Megbocsátani a megbocsáthatatlant

Írta: | 2016-08-22
Vannak dolgok, amiken nem lehet csak úgy túllépni. Nem azért, mert amit mástól egyszer elszenvedtél, azt nem tudnád magad mögött hagyni, hanem azért, mert Te magad végleg megváltoztál miatta. Valami elszakadt. Ott belül, ahová csak nagyon keveseket engedsz be: ahol a legőszintébb, legtisztább érzéseidet kaphatja meg az a néhány kiváltságos ember, akit igazán közel engedtél magadhoz. Azok, akiket a teljes bizalmaddal megajándékoztál, vállalva ezzel a kudarc kockázatát. És legtöbbször van is legalább egy olyan ember, aki a bizalmaddal visszaélve a kockázatot valósággá formálja.
Ritkán zajlik ez a folyamat tudatosan. Általában teljesen ösztönösen adod a bizalmadat egy másik embernek – mert szereted, mert szerelmes vagy belé, mert a szülőd vagy más közeli családtagod, vagy mert annyira akarsz bízni valakiben, és az első olyan embert, aki rászolgálni látszik, megajándékozod a teljes bizalmaddal. Bátor vagy, de nem tudatosan.
Ez nem baj. Egyáltalán nem baj. Társas lények vagyunk – nagyon kevesen vannak olyanok köztünk, akiknek tényleg nincsen szükségük másokra –, és emberi kapcsolataink csak akkor válhatnak valóban tartalmassá, ha erős bizalmi alapokra épülnek. Ez persze kockázattal jár, hiszen a bizalmat nemcsak elvenni tudja az, aki adja, hanem lerombolni is az, aki kapja. Ezért fontos, hogy soha senkinek ne add olcsón a bizalmadat, mert időnként még olyanok is visszaélhetnek vele (akarattal vagy akaratukon kívül), akik tényleg rászolgáltak.
De ilyenkor mi van? Mi van akkor, ha a szívedet követve megajándékoztál valakit a teljes bizalmaddal, ő mégis kegyetlen fájdalmat okozott neked? Mi van akkor, ha a másik ember vétkét megbocsáthatatlannak érzed? Hogyan tudod helyretenni a múltadat? Helyre lehet tenni egyáltalán? Megszűnhet benned valaha is a fájdalom? Gondolhatsz valaha neheztelés nélkül egy olyan emberre, aki keresztülgyalogolt a lelkeden, még ha a volt párodról, a legjobb barátodról, édesanyádról, édesapádról vagy egy hozzád valamiért nagyon közel álló emberről van is szó?

A legnagyobb tévhit

Megtörtént. Bíztál és szerettél – aztán elbuktál és összetörtél. Düh, szorongás, keserűség vagy teljes bezárkózás a reakciód ilyenkor jó eséllyel. És ez teljesen természetes. Megtört a bizalmad, a kapcsolatba vetett hited, és a másik ember iránti érzéseid tükrében méltatlannak érzed a helyzetedet. Csak nézel ki a fejedből értetlenül, a fájdalommal pedig nem tudsz mit kezdeni, ezért cipeled tovább magaddal akár egy egész életen át.
