Ez nem szeretet. Ez birtoklási vágy.

Írta: | 2017-10-02
„Biztos vagyok abban, hogy szeret… de akkor miért bánik így velem?” – írta egy nagyon kedves régi olvasóm, miután elmesélte, mi történt vele. Én pedig elgondolkodtam. Nem is magán a jelenségen, nem is azon, hogy az az ember valóban szereti-e őt – mert számomra a válasz egyértelmű –, hanem azon, hogy vajon hányan esnek bele ebbe a csapdába, hányan ragadnak bele évekig, vagy akár évtizedekig, és hányan halnak bele lelkileg – vagy akár testileg is.
Felnőtt, érett, tapasztalt emberek, akik nem könyvből tanulták az életet. Olyanok, akik átéltek már több párkapcsolati kudarcot, hittek már és csalódtak is emberekben, és egészséges értékrendjüknek köszönhetően pontosan tudják, hogy mi a helyes számukra, és mi az, ami káros.
Mégis meg lehet vezetni őket. Mégis elfogadják a szeretet üvegcséjében feléjük nyújtott mérget, és ki is isszák azt fenékig. De nem azért, mert hülyék. Nem azért, mert nem tanulnak semmiből, mert ez nem igaz. Egész egyszerűen arról van szó, hogy egy nagyon ügyes játék résztvevőivé váltak – egy olyan játéké, amelynek nem ismerik a játékszabályait. Mert ha ismernék, eleve be sem szálltak volna.
De mi is történt a kedves olvasómmal – és annyi más emberrel is, akik semmi másra nem vágyakoznak, csak arra, hogy szeresse őket valaki?

Romantikus regénybe csomagolt tragédia

Meglátod. Tetszik, mert vonzó, és mert életet sugároz a tekintete. Erőt. Hitet. Lelkesedést. Mindazt, ami belőled elveszni látszott annyi csalódás után. De ő benne mindez megvan, és a szikráját egyetlen pillanat alatt belőled is előhozza. Meglepődsz. Ilyen is van? Mégis maradt még benned élet? Mégis lehetsz boldog Te is? Felcsillan a remény a szemedben.
Egymásra néztek, és egyből valami átkattan. Vonzalom. Vagy valami több. Lehet, hogy ez valami sokkal több annál? Beszélgetni kezdtek, elvarázsol és figyelmes veled. Találkozgattok. Gondoskodó, törődő, lesi azt, hogy mit szeretnél, és meg is tudja adni neked azt. Ez már sokkal több egy kalandnál. Ez szerelem. Kivirágzol, és végre úgy érzed, hogy újra élsz. Vagy talán most először élsz igazán.
Aztán történik valami. Váratlanul elcsattan az első pofon – akár lelkileg, akár fizikailag is. Megdöbbensz. Megijedsz. Amikor pedig már nem először fordul ez elő, elkezdesz félni. Van, amikor még mindig megkapod azt a csodálatos törődést, figyelmet és szeretetet, amire annyira vágytál évekig, ám vannak sötét pillanatok. Aztán már sötét időszakok is.
Benne vagy, ezért nem látod a teljes képet. Csak azt érzed, hogy néha még mindig annyira szép ez a szerelem, máskor pedig kegyetlen és veszélyes. De mi történt útközben? Mitől változott meg a viselkedése annak, akivel ennyire jó volt eleinte? Hogyan tud egyszer ilyen vonzó és figyelmes lenni, máskor pedig kegyetlenül érzéseket gyilkolni? Hogyan tud egyszer kedveskedni és védeni, máskor pedig büntetni és ártani? Hogyan tud egyszer hidegen elküldeni a büdös francba, máskor pedig könyörögve a szerelmét bizonygatni?
És ami a legfontosabb kérdés: miért nem tudsz ezzel mit kezdeni?

