Ne hagyd, hogy belőled éljenek – avagy az energiavámpírok hatékony kezelése

Írta: | 2016-06-06
Jönnek. Rád öntik a szemetüket. Leszívják a maradék életenergiádat is. Felcseszik az agyadat. Aztán mennek. Vagy maradnak, és megteszik ezt újra és újra, nap mint nap, éveken át, vagy akár egész hátralévő életedben. Van, hogy csak bosszúságot okoznak, de van, hogy állandó frusztrációt jelentenek még akkor is, amikor a közeledben sincsenek. Mert tudod, hogy hamarosan újra jönnek. Újra ideges leszel. Újra szar embernek érzed magad. Újra nem tudsz mit kezdeni az elemi indulattal, amit ébresztenek benned. Újra azt érzed, hogy kiszolgáltatott vagy.
Ők az energiavámpírok. Azok az emberek, akik saját életük szánalmas mivolta miatt másokra telepedve próbálják kompenzálni a lelkükben tátongó ürességet. Azok az emberek, akik magukat a legnagyobb ásznak mutatják, mert belül mélyen kegyetlen kisebbrendűségi érzés emészti őket, ezért másokat lehúzva próbálják többnek mutatni – és érezni – magukat. Azok az emberek, akik nem azért kötnek beléd, mert bármi rosszat tettél velük, hanem azért, mert önmagad őszinte felvállalásával, a boldog mosollyal az arcodon, a kemény munkával elért sikereiddel, a kiegyensúlyozott életeddel olyan tükröt tartasz az arcuk elé, amibe szar belenézni. Vagy egyszerűen csak Te vagy kéznél, ezért kapod meg Te a szemetüket.
Meg sem kérdezem, hogy ismersz-e ilyen embert. Persze, hogy ismersz. Hacsak nem egy barlangban élsz a hegyekben, legalább egy ilyen vérszívóval volt már dolgod életed során. Jó eséllyel többel is. Könnyen lehet, hogy nap mint nap találkozol ilyenekkel, akár egy kötekedő ismeretlen, akár egy új vagy régi barát, akár egy távoli rokon vagy egy egészen közeli családtag személyében.
Nem az a kérdés tehát, hogy van-e ilyen ember az életedben, hanem az, hogy mit kezdesz vele.

Aki éhes, az követel

Tudod, mi a különbség közted és egy óvodás között? Nem sok. Mindjárt elmagyarázom. Előtte azonban játsszunk egy asszociációs játékot. Idézd fel a kedvenc ételedet. Megvan? Érezd az illatát, a csodálatos ízvilágát, emlékezz vissza a kínzó éhséggel vegyülő várakozás kegyetlen perceire, vagy akár óráira, amiket megéltél, mielőtt végre hozzájuthattál volna. Majd éld át a pillanatot, amint az első falat szinte euforikus élményben részesít, és csak egy dologra tudsz gondolni: még! Kérek még!
Most képzeld el, hogy nem a kedvenc ételedről van szó. Már régóta éhezel. Már nem is számít, hogy olyan finom legyen az az étek. Csak legyen valami. Bármi. Bármi, amitől elmúlik a gyötrelmes éhséged. Bármi, amitől nem érzed a szenvedést. Bármi, ami még ha örömöt nem is igazán okoz, legalább kitölti a gyomrodban tátongó űrt. Bármi. Csak legyen valami.
És most képzeld el, hogy nem is ételről van szó. Nem is a gyomrodban tátong az űr, hanem a lelkedben. Nem is fizikai éhség az, ami kínoz, hanem lelki hiány. Nem is ételre van szükséged, hanem szeretetre és megbecsülésre.
Ha végigjöttél velem ezen az asszociáció sorozaton, akkor már meg is értetted az energiavámpírokat, a trollokat, az agresszív kötekedőket, a veled ordítozó seggfejeket, az érzelmi zsarolással mások életét megkeserítő lelki terroristákat. Nem veled van baj – ők az éhesek. Az ő éhségük a félelem, a táplálékuk pedig bármi, amit Tőled elvehetnek. Bármi. Ezért van az, hogy teljesen mindegy, hogy negatív vagy pozitív reakciót adsz számukra, ők jönni fognak újra érted. Az energiádért. A véredért. Bármiért, ami picit is csökkenti az éhségüket – a mélyen gyökerező félelmüket.
felelem_2
Legtöbbször önmaguktól félnek az ilyen emberek. Félnek, hogy kevesek, félnek, hogy nem ismerik el őket, félnek, hogy a világ nem mindig úgy működik, ahogy ők azt szeretnék, és nem tudnak majd ezzel mit kezdeni, és félnek attól is, hogy nem kellene abban a szarban lenniük, amiben már jó ideje ücsörögnek. Ezzel azonban nem hajlandóak szembenézni. Mert akkor tenniük kéne valamit. Akkor nem mutogathatnának másra, nem élhetnének mások energiájából, nem panaszkodhatnának többé soha. Akkor tartaniuk kéne a kormánykereket, és nem okolhatnának senki mást azért, hogy nem arra mennek, amerre ők akarják.
De mindez felelősséggel járna, a felelősség pedig áldozat. Túl nagy áldozat. A legtöbb energiavámpír ezért soha életében nem változik meg. Még egyszer leírom, nehogy átszaladj fölötte: soha életében nem változik meg. Ha nagy ritkán egy-egy ilyen ember mégis megváltozik, az vagy azért van, mert egy nagyon kitartó és szeretni tudó ember kemény munkával segített neki ebben (azonban mind a segítő kitartására, mind az energiavámpír változására kicsi az esély), vagy pedig azért, mert valami olyan tragédia érte őt az életében, aminek hatására rájön, hogy az élet, amit él, leginkább egy trágyából felépített házikóra hasonlít: bűzlik, és könnyen romba dönthető.
De a legtöbben maradnak trágyaváruk önjelölt uralkodói, és ha időnként le is omlik annak egy-egy fala, és a szarkupac közepén találják magukat, akkor is inkább elkezdenek összetapasztani egy újabb falat, mintsem hogy kilessenek az így keletkezett lyukon, és megnézzék, akad-e más építőanyag. Olyan építőanyag, amivel építkezni ugyan nehezebb, de a kemény munkával felépített ház sokkal stabilabb. Ráadásul nem is kell a bűzt szagolni nap mint nap.
Hidd el, érzik ők a bűzt. Érzik ők, hogy valami nagyon nincs rendben az életükkel. A többségük belül mélyen még azzal is tisztában van, hogy ennél sokkal többet is kihozhattak volna az életükből. Valahol érzik ők, hogy ez így szánalmas. Ha nem is mindig, de időről időre feltör belőlük a keserű érzés, hogy valami nagyon nincs rendben. És itt jössz Te a képbe. Te, aki nem úgy élsz, mint ők, aki nem ráakaszkodni próbál másokra, hanem segít nekik. Te, aki nem fikázod a rendszert, a főnököt, a szomszédot, a feleségedet vagy a férjedet. Te, aki halad előre az útján, és nem trágyavárat építget.
Ennyi a bűnöd: nem vagy olyan, mint ők. Ezért vagy potenciális áldozat. Valaki, akin lehet élősködni. Valaki, akinek az energiáját elszívva azt érezhetik, hogy mégsem olyan szar a saját életük. Valaki, akiből táplálkozva csillapíthatják lelki éhségüket.

