Van néhány olyan dolog az életben, amit nem lehet ostoba kifogásokkal kimagyarázni. Mások felé megpróbálhatod – lehet, hogy még sikerül is –, de önmagad számára nem fog menni. Ott mindenképpen csatát veszítesz. És fájni fog. Nagyon. Újra és újra, egész életedben. Egyetlen kérdés miatt, ami az összes fájdalmadat azonnal előhozza.
Nem is az fáj a legjobban, hogy fel kell tenned magadnak ezt a kérdést, még csak az sem, hogy nincsen rá válaszod, hanem az, hogy nem is lesz soha. Így kell leélned az egész életedet. Egyetlen kérdés miatt, ami így szól: Mi lett volna, ha…?
Mi lett volna, ha akkor megteszem azt, amitől annyira féltem? Mi lett volna, ha nem másokra hallgatok, hanem az álmaimat követem? Mi lett volna, ha elmondom neki azt, hogy szeretem? Mi lett volna, ha akkor nemet tudok mondani, és nem hagyom, hogy mások rajtam élősködjenek? Mi lett volna, ha csak néhány pillanatig erős tudtam volna lenni, és nem kerültem volna méltatlan helyzetbe? Mi lett volna, ha belevágtam volna abba a munkába, amihez magamat kevésnek éreztem? Mi lett volna, ha kilépek egy mérgező kapcsolatból, és nem megkeseredve élem le az életem? Mi lett volna, ha kipróbálom azt, amire a szívem mélyén mindig is annyira vágytam, de a cselekvéshez gyáva voltam?
Mi lett volna, ha igazán élek, nem csak túlélésre játszom?
Sodródni csak lefelé lehet
Volt egy pontja az életemnek, amikor rájöttem: nagyon elcsesztem valamit. Nem az a pont volt ez, amikor majdnem meghaltam, mert akkor másra figyeltem. Először arra, hogy visszamásszak az életbe, utána pedig arra, hogy valamire foghassam azt, ami velem történt. Az első sikerült, a második nem. Az életem az enyém maradt, de a felelősség is, hogy mit kezdek vele. Ez alól a felelősség alól nem tudtam kibújni. Senki sem tud kibújni.
Mégis sokan próbálkoznak azzal, hogy valami külső tényezőre vagy egy másik emberre mutogatva saját életük vakvágányra kerülésének felelőssége alól feloldozást nyerjenek. Csakhogy az élet nem így működik. Az a helyzet, hogy senki nem fog Téged felmenteni, ha elcseszed az életedet. De még megbüntetni sem fog senki sem ezért. Te bünteted saját magadat. Te pazarolod el azt az egyszeri, megismételhetetlen, felbecsülhetetlen értékű ajándékot, amit születésed pillanatában kaptál: hogy itt lehess, hogy lélegezz, hogy szeress, hogy érezz – hogy élj.
Sokan azonban nem élnek, csak túlélik a napjaikat. Tűrik, ami nem jó, és várják, hogy jobb legyen. Várják, hogy majd valami megváltozik magától, vagy valaki változtat helyettük a dolgokon. Várják, hogy a szánalmas helyzetük egyszer csak hirtelen javulni kezdjen. Várják, hogy a Sors, az Isten, a véletlen, a kormány, egy ismerős vagy egy idegen majd megoldja helyettük az életüket. Csak várakoznak, de ők maguk semmit sem tesznek. Beletörődnek. Eltemetik magukat: egy haldokló lelket és egy még élő testet. Onnantól pedig már csak egyre lejjebb és lejjebb kerülnek. Mert az élet folyója ilyen: ahhoz, hogy felfelé haladj, úsznod kell; sodródni csak lefelé lehet. Aki ezt nem érti, az egész életében a körülmények áldozata marad. Úgy éli le az életét, hogy itt sem volt igazán, és úgy fejezi be, hogy valójában el sem kezdte.
Amit nyitva hagytál, az már úgy is marad
Saját életünk irányításának hiánya vezet a lélekgyilkos “mi lett volna, ha…” kérdésekhez. Azokhoz a kérdésekhez, amelyek fájdalmat okoznak akkor is, amikor először felteszed, és akkor is, amikor életed végén utoljára. És ez a fájdalom egyáltalán nem biztos, hogy az idő múlásával csökkenni fog.