Várod, hogy a másik ember majd megváltozik. Vagy úgy érzed, hogy soha nem fog megváltozni, és ezért mindig gyűlölettel, haraggal, vagy mélységes szomorúsággal a szívedben gondolsz rá, amíg csak élsz. Mindezt azért, mert egy óriási tévhitben élsz.
megbocsatas
Sokan képzelik azt, hogy megbocsátani egy másik embernek kegyesség. Egy önzetlen gesztus, amellyel bűnös embertársuk fölé emelkedve önmaguk erkölcsi tisztaságának adnak tanúbizonyságot. Egy gyönyörű cselekedet, amellyel megajándékoznak egy olyan embert, aki nem szolgált rá az ajándékra. Sokak szerint a megbocsátás kegyelem. Gyönyörűen hangzik mindez – csak nem igaz. És ha túl tudsz lépni a saját ego-d legyezgetésén, akkor hamar belátod, hogy miért.
Akár egy hozzád nagyon közel álló emberről van szó, akár egy idegenről, a megbocsátás egyáltalán nem kegyelem, de még csak nem is egyfajta leereszkedés erkölcsi magaslataidból. A megbocsátás nem a másik embernek adott ajándék, hanem a saját terhed letétele. A megbocsátás a saját boldogságod szükséges feltétele. Mert amíg neheztelsz valakire, addig a rabja vagy. Addig az energiád, az időd, a mentális és az érzelmi kapacitásod egy részét a saját lelki békéd rombolására fordítod. A megbocsátás az egyik legnagyobb ajándék, amit önmagadnak adhatsz.
Igen, a lelki terhedet a másik embertől kaptad. Igen, az is lehet, hogy Te nem hibáztál semmit, mégis csalódnod kellett. Lehet, hogy akaratán kívül, és az is lehet, hogy teljesen tudatosan okozott neked ekkora fájdalmat. Valamit viszont fontos megértened: az ő szerepe itt befejeződött. Innentől már gyakorlatilag semmi köze ahhoz, hogy a lelki terhedet leteszed-e, vagy egész életedben tovább cipeled.
Miért mondom ezt? Ha őszintén szeretsz valakit, akkor nem akarsz magas lóról lenézni rá. Nem akarsz erkölcsileg fölé emelkedni, nem akarod büntetni, nem vágysz bosszúra, és nem játszod a kegyes királyt, aki lehajol az alattvalójához. Egyszerűen csak szereted őt. A fájdalmat, amit okozott, tudomásul veszed, de a tiszta szereteted eleve kizárja, hogy bármiféle elégtételt vegyél érte.
Ha pedig nem szereted a másik embert – mert idegen számodra, vagy mert az iránta táplált szereteted már régen meghalt, és már csak a fájdalom, a düh vagy a neheztelés maradt –, akkor minek lennél a rabja? Minek kapcsolnád egy erős érzelmi szállal magadat olyan emberhez, akivel semmilyen pozitív érzelmi szál nem köt össze? Ha nincs helye az életedben, akkor minek tartod ott? Teherként akarsz cipelni a hátadon egy olyan embert, akinek semmi más szerepe nincsen az utadon?

