Többféle módja is van annak, hogy megpróbáljuk érvényesíteni az akaratunkat. Vannak, akik kérnek. Vannak, akik követelnek. Vannak, akik a verbális erőszak helyett a fizikai elnyomásra tesznek kísérletet. És vannak olyanok is szép számmal, akik érzelmi zsarolást használva követnek el a másik emberen erőszakot.
Megcímkézhetnénk ezeket a stratégiákat jónak vagy rossznak, de nem biztos, hogy érdemes. Valószínűleg Te is alkalmaztál már többet is közülük, és lehet, hogy fel sem ismerted. Mindössze annyit érzékeltél a helyzetből, hogy nem az van, amit Te szeretnél, ezért próbálod elérni, hogy valami változás történjen.
Aztán vagy sikerült, és elégedett lehettél, vagy kudarcba fulladt a kísérleted, elkeseredést vagy dühöt indukálva benned. De miért is kéne egyáltalán a saját akaratodat érvényesítened valaki más akaratával szemben? – merülhet fel jogosan a kérdés abban, aki az elfogadás útját járja. A válasz pedig egy egyetlen mondatos instant álbölcsességnél többet érdemel.

A folyó tanítása

Talán úsztál már Te is folyóban. Emlékszel az elemi áramlatra, amit megállítani nem tudsz, és az irányát sem Te határozod meg. De úszhatsz a sodrással, vagy úszhatsz azzal szemben. Ez utóbbi jóval nehezebb, ám ha akarod, megteheted. A folyó folyásának irányára azonban a Te úszásod nincsen hatással.
Emberi kapcsolataink nem egészen így működnek. Az emberek többsége beleveti magát társának (vagy ellenfelének) élet-folyójába, és elvárja, hogy az a tetszésének megfelelő irányba és sebességgel folyjon, vagy épp álljon meg. Sok élet-folyó meg is teszi ezt, alávetve magát a rá kényszerített akaratnak, és ezzel létének lényegét áldozza fel.
Így vesznek el személyiségek. Így mennek beteljesületlen álmok, célok és vágyak a temetőt gazdagítani. Így válnak annyian áldozataivá fizikai vagy lelki erőszaknak. Mert elhitték, hogy a saját életük a másikénál kevesebbet ér – még ha ez nem is tudatosult bennük.
Aztán vannak olyanok is, akik nem engednek a külső nyomásnak. Az ő élet-folyójuk háborogva próbálja kivetni magából a változást követelő betolakodót, aki vagy alkalmazkodik a folyóhoz, vagy belefullad, vagy odébb áll és keres magának más áldozatot.
Kevés az olyan ember, aki elfogadja a folyót – a másik embert – olyannak, amilyen. Aki nem a saját akaratát próbálja ráerőszakolni, mert tudja, hogy azzal ártana neki. Nem megváltoztatni akarja őt, hanem vagy élvezi az együttlétet, vagy hagyja őt egyedül haladni arra, amerre szeretne. Kevesen képesek ilyen mértékű tiszteletet és bizalmat adni embertársuknak.
De mi van akkor, ha a folyó a vesztébe rohan? Mit tegyél, ha tudod – vagy tudni véled –, hogy amerre a másik ember halad, az neki, vagy neked, vagy mindkettőtöknek ártalmas? Nézd végig teljes nyugalommal, ahogy a saját gyermeked vagy a párod tönkreteszi a kapcsolatotokat, és talán még magát is? Fogadd el ezt is, és hagyj mindent ugyanúgy folytatódni? Meddig tart az elfogadás, és hol kezdődik az önvédelem?

Nem a vággyal van gond

Sokan összetévesztik az elfogadást a tétlenséggel. Ha a kettő ugyanaz lenne, még a legelfogadóbb buddhista bölcs tanításai is értelmüket veszítenék, hiszen ezek alapján ha valóban elfogadná a világot, és nem akarna változtatni rajta, akkor nem is tanítana. De aki egy picit mélyebbre néz, az rájön, hogy a tétlenség ugyanolyan erőszak egy folyamatosan változó világban, mint gátat építeni a szabadon áramló folyónak.
Az, hogy változást szeretnél a környezetedben, önmagában egyáltalán nem elítélendő dolog. Változás nélkül nincs élet, és vannak olyan változások, amelyeknek talán éppen Te vagy a mozgatórugója. A saját életedben mindenképpen, de lehet, hogy máséban is fontos szereped van.
Nem a változás iránti vággyal van a gond, hanem azzal, ha valaki a saját vágyát tekinti etalonnak. Ha szentül hiszi, hogy az ő elképzelése mindenképpen helyes, és másfajta igazság nem is létezhet. Ha nincs tekintettel a másik ember vágyaira és személyiségére. Ha nem veszi figyelembe azt, hogy a folyó, amelybe belépett, merre akar folyni. Ha erőszakkal másfelé akarja őt terelni. És ilyen szempontból teljesen mindegy, hogy nyílt vagy rejtett, harcos vagy passzív-agresszív formáját választja az erőszaknak; a lényeg az ego győzelme az elfogadás fölött.
Két nagy veszélye van annak, ha változást akarsz erőltetni valakire: az egyik az, hogy az erőltetés közben árthatsz neki, a másik pedig az, hogy egyáltalán nem biztos, hogy arra van szüksége, amit rá akarsz erőltetni. Mert amit Te jónak gondolsz, az mindig relatív: a Te érzéseid, a Te neveltetésed, a Te élettapasztalataid, a Te gondolkodásmódod, és a Te jelenlegi lelki állapotod aktuális vetülete. Az övé lehet, hogy egészen más. Nem jobb vagy rosszabb, hanem más.
Ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) tudunk hatással lenni egymásra, és van, hogy ez a hatás kifejezetten hasznos, sőt, akár életmentő is lehet. De hogyan érj el változást anélkül, hogy a másik ember életébe avatkoznál? Változhat-e a folyó iránya a benne úszó ember hatására?