De ő kezdte!

A legtöbb ember valóban áldozattá válik. Megérkezik az energiavámpír, elkezd óbégatni, vagy csak csendben lelkiismeret-furdalást kelt a másikban, aztán önelégülten bezsebeli a reakciót, ami az ingerültségtől kezdve a sírásig széles skálán mozog. Az áldozat elfogyott, a támadó jóllakott. A képlet egyszerű, és időről időre megismétlődik. Ha áldozat vagy, szarul érzed magad. Ideges vagy, bosszús, esetleg elkeseredett, és az érzéseid nemcsak az energiavámpírral való kommunikáció idejére korlátozódnak, hanem viszed magaddal hosszasan. Órákon, napokon, éveken, vagy akár egy egész életen keresztül. Elég rosszul hangzik, nem?
Pedig a legtöbben pontosan ezt csinálják. Csak figyelj meg valakit, amint egy friss vagy akár egészen régi sérelméről mesél. Figyeld meg a feltörő indulatot. Figyeld meg, ahogy újra átéli azt, amit már régen a múltban hagyhatott volna. Ő mégis elhozta magával, és viszi tovább azután is, hogy veled beszélgetett. Igazi áldozat lett. A trollok, az energiavámpírok és az érzelmi zsarolók pedig megérzik ezt. Hamar megérzik, mert az ilyen emberekből táplálkoznak. Tudat alatt, vagy akár egészen tudatosan megtanulták felismerni, hogy ki az, akinek a vérét lehet szívni. Megérzik azt a finom határvonalat, ami elválasztja egymástól az erős embert és az áldozatot.
És hogy miért mondtam korábban azt, hogy nem sok különbség van közted és egy óvodás között? Azért, mert pontosan erről a finom határvonalról van szó. Mert amikor valaki rád önti a szemetét, akkor alapvetően két dolgot tehetsz. Az egyik lehetőség az, amit tudat alatt ugyan, de nagyon sokan választanak: átveszed, amit kaptál, és áldozattá válsz.
Olyan ez, mintha valaki odajönne hozzád az utcán, és rád akarna adni egy kabátot. Megnézed, nem tetszik a kinézete, ráadásul már ránézésre is látod, hogy szűk, ezért nagyon rosszul éreznéd magad benne. Mégis felveszed, aztán elkezdesz kiabálni a kéretlen adakozóval, hogy miért adta ezt a kabátot neked. Vagy pityeregsz miatta. Közben pedig tovább hordod az újonnan kapott ajándékot, és miután a személyiségedtől és az aktuális lelkiállapotodtól függően kiordítoztad vagy kisírtad magadat, a kabátban szorongva haladsz tovább az utadon. Vagy csak állsz, és nézed, hogy most mi van. Nézegeted magadon a csúnya kabátot, szenvedsz és bosszankodsz amiatt, hogy baromira szorít, és úgy viselkedsz, mint egy rab, aki segítséget keresve nézelődik kifelé a cellájából, aminek az ajtaját ő maga zárta be.
ne_hagyd
A másik lehetőségre csak kevesen gondolnak a konfliktus pillanatában, mert az elszabaduló indulatok kikapcsolják az agyat. Pedig létezik egy második lehetőség is, ami ráadásul sokkal egyszerűbb is az elsőnél. Mindössze ennyi: „Köszönöm szépen, nem kérem a kabátodat.” És mész tovább az utadon, haladsz előre az életedben ahelyett, hogy teljesen fölöslegesen leállnál megvívni egy olyan harcot, amit még ha meg is nyernél (amire kicsi az esély, mert az energiavámpírok mindig találnak önigazolást még a pofára esésükre is), akkor is sokkal többet veszítesz, mint ami miatt megérné a csata: az idődet és a lelki békédet. Az elsőt már soha többé nem kapod vissza, a második visszaszerzésével pedig újabb értékes órákat, napokat vagy heteket veszítesz el. Időt, amit a szeretteidre, önmagadra, a céljaidra, az Életre fordíthattál volna.