Tényleg lehetséges?

A megbocsátással tehát valójában önmagadat ajándékozod meg, de bármennyire is tiszta a kép így elméletben, pontosan tudom, hogy a gyakorlat ennél jóval bonyolultabb. A megbocsátás egy olyan ajándék, amiért keményen meg kell dolgoznod. Ha lelki békére vágysz, és szeretnéd végleg lezárni a múltadat, akkor komoly idő- és energiabefektetésre lesz szükség, és bár manapság sokan készen várják az instant megoldásokat, ezt a munkát nem fogod tudni megspórolni.
Az első lépés az, hogy megértsd: amikor valaki másra haragszol, akkor valójában önmagadra is haragszol. Lehet, hogy még saját magadnak sem ismerted be, de gyengének, kevésnek, szerencsétlen áldozatnak érzed magadat amiatt, hogy valaki ennyire kegyetlenül belegyalogolhatott az érzéseidbe. Ha a szomorúság dominál a szívedben, akkor az érzéseidet a „miért csinálta ezt meg velem?” kérdésben fejezed ki, ha pedig a dühöd van túlsúlyban, akkor kérdés helyett ingerült felkiáltás tör ki belőled: „Velem ilyet nem lehet megcsinálni!”
Látod, rólad szól ez az egész tulajdonképpen. Először önmagadnak kell tudnod megbocsátani ahhoz, hogy másnak meg tudj bocsátani. Először fogadd el, hogy ember vagy, akinek vannak érzései, elkövet hibákat, tud erős is lenni, de nagyon esendő is, és padlóra kerülhet bármikor, akár önhibáján kívül is. Ember vagy. Szeresd ezt az embert, aki vagy, minden hibájával és sérülésével együtt, és ne sajnáld a gyengeségeidet, mert mindannyian tökéletlenek vagyunk, akár sajnálkozol ezen, akár nem.
 szivet_ad
A második lépés az, hogy helyükre tedd magadban a szerepeket. A másik ember szerepét is, és a sajátodat is. Sokan veszik magukra azt, amit valaki mástól kapnak. Felnőtt emberek gondolják magukról azt, hogy nem szerethetőek csak azért, mert gyerekkorukban a szüleiktől nem kaptak megfelelő mennyiségű vagy minőségű szeretetet. Érett nők hiszik magukat csúnyának vagy selejtnek csak azért, mert egy seggfej férfi kihasználta és megalázta őket. Erős férfiak képtelenek önálló életet élni és családot alapítani csak azért, mert mindig anyuka szoknyája alatt maradtak, vagy apuka be nem teljesített vágyait kellett (volna) megvalósítaniuk. Mindez azért történik meg ilyen sok emberrel, mert hajlamosak vagyunk magunkra venni azt, amihez valójában semmi közünk nincsen.
Amit a másik embertől kapsz, az soha nem rólad szól, hanem mindig róla. Ahogy kapod, az is. Ha valaki ordítozik veled, ezt azért teszi, mert önmagát kevésnek érzi ahhoz, hogy higgadtan, szeretettel próbáljon közös megoldást találni veled. Ha valaki nem ad elég szeretetet neked, vagy egyenesen leszarja, hogy mi van veled, az nem azért van, mert nem vagy szerethető, hanem azért, mert ő nem tud szeretni. Hatalmas különbség. Lehet, hogy senkit sem tud szeretni, mert nem tanulta meg, hogy valójában mi is a szeretet, de az is lehet, hogy csak Téged nem tud szeretni. Ez utóbbi pedig egy párkapcsolat vagy egy barátság esetében egyszerűen annyit jelent, hogy nem vagytok egymással kompatibilisek, egy szülő-gyerek kapcsolatban viszont gáz. Nem részedről, hanem részéről.
Igen, vannak neked is hibáid. Te is tudsz helytelenül cselekedni vagy seggfejként viselkedni. De még ha történt is ilyen, és a másik ember erre adott reakciója okozta a lelki sérülésedet, akkor is fontos tudnod, hogy mindenki önmaga felel azért, amit másoknak ad. A Te hülyeséged a Te felelősséged, az erre adott reakció viszont a másik ember felelőssége. Ha hibáztál, azt lehet kedvesen is közölni veled. Ha konfliktushelyzet alakul ki két ember között, azt lehet értelmesen, egymást tisztelve is rendezni. Ha valaki hibákat követ el gyerekkorában vagy akár felnőttként, azzal lehet szeretetmegvonás nélkül is közös úton haladni, és lehet őt büntetés helyett inkább segíteni. Ha valaki nem így tett veled, az az ő hiányossága, ami teljesen független attól, hogy neked milyen hiányosságaid vannak. Legfeljebb csak segítettél felszínre hozni a gyenge pontjait.
A Te szereped a történetben tehát nem az, ami miatt szenvedsz, és ami a megbocsáthatatlannak tűnő lelki sérülésedhez vezetett, hanem mindössze annyi, hogy mit kezdesz most ezzel a teherrel. Cipeled tovább, vagy leteszed?
A harmadik lépés az, hogy elfogadd: a jó és a rossz valójában csak a Te fejedben létezik. Valakitől kaphatsz számodra rossz dolgot úgy is, hogy neki fogalma sincs arról, hogy rosszat adott. Sőt, ami neked rossz, az neki akár jó is lehet. De tovább megyek: amit Te most rossznak érzel, az később még számodra is jó lehet. Ha megérted, hogy minden okkal történik úgy, ahogy, akkor értelmét veszti minden vádaskodás és önvádaskodás.
Te ilyen vagy. Ő olyan. Ütköztetek. Ennyi történt tulajdonképpen. Ez lehet jó egyikőtöknek, és lehet rossz a másiknak, vagy lehet rossz mindkettőtöknek, de az ütközést kiváltó okokon és az ütközés tényén már nem változtat semmi. A következményeken viszont lehet változtatni. Te tudsz változtatni.

Hogyan tovább?