A játékszabályok

Mielőtt a fenti kérdésre megtalálnánk a választ, érdemes picit jobban megismerned (és mindenekelőtt felismerned) azt a kegyetlen játékot, aminek a részese vagy. Érdemes letisztázni a játékszabályokat – ha már a játék elején ez nem történt meg, akkor legalább most, mielőtt a játék még jobban elfajul. Mert nem minden játék élvezetes, és van, amelyikbe bele is lehet halni.
A játékszabályok a következők – nyersen, mindenféle cukormáz nélkül tálalva.
1. A hibát magadban keresd.
Egy elnyomó kapcsolat alaptétele, hogy hibás csak egyetlen ember lehet: az elnyomott. Ha valami nem működik jól a kapcsolatban, azért egyedül Te felelsz, mert az elnyomód saját (vélt) erkölcsi felsőbbrendűségére hivatkozva megmagyarázza azt is, amihez semmi közöd nincsen.
Természetesen nagyon fontos az önreflexió, hiszen aki soha nem néz bele a jellemének tükrébe, az könnyen válik önmaga és a környezete pusztítójává, azonban az elnyomó kapcsolat sajátossága éppen az, hogy míg az elnyomó önreflexióra utasítja az elnyomottat, ő maga ezt soha nem teszi meg.
2. Tudd, hogy szeretve vagy.
Fogadd el most ezt az állítást így, zavaró magyartalansággal ideböffentve – pontosan úgy, ahogy elfogadod egy elnyomó kapcsolatban is, semmitmondó szavak formájában érkezve. Belül mélyen arról is érzed, hogy valami nagyon nincs rendben vele, de továbblépsz rajta, mert hinni szeretnél benne, hogy minden, amit kapsz, az őszinte.
És kapod is kellő rendszerességgel – ahol a rendszert nem az irántad táplált érzések határozzák meg, hanem az, hogy mikor kezd már nagyon fájni a szorítás, amit a nyakadon lévő két kéz végez. Hogy mikor kezdenél már kitörni, mert úgy érzed, megfulladsz, ha maradsz. De maradnod kell. Mert szeretve vagy, ne feledd.
3. Te itt nem nyerhetsz.
Az első két szabállyal ellentétben ezt már kimondott vagy írott formában ne keresd. Ez puszta tény, ami csak az elnyomó fejében létezik. Sehol máshol, csak ott, ám amint az elnyomott szerepét magadra vállalod, onnantól kezdve ezt a szabályt Te is magadénak tudhatod. Mert egy olyan kapcsolatban, ahol a másik célja az, hogy legyőzzön Téged, nyertes biztosan nem lehetsz.
Harcolhatsz ugyan, de azzal csak elmérgesíted a helyzetet, hiszen akkor már nem felelsz meg az elnyomódnak, aki mindent megtesz azért, hogy visszacsatold magadra a láncaidat (mert ezeket mindig Te csatolod magadra). Vagy beletörődhetsz a helyzetedbe, de akkor szép lassan elsorvadsz lelkileg, és gyakran vele együtt testileg is. Egy ilyen kapcsolatban nem nyerhetsz sem kisebb csatákat, sem magát a háborút. De tudod, ha már háborúról szól a dolog, akkor rossz helyen keresed a boldogságodat.
4. Bele fogsz halni
Ez az a szabály, amit pláne nem fogsz sűrűn hallani, legfeljebb csak a kapcsolat legvégén, ostoba fenyegetésként. Amíg azonban a kapcsolat tart, addig ez az utolsó szabály többnyire rejtve marad. Mert egyetlen elnyomó sem fogja figyelmeztetni az áldozatát, hogy szépen lassan elfogyasztja. Sokan közülük fel sem fogják, mit tesznek, de persze olyanok is vannak, akik teljesen tudatosan élősködnek. A végeredmény szempontjából azonban teljesen mindegy, hogy az elkövető tud-e róla, hogy mit tesz, vagy sem: az elnyomottat így is, úgy is bedarálja a kapcsolat.
Sokan azért még reménykednek jó darabig. Hátha ők majd megváltoztatják a párjukat, akit eddig senki nem tudott megváltoztatni. Hátha nekik majd sikerül megmenteniük egy elveszett lelket, aki egyébként tud szerethető is lenni. Persze, tud szerethető lenni, csak szeretni nem tud. Változni pedig az esetek többségében esze ágában sincsen.
Ezek voltak tehát a játékszabályok. Nézzük meg, hogy mégis miért játsszák annyian ezt a játékot.