Nekem is volt már néhány megválaszolatlanul maradt kérdés az életemben, de igazán súlyos, igazán nagy fájdalmat okozó kérdés soha. Nem azért, mert okosabb lennék a nagy átlagnál, vagy mert kezdetektől fogva jobban tudtam volna élni, mint a beletörődést választó többség, hanem egészen egyszerűen azért, mert nem volt rá módom.
Bár mindig is a szívemet követtem, bármibe is fogtam, de az én életemben is több volt a megalkuvás, a várakozás és a halogatás, mint amennyi egy boldog életbe belefér. Igazán súlyos „mi lett volna, ha…” kérdést azonban még nem volt időm magamra aggatni, mert viszonylag hamar, 28 évesen szembesülnöm kellett azzal, hogy az életem bármikor megszakadhat. Egyik pillanatról a másikra bezárulhat az ajtó, és ennyi volt. Finito. Nincs visszafordulás. Nincs ismétlés. Pontosan annyi volt, amennyit idáig kihoztam belőle. Sem több, sem kevesebb.
Amikor erre rájöttem, és egy stroke után ott feküdtem a kórházban, még csak a félelem uralkodott bennem. Még nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel. Miért jutottam ide látszólag ok nélkül? Miért pont én? Mit tegyek most? Lesz-e jobb? Élek-e valaha újra teljes életet (mert akkor még azt hazudtam magamnak, hogy előtte teljes életet éltem)? Alszom-e még el valaha úgy, hogy ne kelljen félnem attól, hogy másnap felkelek-e, és ha igen, akkor milyen állapotban?
Akkor még csak félelem volt bennem, és életösztön. Nagyon akartam élni, de még nem ment igazán. És csak később jöttem rá, hogy azelőtt sem éltem igazán. Csak később értettem meg, hogy ha úgy folytatom az életemet, ahogyan korábban éltem, akkor egyre fájdalmasabb „mi lett volna, ha…” kérdéseket fogok magamra pakolni az évek során. Egyre nagyobb súllyal nyomnak majd lefelé a nyitott kérdések.
A járdaszegély és az élet
A felismerés soha nem egy pillanat műve – az agy már készül rá előtte hosszú időn át. Legtöbbször mégis csak egy-egy pillanatra emlékszünk utólag: egy bevillanó emlékre, egy hirtelen minket érő külső hatásra, egy szokatlan látványra, egy intenzív érzésre. Egy különleges pillanatra, amely a felismerést felszínre hozta.
Az én pillanatom egy séta során jött el, egy járdaszegélyen egyensúlyozva. Ugye milyen hülyén hangzik? Pedig teljesen logikus itt minden. A stroke után az elvesztett egyensúlyérzékemet próbáltam visszahozni (sikeresen, mert hála az agy csodálatos működésének, a meghalt részektől sok funkciót át tudnak venni más területek), ezért folyton kerestem magam körül a lehetőségeket, hogy játékos vagy éppen szigorúan következetes formában fejlődjek. A járdaszegély volt az egyik ilyen lehetőség.
A kórházból hazakerülve sokat sétáltam otthon, és az életbe való pszichés visszatérésem jelentős részét ezeknek a sétáknak köszönhetem. Nemcsak meditációként szolgáltak a sétáim, hanem segítettek átgondolni a múltamat, és elősegítették azt is, hogy tudjak kezdeni valamit a jelenemmel. Az egyik ilyen céltalan, mégis eredményekhez vezető sétám során szokásos módon végiggyalogoltam egy járdaszegélyen. Ugyanúgy, mint máskor, azonban most valami egészen máshogy történt. A felismerés megérkezett.
Ahogy a járdaszegély végére jutottam, a szokásos reflexszerű elégedett mosollyal konstatáltam, hogy leesés nélkül elértem a végéig, és ez azt mutatja, hogy az egyensúlyérzékem már ismét egész jól működik. A mosolyomat azonban hirtelen megtörte egy sokkal erősebb hatás. Egy gondolat, amire nem számítottam. Ok, végigjutottam a járdaszegélyen, de mit láttam közben? Láttam a szembejövő gyermek mosolyát? Láttam a felettem úszó felhőket? Láttam a virágba boruló faágat, amelyről éppen egy madár indul útnak? Láttam a kutyát, aki vidáman hempereg a fűben tőlem néhány méterre? Láttam bármit is magam körül, amíg arra koncentráltam, hogy ne essek le a járdaszegélyről?