Azt már talán érzed, hogy jobban jársz, ha megbocsátasz a másik embernek. Azt is érzed, hogy ez kizárólag rajtad múlik. A másik embernek a megbocsátásodban semmi szerepe nincsen. Tényleg nincsen. Ő nem kell hozzá. Sem a bocsánatkérésére, sem a jelenlétére, sem a szavaira, sem a tetteire nincs szükség ahhoz, hogy megbocsáss neki. Ez kizárólag rajtad múlik, a Te feladatod.
Ha belegondolsz, a bocsánatkérés maga tényleg nem sokat számít. Talán ismered a példát, ami arról szól, hogy egy tányért dobj le a földre, majd mondd neki, hogy bocsánat. A tányér összetört, a bocsánatkérésed már nem változtat semmin. Így van ez akkor is, ha két emberről van szó. Persze, jól esik, még az ego-dat is legyezgeti, de valójában nem több, mint egy kedves gesztus, ami a legtöbbször közel sem lehet arányban az elszenvedett sérüléssel, és van, hogy még tartalma sincsen. A szavak nem számítanak önmagukban, csak ha tettek is alátámasztják azokat. Nem a bocsánatkérés az, ami bármit is megváltoztat, hanem az, ha valaki változtat a viselkedésén.
Ahhoz viszont, hogy megbocsáss, neki nem kell semmit sem tennie. Ezt önmagadért teszed, nem érte. Az, hogy magyarázatot kapsz a tettére, megkönnyítheti a dolgodat ugyan, de az akkor is csak az ő magyarázata marad. A Te valóságod más, mint az övé – pont ezért született meg a konfliktus.
A megbocsátásod olyan szinten független a másik embertől, hogy jelen sem kell lennie az életedben. Sőt, még csak léteznie sem kell, bármilyen furcsán is hangzik ez. Megbocsáthatsz egy halottnak is, aki soha nem kérhet már bocsánatot, és megbocsáthatsz egy nem létező embernek is. Én ezt akkor értettem meg, amikor olyan embernek bocsátottam meg, aki egy egész személyiséget képes volt behazudni. Kemény dolog szembenézni azzal, hogy még csak azt sem tudod, kinek kéne megbocsátani, de lehetséges. Még így is lehetséges. Bárhogy lehetséges, ha megérted, hogy ezt a saját érdekedben teszed.
elengedes
Végül van itt még egy fontos dolog, amit mindenképpen szeretnék megemlíteni, nehogy félreértés essen. A megbocsátás egyáltalán nem azt jelenti, hogy a másik ember feltétlenül az életed része marad. A megbocsátás teljesen független attól, hogy utána hogyan alakul a kapcsolatotok.
Ha fontos számodra a másik ember, és miután megbocsátottál neki, úgy érzed, hogy a lerombolt bizalmadat vissza tudjátok közösen építeni, akkor az életed része marad. Ha nem, akkor zárd le a kapcsolatot, de a megbocsátást ekkor se próbáld megspórolni szerintem. Ne cipelj magaddal tovább fölösleges terheket.
Az, hogy egy kapcsolat megmarad-e, teljesen független a megbocsátás tényétől. Legalábbis annak kellene lennie. Az első feladatod a megbocsátás, amit önmagadért teszel, a második feladatod pedig a döntés, amit kettőtök érdekében teszel. Egyikben sincs helye az ego-nak, a leereszkedésnek, a megalázásnak, a sérelmeiddel való dobálózásnak – függetlenül attól, hogy a másik ember mit tett vagy nem tett.
Egyszer olvastam egy mondatot, ami mindössze három szóból áll, mégis megváltoztathatja az egész életedet: Áldozatok áldozatai vagyunk. Ha ezt megérted, akkor képes leszel megbocsátani azoknak, akik a saját lelki sérüléseiket átadták neked, le tudod zárni a múltadat, és végleg megszabadulsz az áldozatszereptől.
Jó munkát kívánok szeretettel. Utólag nagyon hálás leszel majd érte önmagadnak.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Ami még érdekelhet:

Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

    Együtt többet tehetünk!

    Ha Te is így gondolod, csatlakozz azokhoz, akik értesülnek az új írásokról!

    Én sem szeretem a levélszemetet, tőlem sem fogsz kapni.

    Még több inspiráció:

35 gondolat ehhez az íráshoz: “Megbocsátani a megbocsáthatatlant

  1. Attila

    Kurva nehéz. Jóformán lehetetlen. De szívből köszönöm.

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Nagyon szívesen :) Tényleg az, viszont a lehetetlent és a lehetségest csak az elhatározás választja el egymástól. Az időnk véges itt a Földön, és ez sokat segít az elhatározásban, hogy szabadon, terhek nélkül éljük az életünket.

      Reply
      1. Attila

        Igazad van. Mint mindenben, mit írtál. Legalább is így látom. Harminc év mintáival szembesülök 😀 . Köszönöm szépen az útmutatásokat. Hálás vagyok érte. Fogalmad sincs mennyire. Ismeretlen Ismerősöd.

        Reply
    2. Andi

      Köszönöm kedves Gábor ! :-) Magam is túléltem a sokaknak ” túlélhetetlent ” …. kipróbálom ..lehetséges …tudom már , ráébresztettél..kösziii :-)

      Reply
  2. Vali

    Szívemből szóltál. Pont hasonló gondolatok forogtak fejemben, amikor ráleltem az írásodra. Véleményem szerint megbocsájtani soha nem azért ell, hogy a másikat feloldozzuk, hanem azért, hogy magunkat feloldozzuk.

    Reply
  3. jéjé

    Valóban nem feltétel a bocsánatkérés. De ha én voltam a bántó fél, a lelkiismeretem biztos, hogy nem hagy addig békén, amíg ki nem tudom mondani: bocsáss meg. Hibáztam, rosszul döntöttem, bűnt követtem el ellened, bocsáss meg, kérlek.
    Én is terhet teszek le ezzel… katartikus élmény lehet.