Nem az érzelmek rabja vagy

Ami az elnyomót illeti, az ő motivációját könnyen megérted, ha megfigyeled a természetet. Vegyünk például egy kullancsot: áldozata véréből táplálkozik, és ha nem jut vérhez, akkor életképtelen. Ugyanígy az elnyomónak is szüksége van elnyomottra, mert ahhoz túl gyenge, hogy önállóan érvényesülni tudjon, ahhoz pedig főleg, hogy esetleg még valaki mást is segítsen ebben. Úgyhogy marad az élősködő létformában, és ahogy a kullancsot sem érdekli az, hogy közben valakit esetleg halálos kórral fertőz meg, úgy az elnyomó ember is pont leszarja, ha maga körül pusztítást végez. A különbség csak annyi, hogy az embernek a kullancsénál fejlettebb az agya. Már akinek.
Az elnyomott szerepe már összetettebb egy ilyen kapcsolatban. Nem tűnik ugyanis semmivel sem indokolhatónak az, hogy valaki miért hagyja egy másik embernek, hogy kizsákmányolja őt, és komoly károkat okozzon neki. Pedig jó oka van ennek is.
Látszólag az érzelmek harca ez az ésszel, valójában azonban egyáltalán nem erről van szó. Hiszen ki lenne boldog érzelmi bizonytalanságban élve? Ki szeretne olyan párt magának, aki kiszámíthatatlan, aki képes kegyetlenül elbánni vele, ha épp olyanja van, és aki nem tiszteli őt, mint embert? Nem, nem az érzelmek harca ez az ésszel, hanem valami más: a félelmek harca az érzelmekkel és az ésszel.
Hogy ez mit jelent konkrétan? Lelki sérüléseket. Csalódásokat. Vágyak elvesztését. Az élet rövidségét. Az önbecsülés hiányát. Mindezek félelmek formájában bújnak elő a mélyből, és azt mondatják veled, az elnyomottal: „úgysem találok nála jobbat!” Elhitetik veled, hogy tulajdonképpen nem is nyakig vagy a szarban, csak derékig, és tulajdonképpen milyen jó, hogy csak időnként nyomják bele a fejedet. Igaz, hogy egyre gyakoribb időközönként történik ez meg, és egyre többet szenvedsz miatta, de azért rosszabb is lehetne, nem igaz?
Persze. Mindig lehetne rosszabb. De jobb is. És ha elhiszed magadról azt, hogy jobbat érdemelsz, akkor meg is szerzed magadnak a jobbat. Akkor nem hagyod, hogy része legyen az életednek egy olyan ember, akinek a boldogsága máglyáján a Te boldogságod a rőzse.
Mert mi is történik valójában? Az, hogy belelépsz egy elnyomó kapcsolatba, megmagyarázható azzal, hogy nem elég jó az emberismereted. Nem ismered fel az apró jeleket, amelyek a másik ember valós személyiségéről árulkodnak. Nem az álarcról, hanem arról, ami mögötte van. Na de miért maradsz benne egy ilyen kapcsolatban, amikor a jelek már nem aprók, hanem a füledbe ordítanak?
Azért, mert kevésnek érzed magad. Azért mert félsz, nem élsz.  Mert elhitted, hogy azt neked nem szabad. Csak tudod, olyanok mondták ezt neked, akik semmivel sem többek nálad, csak annak mutatták magukat.

Áldozat is lehet elnyomó

Maga az elnyomás, mint szó, ne tévesszen meg: ez nem feltétlenül fizikai agressziót vagy nyílt harcot jelent. Elnyomni lehet valakit szeretettel is, sőt, az is lehet elnyomó, aki folyton az áldozatszerepben tündököl, és ezzel próbál lelkiismeret-furdalást kelteni a párjában. Az elnyomás ugyanis a szabadság korlátozását jelenti. Akit őszintén, tisztán szeretsz, azt önmagáért szereted. Úgy, ahogy van, olyannak, amilyen, feltételek nélkül, körülményektől függetlenül. Csak szereted és kész.
Aki viszont korlátozza a másik embert a szabadságában, az megtöri ezt a szeretetet (ha volt egyáltalán), és ennek a tényén nem változtat az sem, hogy ezt az agresszió mely formájában teszi meg: ütheti, bezárhatja a lakásába, megalázhatja szavakkal vagy tettekkel, lelkiismeret-furdalást kelthet benne, de akár könyöröghet is neki, hogy ne hagyja magára – az elnyomás tényén nem változtat annak formája.
Tudod, olyan ez, mint amikor meglátsz egy gyönyörű virágot. Ha szereted, nem szakítod le, hogy egy vázában rohadjon el, miután hazavitted. Nem követsz el rajta erőszakot, hanem eljársz hozzá megcsodálni. Ha szereted a virágot, akkor hagyod élni.

