Mese az élet vizéről

Furcsa lények vagyunk mi, emberek. Próbáljuk megszerezni a legjobb dolgokat, elérni új célokat, magunkénak tudni mindent, amire vágyunk – és ez így is van rendjén, hiszen ez a fejlődés útja. A furcsa ellentmondás mégis az, hogy törekvéseink során két esetben okozunk problémát önmagunknak: az egyik az, ha nem sikerül elérnünk azt, amire vágyunk, a másik pedig az, ha sikerül.

Micsoda? A siker probléma lenne? Igen, probléma – ha mindaz, amit elértél, öncélú marad. Erről szól Ági meséje. Megtiszteltetés számomra, hogy én tehetem közzé ezt a nagyon szép történetet.

*****

Huan Peng gyakran imádkozott az istenekhez, kérve őket, hogy vezessék el az Élet forrásához. Szerette volna megismerni azt a szent helyet, ahonnan az Élet fakad… Minden létező könyvben utána olvasott, minden legendát kívülről tudott, elzarándokolt a legmagasabb és legveszedelmesebb hegyek közé keresve azt a völgyet, ami rejti a forrást. Álmokat látott, vágyakat kergetett… egy olyan helyet képzelt el, ahol arany oszlopok öveznek egy kis tavat, melyben hajnalonként tündérek mossák az arcukat.

Egy napon aztán Tupanaké megunta a folyamatos esdeklést és egyszer, mikor Huan Peng egy szurdok mélyén járt elé sietett, és megérintve egy százéves fa gyökerei között a talajt: vizet fakasztott. A megfáradt vándor elsőre nem ismerte fel a helyet, ez ugyanis egyszerű kis forrás volt, nem tartozott hozzá tó, egy hatalmas platán tövében fakadt és apró csermelyként futott bele a tájba… nem táncoltak a partján tündérek, nem rejtett aranyhalakat sem, nem volt benne semmi rendkívüli.

Huan Peng leguggolt és megmosta az arcát és a kezét, anélkül, hogy észrevette volna, hogy a bőrén a ráncok kisimultak, amint víz érintette őket. Belekortyolt a hűvös vízbe, és az mintha öröm lenne, szétáradt a testében.

– Ilyen a tökéletes víz. – sóhajtotta maga elé.

– Ilyen ízű az Élet. – zsongta vissza az erdő.

A férfi pedig abban a pillanatban felfogta a csodát, ami történt vele, leborult és hálát adott az isteneknek, hogy elvezették e helyre.

Néhány órával később, mikor útnak indult, tele töltötte a flaskáját a forrás vizével, ami azonban, mikor kicsit eltávolodott a forrástól nyomban zöldülni és poshadni kezdett, így kénytelen volt azt kiönteni. Mégis végtelen örömmel – bár szomjasan – tért meg a falujába. Többeknek feltűnt, hogy mennyire megfiatalodott és megszépült, de ő nem árulta el senkinek, mit talált. Félt, hogy az emberek oda özönlenének és széttaposnák, tönkre tennék a forrást.

Évtizedek teltek el. Huan Peng pedig folyton csak újabb és újabb falvakba költözött, hiszen ha nem vált, feltűnt volna az embereknek, hogy nem öregszik, feltűnt volna nekik, hogy sosem betegszik meg… A férfi magányosan élt, mert nem akarta, hogy bárki rákérdezzen a titokzatos útjaira, mikor napokra eltűnik a hegyekben.

Ahogy múlt az idő, úgy vált egyre zárkózottabbá, úgy tűnt el belőle az öröm, minden nap, amikor nem a forrás vizét itta: szürkévé és egyhangúvá csupaszodott. Végül egyáltalán nem vágyta az emberek társaságát és kiköltözött az erdőbe és minden idejét azzal töltötte, hogy a forrás mellett ücsörgött és figyelte a vizét, néha-néha kortyolva abból.

Egy nap egy idős vándor tévedt arra. Huan Peng távolságtartóan méregette.

– Megfáradtam, megpihennék itt. Megengeded? – kérdezte az öreg.

– Keress más helyet! Ez a forrás az enyém. Az istenek teremtették… – vágott vissza a férfi.

– Nem az „istenek”, hanem én, Tupanaké. – szólt a másik és már sem vándornak sem öregnek nem látszott.

– Hát, ha te teremtetted, akkor köszönöm az ajándékod. – hajolt meg Huan Peng immár sokkal nyájasabban.

– Ajándék – ismételte meg szomorúan az isten – száz évvel ezelőtt annak szántam, de mára már csak te hiszed ezt.

Kezével lassan végigsimította a fa törzsét és a víz elapadt.

– Eltékozoltad, pedig meg is oszthattad volna. – sóhajtotta Tupanaké, miközben felállt és visszasétált az erdőbe, ahonnan érkezett.

*****

Ez a történet azért áll nagyon közel hozzám, mert a mondanivalója éppen az, ami az életem során kapott egyik legfontosabb tanítás. Megosztani mindazt, amid van, egyrészt jó cselekedet, mellyel Te is visszaadsz legalább egy keveset abból a rengeteg csodából, amit kaptál. Ezeket a csodákat sokszor észre sem vesszük, pedig már az is egy csoda, hogy reggel kinyithatjuk a szemünket, élvezhetjük a napsütést vagy az esőt, és vehetünk egy újabb lélegzetet.

De a megosztás magánál a jó cselekedetnél sokkal többet jelent: ez maga az Élet. Aki megérti azt, hogy nem uralkodója, hanem része vagyunk a természetnek, az rájön, hogy semmi sem lehet a minénk kizárólagosan. Hiába próbálunk meg bármit is kisajátítani önmagunknak, nem fog sikerülni. Hosszútávon biztosan nem. Nem azért, mert félni kellene mások igazságérzetétől – bár sokaknak már ez is elég motivációt jelent –, hanem egészen egyszerűen azért, mert a kisajátítás természetellenes. A természet soha nem egy-egy élőlény javát keresi, mert az élővilág csak közösen képes fejlődni. És ami ebből kilóg, azt a természet eltakarítja.