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Igen, a másik oldal is nagyon fontos. Bátorság kell a bocsánatkéréshez is, feltéve, hogy őszinte megbánás van mögötte, és a szándék, hogy utána változtatunk a viselkedésünkön. Köszönöm szépen, hogy megemlítetted a “bűnös” oldalát is, szerintem erről is írok majd. :)

      Reply
  4. Erika

    Szerintem azért nem lehetetlen. Ha nagy volt az ütés, sok idő kell hozzá, ha kisebb akkor hamarabb túl leszünk rajta! És tény, hogy iszonyatosan sokat kell dolgozni azért nap mint nap, hogy meg tudjunk bocsátani! De sajnos a ” szögek okozta lyukak” sosem gyógyulnak be!😶😶

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Nem hiszek a lehetetlenben :) Tényleg vannak nagyon nehéz feladatok, de ahogy a mondás szól: “ahol van akarat, ott van út is.” A szögek utáni lyukak valóban ott maradnak, de azokat is fel tudjuk használni valamire, aminek van értelme. Lehetnek emlékeztetők, hogy becsüljük meg a fontos embereket és dolgokat, és lehetnek mérföldkövek, amik visszanézve jelzik, hogy ott változtattunk az életünkön. Ez a konfliktus mindkét szereplőjére, a “bűnösre” és az “áldozatra” is igaz.

      Reply
      1. dee

        Nagyon hasznos írás lehet sokaknak. Meg lehet osztani?

        Reply
      2. Solvana

        Az ártatlanság bűne

        Forog a világ, azt hiszem,
        káprázik mindig a szemem.
        Lehet jót és rosszat is kapok,
        a lényeg az hogy én hol vagyok.

        Ha árad felém a támadás,
        én térhetek ki senki más.
        Védeni magam csak úgy tudom,
        ha ártatlanságom most feladom.

        A kör közepéből ha kiállok,
        elkap a gépszíj s kiabálok,
        ne bántsatok én bűntelen vagyok,
        ti vagytok azok kik támadtatok!

        Elmondhatom ezt ezerszer,
        nem tesz középre a rendszer,
        bűntelenségem bűnösért kiált,
        ártatlanságom ára a hibás.

        Szívemet tisztán csak úgy tarthatom,
        ha se jót, se rosszat nem választom.
        bár a világ köröttem kavarog,
        mégis mindig középen maradok.

        Solvana 2014

        Reply
  5. Erzsi

    Kedves Gábor. Mindig elolvasom az írásaidat, amelyeket megkapok. Nagyon jók. Sokszor találok bennük olyant ami mintha az én gondolataimat öntené formába. Ez az írás meg éppen nagyon időszerű. Sajnos nemrég szembesültem olyan dolgokkal az életemből, amitől egy világ omlott össze bennem. Úgy éreztem és sajnos igaz is, hogy tévhitek között éltem egész életemben, pedig már nem vagyok gyerek. Azt hittem soha nem tudok megbocsájtani, szívem megtelt haraggal és gyűlölettel. De igaz amit írsz a cikkedben. Magam miatt kell megbocsájtanom a múltat, amit már nem lehet megváltoztatni. Nekem van szükségem arra, hogy megbocsássak, mert a gyűlölet és a harag csak felemésztene. Még küzdök vele, nehéz, de érzem, hogy muszáj. Igazad van. Nem annak a fontos aki megbántott, vagy a tette fájdalmat okoz. Nekem fontos! Azért, hogy tovább tudjak lépni, hogy élni tudjak. Tehát végül is köszönöm írásodat, mert meggyőzött arról, hogy ösztönösen helyesen cselekszem.

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Kedves Erzsi, nagyon örülök, hogy tudtam segíteni. :) És annak is, hogy szembenéztél a félelmeiddel, és eldöntötted, hogy megajándékozod magadat azzal a szabadsággal, amit a megbocsátás ad. Köszönöm szépen, hogy olvasod az írásaimat. :)

      Reply
  6. Nagy Erzsébet

    A megbocsátást az ember önmagáért teszi, melyhez túl kell lépnünk magunkon. Ahogy Jézus mondta a keresztfán: “Uram bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek.” Valóban sokszor úgy van, hogy a másik megbánt minket, amivel nincs is tisztában és nem akarattal teszi. Aki felül tud emelkedni a vélt, vagy okozott sérelmeken az boldog ember. A megbocsátás valóban csak és kizárólag önmagunkért van.