És rájöttem, hogy az egész életemet így éltem eddig. Sokakhoz hasonlóan azon görcsöltem, hogy ne essek le a járdaszegélyről, ne érjenek kudarcok az életemben, ne bukjak el az utamon, nehogy véletlenül padlóra kerüljek. És ez a félelem rengeteg kompromisszum meghozására késztetett. Nem vágtam bele abba, amit a szívem mélyén csinálni szerettem volna, csak nem mertem. Nem mondtam el annak, akit szeretek, hogy mit érzek iránta. Nem indultam el, hogy megvalósítsam az álmaimat, csak a fejemben, néhány papírfecnin és a számítógépen létrehozott mappában maradt minden. Minden, aminek csak akkor van értelme, ha fizikai valósággá válik. Minden, ami ha csak a fejemben marad, viszem magammal a temetőbe. Minden, amitől azt érezném, hogy igen, élek, igazán élek, és nem csak reménykedve várakozom. Minden, ami nem engedi megszületni azt a kérdést, hogy „mi lett volna, ha…”.
Onnantól fogva egészen másként gyalogoltam végig a járdaszegélyeken, és egészen másként kezdtem el járni az életem útját is. Körbenéztem, és élveztem mindazt a csodát, amiben az utam során részem lehetett. Nem féltem már leesni a járdaszegélyről, és nem féltem már elbukni az életem útján sem. Nem féltem, mert tudtam, hogy az élet nem arról szól, hogy hibátlanul végigjutunk-e rajta (úgysem fog sikerülni), hanem arról, hogy mit élünk meg az út során. Megértettem, hogy az út célja az utazás maga.
Mesterséges félelem
Jó oka van annak, hogy ennyi ember cipeli magával egész életén át a fájdalmas „mi lett volna, ha…” kérdéseit. A félelem, ami a cselekvéstől visszatart, csak részben ösztönös és természetes. Biztonságra való törekvésünk bizonyos szempontból evolúciós előnnyel jár, hiszen az újdonság veszélyt is hordozhat magában, így aki például fél a zuhanástól, az nem gyalogol le a szikla pereméről a semmibe, és aki a tüzet csak bizonyos távolságból szereti, az nem fogja felgyújtani a saját haját, ha nagyon fázik télen. Persze, hogy van előnye a félelemnek. A kérdés csak az, hogy alapja is van-e minden félelmünknek, vagy azok mértékének.
Természetes óvatosságunk mellett – időnként azt erősítve, máskor attól teljesen függetlenül – van itt valami más is, amivel sokkal jobban korlátozzuk az életünket: ez pedig a tanult félelem. Igen, csakúgy, mint a képességeinket, a félelmet és a tehetetlenséget is lehet tanulni. A legtöbb ember tanulja is rendesen egész gyerekkorában – aztán még felnőttként is. Sok szülő a saját félelmeit gyermekére vetítve kudarckerülő magatartási mintát ad át neki, vagy túlzott aggodalmával elnyomja őt, esetleg saját kisebbségi komplexusát kiélve uralkodik fölötte. Aztán ott van az iskolarendszer is, melynek fontos eleme a büntetés. Aki rosszul teljesít, annak mindenképpen bűnhődnie kell. Aki kilóg a sorból, annak pláne. Az okokat nem keresi senki, a lényeg a megfelelési kényszer. A gyermekekben pedig szép fokozatosan kialakul a kudarctól és az el nem fogadottságtól való félelem. Ezért nem mernek felnőttként sem változtatni az életükön, akár kicsit, akár nagyon rosszul érzik benne magukat.
Pedig aki fél minden változástól, az fél magától az élettől is – ugyanis változás nélkül nincsen élet. Aki korlátozza önmagát azért, mert a biztos rossz vonzóbb, mint a bizonytalan jó, az újabb és újabb „mi lett volna, ha…” kérdésekkel terheli saját lelkét. Egyre fájdalmasabb, egyre mélyebb sebeket okozó kérdésekkel. Olyan kérdésekkel, amelyeket nemhogy cipelni nem kellene, hanem fel sem kellett volna tenni. Olyan kérdésekkel, amelyek ellehetetlenítik a boldog, teljes életet.
