Kiállni önmagunkért fontos képesség, amely az embertársainkkal való konfliktusok számát ugyan növelheti, belső konfliktusaink számát és mértékét viszont nagymértékben lecsökkenti. Aki hagyja, hogy elnyomják, azt el fogjak nyomni. Ahogy a ragadozó is a leggyengébb áldozatot szemeli ki magának, úgy válik prédává az az ember is, akinek alacsony az önértékelése. A önmagunkhoz való hozzáállásunkkal ugyanis példát mutatunk a környezetünk számára: gyakorlatilag megtanítjuk őket arra, hogy hogyan lehet velünk bánni.
Van azonban egy másik nézőpontja is a dolognak, amiről érdemes néhány szót ejteni. Ez pedig az ego. Dacos büszkeség vagy egészséges éntudat – kiben éppen melyikből mennyi van. Ha csak nem vagy egy önelégült seggfej vagy egy megvilágosodott buddha, akkor benned is váltakoznak az ego-hoz kapcsolt negatív és pozitív érzések, és ezek kifejezése a környezeted számára.
Mire gondolok konkrétan? Arra, hogy bár időnként nemet tudsz mondani mások baromságaira – és ezzel hatalmas szívességet teszel önmagadnak –, ugyanakkor vannak olyan helyzetek, amelyekben pont az önmagadért való kiállás (vagy annak illúziója) válik baromsággá – de legalábbis az életedet jelentősen megnehezítő tényezővé.
Nem minden emészthető, amit lenyelsz
Hány veszekedést éltél már meg azokkal, akiket szeretsz, csak mert mindketten görcsösen ragaszkodtatok a saját igazságotokhoz? Hány nagyszerű lehetőségtől estél már el azért, mert féltél odamenni a másik emberhez, vagy mert derogált még a segítségkérés gondolata is? Hány emberrel szakadt meg a kapcsolatod végleg, csak mert egyikőtök sem volt hajlandó kimondani azt az egy szót, hogy bocsánat? És hány emberrel őrzöl a mai napig ambivalens kapcsolatot azért, mert mindketten csak a másikra várakoztok?
Nemcsak a kimondott szónak van súlya, hanem a ki nem mondottnak is – és ez a súly leginkább saját magadra nehezedik. Vajon hányszor tetted fel magadnak eddigi életed során a fájdalmas kérdést, hogy mi lett volna, ha…? És még ha az ilyen kérdésnek nincs is sok értelme, hiszen megváltoztatni a múltat úgysem tudod, a jövőre nézve azonban fontos útmutatót ad.
Mert rengeteg fölösleges csatától és rengeteg belső konfliktustól is megkímélheted magad, ha a másik emberre való várakozás helyett időnként félreteszed az ego-dat. Ha nem őrizgeted a neheztelésedet, hanem kérdezel és megbeszéled, amit nem tudsz, vagy amiben nem értetek egyet. Ha felvállalod, amikor hülye voltál, és teszel érte, hogy a következményeken változtass – vagy ha azt már nem lehet, akkor legalább ne kövesd el később újra ugyanazt.
A felszabadítód Te magad vagy
Persze érthető, hogy az emberek többsége ragaszkodik a büszkeségéhez, hiszen olyan kevés helyről kapnak őszinte megbecsülést, hogy elkezdik kierőszakolni azt maguknak. Vannak, akik apró konfliktusokban teszik ezt meg, de vannak olyanok is, akik ennek érdekében akár vérre menő csatákat is vívnak. Érthető az ilyen hozzáállás, csak ettől még egyáltalán nem biztos, hogy értelme is van.
A kérdés mindig az, hogy megéri-e ez neked. Megéri dacosan várni, hogy a másik ember lépjen? Megéri feláldozni ezért akár egy egész kapcsolatot? Megéri a saját magad által épített cella rácsai közt raboskodnod? Mert a neheztelés börtön, és az elfojtott szó is az. De ha valaha is kértél már őszintén bocsánatot egy másik embertől, akkor könnyen fel tudod idézni magadban, hogy mennyire felszabadító érzéssel jár ez. Nem is maga a tény, hogy az, akinek fájdalmat okoztál, megbocsátja a tettedet – hiszen az ő megbocsátásához Te nem kellesz, azt önmagáért teszi –, hanem az, hogy megszűnt a feszültség, visszaállt az egyensúly.
Nem jó dolog tartozni senkinek. Pénzzel sem, de érzésekkel főleg nem. És még ha a másik embernek nincs is szüksége az őszintén kifejezett érzéseidre, neked szükséged van arra, hogy kifejezd őket. Így működünk mi, emberek: az agyunk folyamatosan dolgozik, és azok az érzések, amelyekkel nem kezdünk semmit, belülről kezdenek el marni.
Aki nem bocsát meg a másik embernek, az magával szúr ki. Aki nem hajlandó bocsánatot kérni, az is. És ugyanígy önmagunk ellenségévé válunk minden olyan élethelyzetben, amikor feszültséget hagyunk egy kapcsolatban ahelyett, hogy megoldanánk vagy lezárnánk azt rendesen. Mindig, amikor az ego-nk felülírja a lelki békénket. Vagyis elég gyakran.
De ez nem szégyen, csak érdemes rajta elgondolkodni, hiszen miközben nem akarjuk megfizetni a büszkeségünk félretételének árát, az őrizgetésének sokkal nagyobb ára van. A kettő közül pedig valamelyiket biztosan megfizetjük. Úgyhogy ha az emberek jelentős részéhez hasonlóan neked is van megoldatlan konfliktusod olyan valakivel, akit szeretsz, és már jó ideje hiába várod a változást, akkor lehet, hogy a neheztelésed börtönének kulcsát eddig rossz helyen kerested. Azt vártad, hogy ő majd a kezedbe adja, pedig az is előfordulhat, hogy Te ülsz rajta éppen.