    Reply
  7. Piroska

    Ez így túl egyszerű. …ezek az írások csak rólam szólnak, nekem üzennek de mi van a másik féllel? Jelenleg a munkahelyemet teszi tönkre a kolléganőm, rámuszìtotta a környezetemben dolgozókat, akiket elötte ugyan úgy megalázott csak ők nem az igazság mellé állnak hanem az egyéni érdekek mellé. Így jártan mert kiálltam magamért…..☺

    Reply
  8. Mária

    Tényleg saját magunk miatt kell meg bocsátani , még akkor is ha sokáig kell saját magunkkal szembe szállni .
    Sok sok éves barátság után ,a barátnőm ki került mindég ,és amikor felhívtam NEM ÉREK RÁ és letette a telefont .
    Nem kaptam választ a kérdésemre ,hogy mivel bántottam meg ez fájt nagyon .
    Végül beletörődtem ,de éveken keresztül ott volt ,hogy biztos én vagyok a hibás , így teltek az évek .
    Tavasszal nem bírtam tovább és újra hívtam telefonon ,nagyon meg lepődött és hallatszott a hangján is hogy örül a hívásomnak ,megint feltettem a kérdést mivel bántottam meg ???? Óh semmivel ,tudod akkor nekem sok minden össze jött !!!! Ja hogy vagy ?
    Ennyi a történet ,meg nyugodtam .Igaz azóta nem hívtam és ő sem keres de már nem fáj túl léptem rajta .

    Reply
  9. Gabriella

    Kedves Gábor!
    Nagyon szeretem az írásaidat, és mindig az jut eszembe, hogy honnan ez a bölcsesség ami benned van? Túl fiatalnak tűnsz ahhoz, hogy ennyi élettapasztalatod lehessen… Ugyanakkor irigyellek azért, hogy ilyen fiatalon már ennyi bölcsességgel éled az életed. Imádom ahogy, és amit írsz! NAGYON RITKA az olyan ember mint Te, aki által jobb emberré lehet válni! Örülök annak hogy megismerhetem a gondolataidat, és köszönöm őket! Nekem nagyon sokat segítettek, amit külön köszönök! Nagyon sok boldogságot, és egészséget kívánok neked!

    Reply
  10. Fehér Csilla

    Csilla,én is köszönöm,hogy gondolsz másokra,sőt .Egy kérdés:ha tengernyi megbocsátani való szaporodott évek alatt össze,egyenként vagy egy kalap alá söpörve is” könnyíthetek magamon”,csatákat sem hagyok ki,fő az igazságérzetem kielégítése,pedig mennyivel jobb lenne a benső békém tartóssága.

    Reply
  11. Kincses Józsefné

    Először: nagyon tetszett az írás. Másodszor: Úgy éreztem magam az írás olvasása alatt, mintha egy templomban ülnék, s ott mondaná a pap. Hallottam már hasonló megközelítést, s mi több én is hasonló képen gondolom ezt az egész megbocsátást.
    Még annyit, hogy én ugyan így érzetem akkor amikor “megcsaltak”.

    Reply
  12. Simon Lola

    Kedves Gábor!

    Én amit kivettem az írásodból, az , hogy – lépj túl rajta- , ezzel megszerzi magának az ember a lelki békét, a nyugalmat.
    Pontosan így van, mert a harag, gyűlölet nem a másikat emészti fel, hanem saját magunkat.
    De(!)
    Vannak dolgok, amik nem foglalkoztatnak minden nap, de nem lehet túl lépni és nem lehet megbocsátani.
    Gondolok itt az erőszakos cselekmény áldozataira, ill. háborús bűnökre, olyan aljas cselekedetekre – amire nincs bocsánat. Ha megbocsátok- akkor, pont az áldozat emberi mivoltát, fájdalmát, sérelmét esetleg halálát nem veszem semmibe.

    Szerintem az is nyugalmat jelent, ha tudjuk, hogy van olyan tett – amire nincs bocsánat-.

    Azért, hogy én megbocsátsak , a másiknak ” bűnt” kell elkövetnie, ami lehet pitiáner, vagy súlyos. valós vagy valótlan.
    Általában az emberi kapcsolatokban akkor van értelme a megbocsátásnak, ha a “másik” is vágyik a további -kapcsolatra-, a megbocsátásra. Ha nem így van, akkor csak megszűnik a kapcsolat, teljesen mindegy az én “megbocsátásom”, ebben az esetben.

    Üdv: Lola

    Reply
    1. Szűcs József

      Kedves Lola!
      Gábor a megbocsátás szükségességéről ír, amely ahhoz kell, hogy letegye a terheket az, aki megbocsát. A múltbéli dolgok nem válnak meg nem történtté ettől. De nem emésztem magam tovább, nem folytatom magamban a bántó, sértő történetet, nem ragozom, hanem a megbocsátásommal tulajdonképpen kiírom a végére, hogy VÉGE. És ettől nekem jó. Ha a másik is erre vágyik, akkor esetleg bocsánatot kér, de a dolog lényege, hogy ez nem szükséges ahhoz, hogy megbocsássak neki – tehát nekem jó legyen.
      Nagyon nehéz feladat, szerintem sokat kell gyakorolni. De bámulatos katarzisokat él át az ember néha…
      Érdemes kipróbálni.