Ami az erőszaknál is erősebb

Mindenekelőtt érdemes elengedned a görcsös akarásodat. Amire hatásod lehet, az görcsösség és erőszak nélkül is menni fog, amire pedig nem, azt hiába próbálod megerőszakolni. Az eső sem fog visszafelé esni csak azért, mert nem akarsz elázni. Viszont megtanulhatod élvezni az esőt – és elfogadni azt, hogy a Te igazságod másra nézve nem lehet kötelezettség, csak lehetőség. Egy lehetőség a sok közül, amivel a másik ember vagy él, vagy sem – és ezt a döntést ő hozza meg. Szabad akaratából, nem pedig kényszerből.
Itt kezdődik az őszinte szeretet. Ha nincs benne elfogadás, akkor nem őszinte. Akkor nem a másik emberről szól, hanem a világ (vagy akár egyetlen ember) saját képedre formálásáról. Ebbe pedig bele fogsz bukni. Rövidtávon talán nem, de hosszútávon egész biztosan.
Az emberi lélek igen érzékeny az erőszakra (is), és a kényszerítő erő mindig ellenállást szül – akár kívül is érzékelhető ez, akár egy lassan érő kitörés, vagy egy lassan emésztő önpusztítás formájában valósul meg. Mindenekelőtt tehát ne akarj változást; ne legyél kényszerítő fenyegetés, hanem kínálj lehetőséget. A görcsös akarás megfertőzi a szándékot.
Ráléptem már én is sokszor erre a tévútra, és idővel mindig rá kellett döbbennem, hogy sehova sem vezet. Volt, hogy hamar felismertem ezt, de néha csak évek múltán ütköztem bele a kegyetlenül tiszta tükörbe, amibe kénytelen voltam belenézni. Az erőszak a gyenge ember fegyvere. Nem fizikai gyengeségről beszélek (bár időnként az agresszorok fizikailag is gyengébbek áldozataiknál), hanem a lelki erő hiányáról.
Egy erős ember inspirál, nem kényszerít. Letesz az asztalra valamit, amit értékesnek érez, és hagyja, hogy akinek szüksége van rá, az felvegye. Megőrzi szerepének határait, és nem próbálja másokra kiterjeszteni azokat.
Emberi kapcsolataid jelenlegi állapota pontosan megmutatja, hol tartasz az elfogadás útján. Akarod a másik ember változását, vagy megadod neki a lehetőséget? Elnyomni próbálod őt, vagy inspirálod és lelkesíted? És ha másik utat választ, görcsösen magadhoz láncolod, vagy békésen elengeded?
Minden kapcsolatunk egy-egy tanítás, amire érdemes figyelnünk. Nemcsak az emberi kapcsolatainkra igaz ez, hanem minden más élőlénnyel való kapcsolatunkra is. Én például rengeteget tanultam a kutyámtól. Nemcsak azért, mert az emberek jelentős részénél okosabb (tényleg), hanem azért is, mert hatalmas szíve van. Nála például hamar kiütközött, hogy az erőszak nem működőképes stratégia.
Nem fizikai erőszakról beszélek, mert természetesnek és alapvető erkölcsi felelősségünknek tartom, hogy ne bántalmazzunk egy másik élőlényt, hanem a kemény és akaratos nevelésről. Nála nem működik. Nála a szeretetnek sokkal nagyobb ereje van. Egyébként mindenkinél, de vannak, akiknél nagyon hamar, nagyon tisztán látszik ez. Ezért is vagyok nagyon hálás ennek a csodálatos kutyusnak, ahogy emberi tanítóimnak, az Ürömi Állatotthon nagyszerű csapatának is, akik nap mint nap megmutatják, hogy a szeretet sokkal erősebb az erőszaknál.
Megvan a helye a keménységnek is, de csak nagyon… nagyon… nagyon indokolt esetben. És akkor sem dühből (mert a düh és az indulat gyengeséget jelent), hanem higgadtan és kontrolláltan, a közös érdekünket legjobban szolgálva. Persze könnyű belecsúszni abba, hogy a saját érdekünket közös érdeknek állítjuk be, de ha a kutyád szeret, nem fél tőled, és jól érzi magát melletted, akkor valóban közös az érdek.
És pontosan ez a helyzet az emberekkel is. Ha ez a három dolog teljesül, akkor a kapcsolattal nem ártasz a másik félnek. Akkor sikerült felülemelkedned a saját ego-don, és elfogadnod azt, hogy az ő élet-folyójának nem Te vagy az irányítója. Lehetsz résztvevője, ha szeretnél, és lehetsz a segítője, ha ő is szeretné. De őszinte, szívből jövő változást sem akaratossággal, sem könyörgéssel, sem az erőszak bármilyen más formájával nem fogsz tudni elérni.
A legmeggyőzőbb tanítás a személyes példamutatás. Ha Te magad olyan életet élsz, úgy cselekszel, és olyan értékrendet képviselsz, amit a másik embertől látni szeretnél, és ez valóban értéket képvisel számára, akkor változtatni fog az életén. Szívből jövő meggyőződéssel és őszinte elhatározással. Ha pedig nem vagy számára hiteles, vagy még nem érett meg a változásra, akkor más utat választ magának. Ebbe nincsen beleszólásod.
Csak a saját folyónk irányát szabhatjuk meg – másnak csak példát mutathatunk. Érdemes időnként emlékeztetnünk magunkat erre.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.