Kérdések helyett válaszok
Tudod, ebben az élet nevű játékban egyetlen igazi ellenfeled van: Önmagad. Mindaz, ami a fejedben van, válhat segítőddé, és válhat leküzdhetetlen akadállyá is. Foghatod a körülményekre, ha nem követed az álmaidat, de attól még az idő nem fog megállni, hogy Te ácsorogsz. Az idő csak megy, neki ez a dolga. Egy másodperc. És még egy. És még egy. Talán ennyi elég is ahhoz, hogy lekéss egy lehetőséget. Sokszor persze több időd van: órák, napok, hetek, vagy akár évek is – mégsem történik semmi. Csak a másodpercek peregnek néma homokszemekként, amíg a homokóra le nem jár végleg.
Az élet egyrészt kegyetlen, másrészt hasznos jellemzője az, hogy a homokóra nem üvegből van: soha nem tudhatod, hogy Neked mennyi homokszem jutott. Kegyetlen dolog ez, mert a bizonytalanság mindig az, de egyúttal hasznos is, mert megtanulhatsz a maga teljességében megélni minden egyes pillanatot. Megtanulhatod, hogy a halogatás az élet ellen szól. Megtanulhatod, hogy amit ma nem teszel meg, holnap már nem biztos, hogy lesz rá lehetőséged. Megtanulhatod, hogy a lehetőség, ami a szemed elé táncolt, hamar el is illanhat végleg. Megtanulhatod, hogy az álom cselekvés hiányában csak álom marad. Megtanulhatod, hogy élni csak úgy érdemes, ha nem őrizgetsz „mi lett volna, ha…” kérdéseket, hanem válaszokat adsz rájuk még azelőtt, mielőtt feltennéd őket. Megtanulhatod mindezt, ha úgy döntesz, hogy megtanulod.
Márai Sándor szavai csengnek a fülembe: „Az életben nem az fáj a leginkább, ami rossz és fáj, hanem az, ami jó és nincs.” És valóban így van: amit megtettünk, azzal tudunk mit kezdeni, még ha hibáztunk is a cselekedeteinkkel. Megbánhatjuk, helyrehozhatjuk (vagy legalább megpróbálhatjuk kijavítani, hogy a lelkiismeretünk megnyugodjon), tanulhatunk belőle, felhasználhatjuk arra, hogy szebbé tegyük a saját életünket, és másokét is.
De amit nem tettünk meg, az megfoghatatlan. Azzal nem tudunk mit kezdeni. Az örökre kérdés marad. Egy elrendezetlen pont az életünkben, vagy akár egy egész életszakasz, amit egyetlen fájdalmas, lélekgyilkos kérdés helyettesít: „Mi lett volna, ha…?”
Elindulni veszélyes, tudom. De egy helyben maradni sokkal veszélyesebb. Szólhat az életed soha célba nem érő várakozásról, lelket sorvasztó vágyakozásról, nyitott kérdésekről és önmagad megnyugtatására ismételgetett hazugságokról, vagy szólhat valódi válaszokról, cselekvésről, önmagadba és a céljaidba vetett hitről, szenvedélyről, és arról az érzésről, ami minden egyes este mosolyt csal az arcodra, amikor aludni térsz: igen, ma is éltem, nem csak léteztem.
A két utat egyetlen döntés választja el egymástól. Egyetlen döntés választja el a feltételes módot a kijelentőtől. Egyetlen döntés választja el a túlélést az Élettől.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Az vagy, amit megeszel – szól a mára már közhellyé
Tovább
Vannak kemény élethelyzetek. Olyan helyzetek, amikor válaszút elé kerülsz. Olyan
Tovább
(avagy egy gyors emlékeztető, mielőtt teljesen kicsinálod magad) Lehetőség vagy
Tovább
Köztünk élnek. Nem tudjuk, honnan lettek ennyien. Nem tudjuk, miért
Tovább
Gábor az én AHA élményem. Köszönöm. Sokadszor mondom magamnak, mi lenne, ha…? Mi legyen és mi lesz, ha…? Elveszni nem szabad a részletekben. Minden írására gondosan felkészült, letisztult, szabatosan megfogalmazott, egyedi humorral színezve, nem bántó. Egészséges, örömteli barangolást, kitartást kívánok Gábornak a lelkek bugyraiban! Maradok hálával egy régi olvasója.
