Birtoklás nélküli csodálat. A legtöbb ember számára idegen fogalom. A csodálat eleinte még menni szokott (hiszen ami új, az kiválthat csodálatot), aztán lassan elkopik – míg a birtoklási vágy végig megmarad.
Így pusztítjuk le a környezetünket. Így romboljuk szét emberi kapcsolatainkat. Így tesszük tönkre önmagunkat.
Mert mi mindent birtokolni akarunk. A férj a feleséget, és fordítva. Követelőzve, érzelmi zsarolást alkalmazva vagy ordítva. “Nehogy már úgy legyen, ahogy Te akarod, mert akkor mi lesz az én akaratommal? Inkább rendelkezem a Tiéd fölött is.”
És birtokolni akarjuk a környezetünket is. Letépjük a virágot, hogy otthon még pár óráig csodálhassuk a halottat, hiszen a dohányzóasztalon olyan jól mutat. Lecsapjuk a méhet, ha útban van, mert hogy képzeli, hogy az emberiség kipusztulását megakadályozó munkájával megzavar a délutáni sziesztában? Eldobjuk a műanyag palackot a következő sarkon, hiszen van még hová dobni – az unokáinknak pardon.
Birtokolni akarjuk az igazságot is. Képesek vagyunk elhinni, hogy az mindig nálunk van, bármit is mondjon a másik. Ezért a legtöbb ember nem is párbeszédre, hanem csak megerősítésre vágyik. Ha pedig nem ezt kapja a másiktól, akkor marad az önsajnálat vagy az erőszak.
Birtoklás nélküli csodálat. Nem ez épült be a kultúránkba. És nem is ez tűnik a kényelmes útnak. Pedig ha úgy szemlélsz valakit vagy valamit, hogy nem akarod megerőszakolni, nem akarod kisajátítani, nem akarod megváltoztatni, akkor megtapasztalod, mit jelent a világgal harmóniában élni.
Lordnak ösztönösen megy ez. Talán mert nem gondolja magát mindenkinél bölcsebbnek. És talán éppen ezért bölcsebb.
Rengeteget tanulok tőle. Letisztult bölcsességét nem könnyű átadni szavakkal, de “Beszélgetések a Kutyámmal” című könyvemben megkíséreltem.