Nem mindig éles a határ

Most, hogy jobban megismertük a játékot a maga kegyetlen valóságában, és felismertük azt is, hogy kinek mi a szerepe benne, érdemes még egy gondolatra megállnunk, mielőtt nem teljesen jól működő párkapcsolatunk másik tagjához vágnánk a billentyűzetet, és hirtelen megvilágosodva rásütnénk, hogy egy pszichopata elnyomóval van dolgunk. Ez a gondolat a higgadt figyelem.
Attól még nem feltétlenül elnyomó egy kapcsolat, hogy szenvedés is van benne. Attól még nem feltétlenül élősködő zsarnok valaki, hogy nem mindig tudja uralni az érzelmeit és a félelmeit. És attól még nem feltétlenül pszichopata a másik ember, hogy változó érzésekkel reagál a kapcsolatotok egyes helyzeteire. Valójában senki sem az, aki ilyen, mert egy pszichopatának érzései sincsenek, csak megjátssza azokat.
Ezért nagyon fontos a higgadt figyelem: az érzéseken felüli megfigyelés, amely által elkezded megérteni, hogy valójában miről is szól az a helyzet, amiben éppen vagy, mi motivál Téged, mi a párodat, és merre haladtok a kapcsolatotokban. A kulcs a változás – mindig ezt érdemes keresned.
Hibázni mindenki tud – és mindenki meg is teszi, még a legbölcsebb emberek is –, változtatni azonban más sokkal kevesebben hajlandóak. Mert ahhoz már az ego feladása szükséges. Akkor már nemcsak az én létezik, hanem megjelenik a Mi. Valami, ami fontosabb a pillanatnyi örömnél – amely öröm jelenthet akár egy kicsinyes bosszút, egy büszkeségből mondott nemet, vagy egy parazita életmódot is –, és annak keresésére irányul, hogy hogyan lesz mindenkinek jó. Nemcsak nekem, hanem neked is.
Akiben ez megvan, az fejlődőképes, és fejlődik is. Ha két ilyen ember találkozik, akkor pedig a kapcsolatuknak van jövője, és hosszútávon is mindkettőjük kiteljesedését szolgálja. Ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül együtt is maradnak, hiszen két ember két különböző irányba is fejlődhet, de ha így van, akkor képesek ezt felismerni, és képesek egymást békésen elengedni.
Ez az, ami csak a lelkileg érett embereknek megy – vagyis elég keveseknek. A fejlődésre azonban sokan képesek (és hajlandóak is), ezért fontos az, hogy észrevedd, ha nem a szeretettel van a gond a kapcsolatban, csak még az együttműködés nem megy. Ha azonban valaki csak változást ígér, hogy a szakítást elkerülje, ám ténylegesen nem tesz semmit a kapcsolatért, akkor jó eséllyel csak az idődet rabolod vele. És a lehetőséget, hogy megtaláld azt, akivel boldog lehetsz.
Ha pedig az az ember, akivel együtt vagy, képes büntetőddé és ellenségeddé válni akár egyetlen egyszer is, akkor menekülj. Nagyon gyorsan. Nagyon messzire.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.
Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

    Együtt többet tehetünk!

    Ha Te is így gondolod, csatlakozz azokhoz, akik értesülnek az új írásaimról és előadásaimról.

    Én sem szeretem a levélszemetet, tőlem sem fogsz kapni.

    Még több inspiráció:

    Ami még érdekelhet:

7 gondolat ehhez az íráshoz: “Ez nem szeretet. Ez birtoklási vágy.

  1. SZABOLCSKA MIHALY

    Legtobb embernek, kulonosen Noknek nagyon szuksegesen hasznos iras. Lenyegesen tobbsegben vannak a
    Nok, akiket ilyen olcso, vagy “draga” modon kihasznalnak Feher lovon de Fekete lelekkel erkezo vagyva vart
    hamis-hercegek.
    *A helyenvalo reszletes leiras mindenki szamara hasznos es sok szivfajdalomtol menthet meg artatlanul es
    remenytelenul szenvedo embereket.

