Sokan próbálnak harcolni az érzéseik ellen. Szeretnek valakit, akit az agyuk szerint nem kéne szeretniük. Megmagyarázhatatlan ellenszenvet éreznek valaki iránt, aki tulajdonképpen semmit nem tett ellenük. Gyűlölnek valakit, akitől meg akarnak szabadulni, pedig rabságuk oka éppen maga a gyűlölet.
Érzésekkel harcolni nagyon nehéz, mert az érzéseink mindig őszinték. Nem lehet vitatkozni azzal, ha valakit szeretsz vagy nem szeretsz. Ezt érzed, pont. Nem is érdemes megpróbálnod elnyomni az érzéseidet, mert úgysem fog sikerülni. Inkább próbáld megérteni, hogy mi a valódi, sokszor mélyen gyökerező oka egy-egy érzésednek, mert így tudod azt átalakítani.
Ebben segít Rumi, a 13. században élt perzsa szúfi költő és tanító néhány gondolata.
*****
Egy napon Rumi-t egyik tanítványa megkereste, hogy az érzések mélyebb tartalmáról kérdezze.
„Mi  a méreg?” – kérdezte a tanítvány.
„Minden, ami több, mint amire szükségünk van, az méreg.” – felelte Rumi. – „Ez lehet hatalom, gazdagság, éhség, ego, kapzsiság, lustaság, szeretet, ambíció, gyűlölet, vagy bármi más. Ami túl sok, az méreg.”
erzesek
„Mi a félelem?” – kérdezte a tanítvány.
„A félelem a bizonytalanság el nem fogadása. Ha elfogadjuk a bizonytalanságot, akkor félelem helyett kalandként éljük meg azt.”
„Mi az irigység?”
„Az, ha nem fogadjuk el a jót másokban. Aki elfogadja, az nem irigykedik, hanem ösztönzőleg hat rá mások sikere.”
„Mi a düh?” – kérdezte tovább a tanítvány Rumi-t.
„A düh azt jelenti, nem fogadjuk el azokat a dolgokat, amiket nem vagyunk képesek irányítani. Ha elfogadjuk, akkor már nincs bennünk düh, csak tolerancia.”
„És mi a gyűlölet?”
„A gyűlölet azt jelenti, nem fogadunk el valakit olyannak, amilyen. Ha valakit feltétel nélkül elfogadunk, az a tiszta szeretet.”
*****
Érdemes elgondolkodnunk Rumi rövid, de nagyon mély mondanivalójú válaszain. Kezdve azzal, hogy a szeretet is válhat méreggé, ha a másikat elnyomjuk vele, vagy ha csak azt nézzük, hogy szerintünk mi a jó számára, és nem azt, amire valóban szüksége van.
És érdemes elgondolkodnunk azokon a félelmeken is, amelyek számos emberi élet és emberi kapcsolat megkeserítői. Ha megértjük, hogy félelmeink az elfogadás hiányából fakadnak, akkor rájövünk, hogy túl nagy hatalmat akarunk adni önmagunknak. Irányítani akarunk mindent az életünkben (és sokszor még máséban is), görcsösen ragaszkodunk a biztonságérzetünkhöz (ami többnyire csak illúzió, hiszen bármelyikünkkel bármikor történhet valami), és mindent biztosra akarunk tudni, mintha az egész Univerzum működésére rálátásunk lehetne.
A félelem tehát nem más, mint saját szerepünk túlértékelése. Ha megértjük azt, hogy nem irányítói, hanem részei vagyunk a Világegyetemnek, és ugyanígy része mindenki más is, akkor félelmeinknek többé már nincsen értelme. Természetesen bizonyos mértékig hasznosak a félelmek, hiszen ezért nem sétálunk le a háztetőről, vagy ezért nem adunk teljes bizalmat egyből egy ismeretlennek (jó esetben), azonban rengeteg olyan félelmet őrizgetünk, melyek nem a túlélésünket szolgálják, hanem szép lassan belülről felemésztenek.
Ahogy felemésztenek azok a negatív érzéseink is, amiket mások vagy önmagunk ellen táplálunk, mert az elfogadást elvárásokra cseréltük, vagy összekevertük a beletörődéssel. Aki azonban megtanulja meglátni mindenkiben és mindenben vagy a jót, vagy a tanítót, az rengeteg szenvedéstől kímélheti meg magát.
Mert ahogy Eckhart Tolle nagyszerűen megfogalmazta: „A szenvedés addig szükséges, amíg rá nem jössz, hogy nem szükséges.”
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!