      Reply
  13. Kiss Zsuzsa

    54 év tapasztalatai alapján kijelenthetem, hogy minden sorod igaz. Minél előbb rájövünk a megbocsátás és elengedés fontosságára, annál hamarabb gyógyulnak be a sebek a szívünkben, annál hamarabb kerülünk egyensúlyba önmagunkkal. Addig csak nyalogatjuk a sebeinket, sajnáljuk önmagunkat, újra és újra felelevenítjük a történteket, lejátsszuk az emlékeink filmkockáit, átéljük az eseményeket, fájdalmat okozva magunknak ahelyett, hogy megbocsátanánk és továbblépnénk immáron felszabadultan, terhek nélkül.

    Köszönöm az írásaidat és gratulálok a gondolatok megfogalmazásához, rendszerezéséhez.

    Reply
  14. Ágota

    Kedves Gábor!
    Ma pont az 5. telihold, mióta meghalt a párom. Halála után szembesültem nagyon sok olyan dologgal, amit elhallgatott előlem: anyagi gondok, tartozások, üzleti sikertelenségek, büntetőügy, korábbi párkapcsolatainak részbeni lezáratlansága, stb. Nagyon szerettem, úgy gondolom ő is. Mindig azt mondta, hogy bizonyosan a lélekpárja vagyok, olyan szintű egymásratalálásunk volt. Nagyon jó színben akart előttem feltűnni, meg akart felelni nekem (mindenkinek), ezért korábbi életének nem jól sikerült dolgait elhallgatta, sőt hazudott is. Üzleti ügyében komoly anyagi segítséget is nyújtottam. Mindent feltett egy lapra, egy nagy üzlet sikerességére. Maximálisan támogattam, annak ismeretében, amit tudtam és hittem róla. Mielőtt befejeződhetett volna, hirtelen meghalt, 2 perc alatt. Olyan helyzetben találtam magam, amihez foghatóról még csak nem is hallottam. Ő mindig azt mondta, hogy a szándék a lényeg, hogy ha egy ember nem akar fájdalmat okozni másnak, azért nem lehet őt számon kérni. Mindig vitatkoztunk ezen, mert szerintem egy felelősségteljes embernek azt is látnia kell, hogy akaratlanul is okozhat fájdalmat másnak. Öt hónapja próbálok választ kapni a kérdéseimre, nyomasztják a lelkem, hogy milyen titkokat nem tudok, amiket magával vitt a sírba, megfejteni próbálom az indítékait és az érzéseit, önigazolásokat keresek arra, hogy szeretett, azon töröm a fejem, hogy az én halálom után megtudom-e majd az igazságot, hogy lehet elfogadni egy teljes érzelmi és anyagi tönkretételt, hogyan bocsáthatok meg neki, ha nem nézhet már a szemembe, mit akarhat a sors egy ilyen csapással az én életemben, stb. Öt hónapja küzdök magammal, mert én is tudom, hogy a megbocsátáshoz nem kell ő. Nincs, aki segítsen. Öt hónapja az első olyan írás a Gáboré, amelynek minden szava helyénvaló, amelynek minden szava a szívembe talált. De ettől még úgy érzem, életem legnehezebb dolga előtt állok, hogy az írást a gyakorlatba áttegyem.

    Reply
  15. Merész Zsóka

    Szia Gábor!
    Köszönöm ezt az írásodat,nagyon mélyen talált,hiszen 13 éves koromra mentek vissza az emlékeim!Velem is megtörtént,hogy csalódtam akkor valakiben,de tudom,hogy én is hibás voltam.Mindegy,de ma már úgy vagyok vele,hogy ezerszer megbocsájtottam az illetőnek,bár “ezerszer” hangoztatta,hogy ő bocsájtott meg nekem!Teljesen mindegy most már,szerencsére olyan természettel lettem megáldva,hogy a történteket úgy fogom fel,hogy azok most már régen a múlté és nem zavarnak!De igen,meg kell tudni bocsájtanunk,ezt magunkért,belső nyugalmunkért kell megtennünk!
    Köszönöm szépen!Szeretettel:Zsóka

    Reply
  16. Niki

    Nagyon jó az írás, de ha a megbocsátás realizálódik is, akkor még mindig ott a bizalomvesztés terhe, ami iszonyúan nagy teher. Mindig az jár a fejedben ha egyszer megcsinálta, megteheti máskor is. Ettől hogyan lehet megszabadulni?