    Reply
  2. Molnár Beatrix

    Kedves Gábor!
    ismét -mint mindig- tárgyilagosan de szépen körbejártad minden oldalról ezt a témát..Áldás Rád, köszönet, hogy megosztod velünk a gondolataidat.

    Reply
  3. Koronics Margit

    Kedves Gábor!
    Zseniális írás! Cizelláltan fogalmazza meg amiben voltam…többször is. Szembesüléseim is voltak, miközben olvastam, hogy az áldozat is lehet bántalmazó. Igaz, hogy folyton igyekszem magamra vetíteni a dolgokat (túlzottan is, ebből autoimmun betegségem is volt, hogy vegyem már észre, mi zajlik ), s felismerni, hogy én miben működöm rosszul, s miért vonzok ilyeneket magamhoz. Arra is rájöttem, hogy sokszor az áldozatok túlélésből válnak bántalmazókká is. Annyit tennék kiegészítésül hozzá, hogy az áldozatok, túl a rossz mintán (a gyermekkorukban pont ilyen “bántalmazó áldozat” kapcsolati mintát láttak, elszenvedtek, ahol nekik is folyton, durván átlépték a belső határaikat, ami a későbbiek folyamán is természetes volt számukra. Ezért nehéz a felismerés, mert azt hiszi a minta alapján, hogy ennek így kell lenni. Nem ismer más működési módot. Hiába tudtam az eszemmel, hogy jelölni kell a határokat, nem tudtam, hogy azokat mikor, s hogyan kell. Ez akkor változott meg szép, lassan folyamatosan (még most is tart), mikor hatékony, belső munkába kezdtem, s rendszeresen elengedéseket csináltam/csinálok, illetve meditáltam/meditálok. Már egyre többször történik meg velem, hogy egy bántalmazó reakciójára jelölöm a határaimat, mindezt belső nyugalomban. Nem kell elagyalnom rajta, hogy mit tegyek, hanem csak úgy megtörténik velem. Fantasztikus érzés számomra. Közben minden puzzle, sorban a helyére kerül. Most is kerültek az írásod által helyükre ilyen mozaikok.
    Nagyon köszönöm!
    Margó

    Reply
  4. Kovács Róbert

    Kedves Gábor! Már régóta olvasom az írásaidat, amik nagyon tanulságos és teljesen életközeli tanítások! Nekem már nagyon sokszor segített egy két eszmefuttatásod megoldani az elém kerülő feladatok sokaságát. Ez a mostani írásod nagyon de nagyon ott van, a hogy mostanság mondani szokás. Köszönöm hogy olvashatlak, jó egészséget kívánok neked….. Millió áldás….

    Reply
  5. Sipos Tibor

    Kedves Gábor! Valamilyen megfoghatatlan okból elvárom tőled, hogy ne csak kellemes általánosságokat írj az olvasóidnak, hanem valódi, ébresztő gondolatokat, amelyek után már nem lehet tovább öntudatlanul játszmázni. A jelen témával kapcsolatosan ez szerintem valahogy így nézett volna ki:
    Ha benne vagy egy olyan kapcsolatban, amiben elnyomnak, kihasználnak, tiszteletlenek veled, az azét van, mert magad is ezen a szinten vagy, és nem is érdemelsz mást. Az, hogy ezen a szinten vagy, azt jelenti, hogy a kapcsolatban te is, ugyanúgy mint a társad, a szükségleteid kielégítését keresed. Az, hogy eközben azt hazudod magadnak is, másoknak is, hogy te szeretsz, és hogy (legalább is néha) téged is szeretnek, nem változtat a dolgon: vágyaid és félelmeid rabjaként eszközként használod a társad, és ezért ő is eszközként használ téged. De ne keseredj el, az emberek túlnyomó részénél ez a helyzet. Az ilyen kapcsolatok úgy működnek, mint a drog. Az eufória után elkerülhetetlenül jön a csalódás, és vele a kijózanodás. És ez a dolog jó része. Mert ebben az állapotban lehetőséged van észrevenni, hogy nem csak ez a kapcsolatod nem működik, hanem egyik sem, amelyik ilyen alapokon áll.
    Az emberek legtöbbször ezt a felismerést gyorsan elhessegetik maguktól, és “még egy esélyt” adnak vagy az aktuális, vagy a következő ugyanilyen kapcsolatuknak.
    Viszont ha meg tudod tartani magadban ezt a felismerést, és el tudod viselni ezt az egyszerű igazságot, akkor már képtelen leszel arra, hogy újra eszközként használd a másikat.
    És ezzel magasabb tudatossági szintre is léptél. 🙂 Aminek nagy előnye, hogy soha többé nem fogsz csalódni, mert nem lesz szükséged illúzióra, hogy el tudj fogadni valakit. Az ára viszont az, hogy kikerülsz az össznépi játékból/játszmából, mert többé már nem csábítasz, és nem vagy csábítható.
    A játszmában a hazugságok mögött valójában azt szeretjük, amit a másiktól kapunk.
    A játszmán kívül abba szeretünk bele, ami csodálattal, tisztelettel tölt el bennünket.
    A szeretet pedig az, hogy segítjük kibontakozni ezt a nagyszerűséget.