Ahhoz persze bátorságra van szükség, hogy félretedd a büszkeségedet. Nem is kevésre. Kiállni a másik ember elé, megmutatni a sebezhetőségedet, hagyni, hogy ezáltal helyzeti előnybe kerüljön, és vállalni, hogy talán ezt ki is használja – mindezt csak az tudja megtenni, aki számára a bukás veszélyénél fontosabb a másik emberrel való kapcsolatában rejlő lehetőség.
Mert ami tényleg fontos, azt nem hagyjuk elveszni.
Önmagában még nagyon kevés
Van még egy tényező, ami tovább árnyalja a képet – vagy akár teljesen meg is változtathatja: ez pedig a cselekvés, vagy annak hiánya. A szavak ugyanis nem sokat érnek, ha nincsenek szinkronban a tettekkel. Kérhetsz bocsánatot bármilyen mély átéléssel, ha nem változtatsz a konfliktust okozó viselkedéseden, akkor a szavaid a pottyantós WC tartalmával egyenértékűek.
Vannak jó bocsánatkérők, akik cselekvésben már nem jeleskednek. Vannak olyanok is, akik sportot űznek a bocsánatkérésből, amit ügyesen használnak a tetteik elfedésére. Belerúgnak a másik emberbe, bocsánatot kérnek, aztán újra belerúgnak egyet. Úgyhogy mindig érdemes emlékezned rá, hogy a bocsánatkérés lehet bármilyen őszinte, és tölthet el bármilyen jó érzéssel, a kapcsolatot jobbá tenni csak tettekkel lehet.
Első lépésnek viszont kiválóan megteszi, ha időnként félreteszed a büszkeségedet.
Nagy köszönet Jéjének, hogy hozzászólásával elgondolkodtatott erről a témáról. 🙂
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Huszonegyedik század. A világ fejlettebb(nek mondott) része. Gondolkodásra képes agyállománnyal
Tovább
Általában két okból szokott egy ember egy másik ember életébe
Tovább
Újabb eredménytelen veszekedés. Megint úgy érzed, mindent megtettél, hogy megoldjad
Tovább
Sokak fejében él egy gyermekien naiv elképzelés embertársaik jelleméről. Egy
Tovább
Sokan mondják, hogy embertelen világban élünk. Hiányzik a törődés, a
Tovább
Én is azt élem át,amit Murvai Zsuzsa leírt!!!!
Nem békülnek a lányok!Pedig ,amit kértek én megtettem!!!
De ők!!!! Sajnos Nem!!!! Nagyon fáj!!!!💔💔💔💔💔😭😭😭😭
Kedves Gábor!
Nagyon sokat segítettek nekem az írásaid. Sajnos egyéni tanácsadásra nem tudok elmenni Hozzád, szűkös anyagi kereteim miatt.
Most elgondolkoztam, hogyan tudnám a 3 felnőtt gyerekemmel az igencsak távolságtartó kapcsolatunkat rendbe tenni, ha ők nem hajlandóak sem telefonon, sem személyesen megbeszélni a múltbeli kölcsönösen fájó dolgokat. Én beismertem több nekik írt emailben a szerintem velük szemben elkövetett hibáimat, és tiszta szívemből kifejeztem, hogy mennyire sajnálom és bocsánatot kértem tőlük ezekért. De ők ezt felesleges lelkizésnek nevezik és nem akarnak foglalkozni a múltbeli dolgokkal. Pedig tudom, hogy ezek nekik fájó sebek és a tetteimmel szeretném jóvátenni, de nem adnak rá lehetőséget, hogy bebizonyítsam, hogy megváltoztam és, hogy mennyire szeretem őket.
Ez nekem nagyon fáj, mert én egy idős egyedülálló beteges asszony vagyok, szerettem volna még életemben rendbe hozni a gyerekeimmel való viszonyt , de ők mindenfajta kommunikáció elől elzárkóznak.
Úgy érzem, nem követtem el igazi bűnöket velük szemben, csak a szokásos kisebb nagyobb nevelési hibákat és igazán sok áldozatot hoztam értük, mert egyedül neveltem fel a 3 gyermekemet mindig őket helyezve magam elé.
Kérlek kedves Gábor, te aki hasonló korosztályú vagy a gyerekeimhez, adjál tanácsot, hogy mit tehetnék?
Köszönettel:
M.Zsuzsa
Épp ezen marcangoltam magam. Lenyelni magam,mert tudom , hogy büszkeséggel vegyített irigység kavarog bennem. Igazából nincs okom rá,csak sérti a hiúságom. Inkább megpróbálom meglátni, mi sül ki belőle, s nem akarom engedni,hogy ez tönkretegyen egy jó emberi kapcsolatot. Ez csak megerősített ebben. Köszönöm.
Ez nagy volt, kedves Gábor, köszönöm!!!
Sokat gondolkodtam, honnan meríted a jobbnál jobb témákat…köszönöm, hogy ennyi időt, energiát szánsz arra, hogy megoszd velünk, amit Te már tapasztalatból tudsz, zsigerből érzel, hátha felhasználjuk és így lerövidíted számunkra a tanulási folyamatot, megrövidíted a lelki kínjaink idejét, mielőtt megvilágosodik egy-egy élethelyzet, tudatosabban tehetünk jót magunkkal, másokkal, mindnyájunknak felszabadul energiánk, időnk a jóra, szépre, adakozásra, fejlődésre, jobb, boldogabb életre…változásra, változtatásra.
Hálás köszönet, kívánom, hogy áldás formájában kapj vissza mindent, amit adtál, adni fogsz…
Üdv, Magdolna Sopronból