjára, és a válasz megdöbbentő volt: az eredeti vezetékneve Moceanu.
Jennifer elszánt kutatómunkába kezdett, hogy teljes bizonyossággal kiderüljön, amit az örökbefogadási papírok alapján valószínűsíteni lehetett: gyermekkori példaképe, az olimpiai bajnok Dominique Moceanu valójában a testvére. 4 évre volt szüksége, hogy ezt bizonyítani tudja, és csak ezután kereste meg Dominique-et, aki megdöbbenve olvasta Jennifer levelét.
Sem ő, sem a harmadik testvér, Christina nem tudott Jenniferről, és ez tovább erősítette Dominique szüleivel kapcsolatos ellenérzését gyermekkori negatív élményei miatt. De a kezdeti dühöt elengedve végül ő is megbocsátott a szülőknek, és a megdöbbenést hamar felváltotta az egymásra találás öröme. A testvérek azóta is tartják a kapcsolatot, és bár édesapjuk időközben meghalt, édesanyjukkal is jó viszonyt ápolnak.
Jennifer_Bricker_5

Jennifer Bricker története sok szempontból inspiráló, de talán a legfontosabb üzenet, amit ez a lány az egész életével képvisel, az az, hogy a korlátaid csak addig léteznek, amíg elfogadod azokat. Jennifer nem fogadta el, hogy ő bármiben is kevesebb lenne másoknál, és ebben nevelőszülei rengeteget segítettek neki. Nem bántak vele máshogy, mint testvéreivel, nem szomorkodtak a helyzetén, hanem elhitették vele, hogy képes elérni az álmait, ha tesz értük, és soha nem adja fel.
Jennifer elhitte. És megvalósította.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!
Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

    Együtt többet tehetünk!

    Ha Te is így gondolod, csatlakozz azokhoz, akik értesülnek az új írásokról!

    Én sem szeretem a levélszemetet, tőlem sem fogsz kapni.

    Még több inspiráció:

    Related Post

1 gondolat ehhez az íráshoz: “Mindennapi Motiváció – a lábak nélkül született tornászlány története

  1. Balogh Zsigmondné

    Kedves Gábor,nekem az édesapám volt,aki soha meg nem dicsért,noha mindvégig kitűnő tanuló,sportoló.zongorázó,közéletet élő diák voltam.Rettenetesen hiányzott az elismerése,gyakorlatilag soha, egyetlen szóval sem dicsért meg,szerinte természetes ,ha valaki a maximumot hozza ki magából,ezért nem jár dicséret.Felnőttként,közép iskolai tanárként én a meleg,megengedő attitűdöt képviselem,s meggyőződésem,hogy sokkal hatékonyabb.Az Ön által megírt történet főszereplője rendkívül szerencsés volt a nevelő szüleivel,noha az ő alapállásuk-bár eredményes lett-eléggé kockázatos,ami azt illeti.Hiszen ehhez a sikertörténethez egy ilyen erős akaratú kislány is kellett,valamint a mostoha testvéreinek a hozzáállása is döntő volt.Tehát:a körülmények szerencsés összjátéka meghozta a gyümölcsét.De akár csak az egyik komponens is hiányzik,már kétes a végső siker,sérülhetnek az érintettek.

    Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.