    Reply
  6. Alexander

    Volt olan feleségem, aki így játszott velem. Ő volt az áldozat, én a gonosz. Ismerős. Az első pofon az én arcomon csattant, nem az övén. Nem haragszom rá, tudok megbocsátani, és már nagyon sok nőm volt azóta, hogy elváltam tőle. De karmaival kapaszkodott belém, míg a nővére meg nem győzte, hogy így csak annyit ér el, hogy én felkötöm magam, neki nem lesz gyerektartás, a gyerekeknek meg nem lesz apjuk.
    Gyerekeim már felnőttek, a nő többször megpedzette, hogy jöjjek vissza hozzá – miután fél Pestet felpróbálta. Hát nem.
    52 éves vagyok, Párom 26. Nem egy könnyű kapcsolat, de itt nincs hamisság. Ha le akar szúrni, szemből teszi majd. Ha meg akar csalni, megmondja, egyébként nem akart soha, bár én megbocsátottam volna. Ha el akar hagyni, megmondja azt is, bár Ő inkább a fordított felállástól tart – hogy nekem lesz Belőle elegem.
    Itt semmi birtoklás nincs. Persze, tudna nekem fájdalmat okozni, fiatal lány, nagyon. De amikor azt látja, hogy tényleg megkarmolt, mindig tompítani akar rajta.
    Én meg nem tiltok meg Neki semmit – kirakhatja az aktfotóit a netre, meztelenkedhet, akár le is fekhet mással. Az előbbi kettőre volt már példa, de sosem tenné meg a legutóbbit – pont azért, mert megengedem.

    Valahol egy hegyen,
    miért is ne legyen,
    áll egy öreg kút.

    Kristálytiszta vize
    akár egy igézet –
    fel nem vezet út.

    Mégis ott egy vándor,
    elveszett kalandor,
    vállán kismadár.

    Még megsimogatja,
    majd elszállni látja,
    tágas valóság.

    Szabadon ereszti,
    értelmét elveszti
    az egész világ.

    Most már mindegy minden,
    nem jut tovább innen,
    hív a szakadék.

    Megáll még a szélén,
    mint a pengeélen.
    Ködös a mélység.

    Majd elrugaszkodik,
    meg sem kapaszkodik –
    szép a zuhanás.

    Hátán sötét szárnyak
    összecsukva vannak –
    ez végállomás.

    Esik át a ködön –
    kiköt majd a földön,
    minden véget ér.

    Emlékek és képek,
    nyomasztóan szépek,
    egyikük sem ér.

    A szemében bánat,
    de bármilyen fáradt,
    ott a kismadár.

    Vállára leülve,
    el nem menekülve,
    vele hullik már.

    Bolond vagy, te kedves –
    itt már nincs megmentés,
    közel a határ.

    De a sötét szárnyak
    már kitárva vannak –
    várhatsz még, Halál.

    Fogja a kezével,
    hogy a szél ne tépje,
    sziklákon leszáll.

    Lába alatt kövek,
    arrébb bokrok nőnek,
    reccsen száraz ág.

    Szabadon ereszti.
    Értemét elveszti
    az egész világ…

    Értelmét veszti Nélküle az egész világ, de mégis szabadon eresztem. Így tudom megtartani, máshogy nem.

    Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.