    Reply
  17. László

    Köszönöm célba talált !! :) Életfeladataink,egyik legnehezebb ,lépése! Részemről próbálkozok,kisebb nagyobb sikerrel,de így 45.évesen már könnyebb,mint 10-20 évvel ezelőtt,hiszen csak korral jött meg a bölcsebb életszakaszom is :) Sajnos közvetlen,vér szerinti családtagjaim,ártottak igen sokat,lelkiekben meg is viselt,de ezt mára már elengedtem,és túllépési időszakomban létezek most! Ez ténylegesen csak is rajtunk múlik,itt legbelül hogy dolgozzuk mindezt fel,és engedjük szabadjára,mint egy légbuborékot,ami mázsás terheinket tépi ki a fájó lelki bensőnk bugyraiból! Minden jót kívánok,és figyelemmel olvasom továbbra is ,mert ütközik sok gondolati sík az enyémmel!

    Reply
  18. Molnár Melinda

    Sok féle módon lehet ezt a témát megközelíteni,hit-,és vallás útjain is. Önismereti terápián tanultam meg a megbocsájtás hogyanját,vallásos keretek között.Gyakoroltam is,visszanézve ,és feldolgozva a múltbéli sérelmeket.Ahogy a lerendezés folyamata ment előre,úgy “ürült” ki a lelkem,tisztult meg.Csakis üres tiszta tálat tölthetünk meg .Velem ez megtörtént. Tudom az egészet,amit leírtál. Megosztottam ismerőseimmel ,mert egy egészen ,mindentől független szempontból ,a maga legnagyszerűbb egyszerűségével írtad meg.Minden keret-,és külcsíny nélkül. Tudom,ki vagy.

    Reply
  19. Rákócza Lászlóné

    Kedves Gábor! Nagyon jó az írása és igaz is. Én már nagyon sokszor megbocsájtottam a lányomnak, mert nagyon szeretem, de már csak a gyerek korára tudok jó szívvel emlékezni. Most állandó harcban áll velem, semmi sem jó ami velem kapcsolatos. Ezt is lenyeltem, de a kijelentését nem hiszem, hogy valaha is meg tudom bocsájtani. “Azt mondta, hogy gyűlöl, nagyon szíven ütött. Gyerek az anyjára, ráadásul aki mindig jó volt hozzá, hogy mondhat ilyet??? Talán az lenne a jó döntés, ha elengedném, az eszem azt súgja, hiszen már betege is vagyok a szeretetlensége miatt, de a szívem nem tud megnyugodni, hiszen a gyerekem és még mindig szeretem! ?????

    Reply
    1. Mónika

      Lehet, hogy dühében mondta és alapból nem így gondolja. Velem is előfordult már, hogy ilyet mondtam. Talán mert megoldhatatlannak tűnt az adott probléma és tehetetlennek éreztem magam.

      Reply
  20. Pintér László

    Köszönöm szépen ezeket az értékes gondolatokat,és eszerint fogok élni ezután,nekem ez nagyon sokat segített.Hálás vagyok érte,még egyszer köszönöm szépen!

    Reply
  21. Lea

    Szép cikk, jó gondolatok. A megbocsájtásnak a praxisban azonban van egy másik oldala is, egy csapdája. Az általa okozott indulatok visszafolytása. Ha túl korán, inadekvát időben lép(ne) be a megbocsájtás, akkor már nem lehet beismerni a bent rekedt dühöt, elkeseredést,…. Valakinek felelősnek kell lennie a fájdalomért – vagy kifelé fordul, az okozójára, vagy befelé, önmagamra reflektálódik. Ha kifelé nem fordulhat, akkor bent okoz patogén folyamatokat. És elsősorban az igazán súlyos, személyiségfejlődést romboló bántalmazásokra vonatkozik (pl. gyermekkori sexuális abúzus vagy egyéb bántalmazás). Ezt nem lehet és nem kell megbocsátani. De természetesen ezt is lehet kezelni és helyére rakni egy, pszichoterápiás munka keretében.
    Szép napot, további szép írásokat kívánok.

    Reply
  22. Frézi

    Kedves Gabor!
    Mi van akkor ha folyamatosan erik az embert ilyen negativ impulzusok,mindig megbocsajtani es tovabblepni(?)egy ido utan tokfejnek nezik az embert es azt hiszik vele barmit meg lehet tenni.

    Reply

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.