Erzsi
“Mégis tudom, hogy nem lehet a dolgot elengedni, nem lehet lemondani. És ezeregyedszer is nekiindulok, hogy körbejárjam. Vagy legalább ott legyek. Ott legyek akár akkor, ha végre kinyílik az ajtó, és akkor is, ha végleg bezárul. Akármelyik lesz, meg akarom élni. És aztán továbblépni. Csak hogy tudjam: ami tőlem telt, megtettem.” Nem tudom hogy ez jó-e, de sajnos/hál’ Istennek én is ez a fajta vagyok, pedig lehet, hogy csak meg kellene tanulni elengedni…
Köszönöm!
Ez a szelíd bölcsesség, a halkan kimondott, letisztult gondolatok mélysége, igazsága, ez pont emiatt hat így. Letaglóz és felráz. Köszönöm, egy ölelést küldök.
“Amit nyitva hagytál, az már úgy is marad” – ezzel a résszel személy szerint nem értek egyet, ha valamit nyitva hagyunk, akkor az bizony hamar bezárul és innen is jöhet a “mi lett volna, ha..?” kérdés. A lehetőségek nem jönnek vissza, ha elszalasztjuk, akkor évek múlva nem lesz lehetőségünk arra, hogy ezeket a hibákat javítsuk, utólag.
Pl. ha most nem jelentkezünk egy általunk érdekesnek talált munkára mondvacsinált indokokkal, akkor hónapok múlva nem kapjuk vissza az esélyt, hogy megkapjuk az állást.
Évekig éltem így, hogy vártam az élettől a kárpótlást, amiért hagytam elszaladni az esélyeket, hátha kárpótol ezért, de rá kellett jönnöm, hogy ezzel magamnak nehezítettem az utat, mert csak nehezebb és nehezebb lett. Nem baj, innen szép nyerni! 🙂
Mindenki a saját útját járja,jól rosszul ,de az övé! Életem során elém raktak egy problémát,kikerültem,pedig fél kézzel megoldhattam volna!Nem sok idő elteltével más körítéssel újra ott volt a probléma már két kéz is kevés volt hozzá,összeszorított fogakkal ,de megoldottam.Nem is volt olyan nehéz,mázsás súlyok estek le rólam,amitől féltem nem is létezett!Nem halogatok, “szembe Babám……lesz ami lesz.Üdv Margó
Gábor, ha ez a kérdés felmerül, akkor már “válasz” is van rá. Felléphet ugyan rossz döntés után is, mert utólag könnyebben okos az ember. De a legrosszabb lépés a nem-lépés, és a nem döntés is döntés. A felszínen élés pedig még nem élet.
Én is feltettem már ezt a kérdést életemben, és mondhatom, kemény munkába került lecserélni erre: hogyan tovább? És még azzal sem dicsekedhetem, hogy egyszer s mindenkorra sikerült az életemből kiiktatni. De azon vagyok…
Mert vannak azért néha patthelyzetek az életben. Amikor ezredszer járok körül valamit, és nem találom rajta a fogást. Amikor a hitem sem segít, sem az ima, sem a töprengés nem látszik célravezetőnek. Mégis tudom, hogy nem lehet a dolgot elengedni, nem lehet lemondani. És ezeregyedszer is nekiindulok, hogy körbejárjam. Vagy legalább ott legyek. Ott legyek akár akkor, ha végre kinyílik az ajtó, és akkor is, ha végleg bezárul. Akármelyik lesz, meg akarom élni. És aztán továbblépni. Csak hogy tudjam: ami tőlem telt, megtettem.
Ezt az írásodat (is) muszáj lesz valakire “rátukmálnom”. Nem tarthatom meg magamnak… 🙂
Sajnos elhibazott eletet elünk köszönöm. Nagyon igaz. Nem vagyok bator mar nem ismerem sajat magam. Nem tudok bizni csak segitek masokon
Kedves Gábor! Az a borzasztó, hogy amíg az ember éli a mindennapjait, fut, rohan, egyre többet akar, addig csak néz de nem lát!! Akkor nyílik ki a szeme és a világ, amikor valami baj történik vele. Legyen az egy stroke vagy egy lelki KO. Akkor döbben rá hogy mennyi időt vesztegetett el és ezáltal mennyi minden szépről lemaradt!!!☺☺☺