Te húzod meg a határvonalat

A két lehetőség megvalósíthatósága között közel sincs akkora különbség, mint amekkora a végeredményükben van. Az áldozat az óvodában megszokott „de hát ő kezdte” mentalitással belemegy a csatába, átveszi a másik szemetét, őrizgeti, és teljesen mindegy, hogy a reakciója támadó, kioktató, kétségbeesett vagy behódoló, pontosan azt éri el vele, ami után az energiavámpír annyira sóvárgott: figyelmet ad neki. Akár megerősítő, akár ellenkező a figyelem, a lényeg, hogy megkapta. Ha behódolsz, azzal az energiavámpír még inkább önelégült lehet, de ha visszatámadsz, azzal is őt szolgálod: szívhatja a véredet, táplálkozhat belőled. Őt töltöd, magadat meríted.
Pedig akkor, amikor a kezedbe nyomja az ajándékát, elég lenne ennyit mondanod: „Szűk rám a kabátod.” Aztán elsétálsz teljes nyugalommal. Mennyivel kevesebb energiádba kerül, nem? Soha nem vagy köteles elfogadni olyan ajándékot, ami számodra káros. Ha valaki kúpcsiga mérgét ajándékozná neked egy aranyos kis üvegcsében, meginnád? Na ugye. Akkor a másoktól kapott lelki mérget miért iszod meg?
Tényleg pici a különbség a lelki békét megőrző és az óvodás magatartást kiváltó reakció között. Csak ez az egyetlen felismerés, ami így szól: „Nekem ez nem éri meg.” Ennyi választja el egymástól az erős embert és az áldozatot. Az energiavámpírok hatékony kezelése ugyanis az, hogy nem kezeled őket. Sehogy. Soha. Semmilyen körülmények között.
De jó oka van annak, hogy a legtöbb ember mégis beszáll az értelmetlen csatába. Ez az ok pedig az ego. A büszkeség. Az igazságérzet. A személyes értékünk bizonygatásának vágya. De tudod, aki a véredet szívja, az nemcsak az ego-dra szarik, hanem az egész személyiséged hidegen hagyja. Ez van. Elkeseredhetsz, vagy dühös is lehetsz, de attól még nem számítasz az ilyen embernek. Ha kicsit is számítanál, nem élősködne rajtad.
Úgyhogy én azt javaslom, hogy egyszerűen csak szard le a támadást, és engedd el az ego-dat, mert semmi szükséged nincs rá. Ebben a csatában nem kell bizonyítanod. Ha a saját értékedet akarod érezni, vagy másoknak megmutatni, akkor azt az időt, amit idiótákra pazarolnál, használd arra, hogy valódi értéket teremtesz. Valamit, ami mosolyt csal az arcodra. Valamit, amivel szebbé teszed mások életét. Valamit, amitől valódi békét érzel a lelkedben. Nem elégtételt, hanem békét.
lany_gitarral
Egyetlen kivétel van, amikor érdemes foglalkoznod trollokkal, energiavámpírokkal, érzelmi zsarolókkal és hasonló károkozókkal: ha ez az életfeladatod. Komolyan mondom. Lehet valaki számodra olyan fontos, hogy vállalod a vérszívást, a sértegetést, a bűntudatkeltést, vagy a lelki terror egyéb fajtáit, amit az ilyen embertől garantáltan megkapsz. Vagy lehet az is a célod, hogy minél több lelki sérültnek segíts vérszívóból hasznos emberré változni – vagy legalább olyanná, aki nem árt. Ebben az esetben viszont tudd, hogy csak nagyon kevesen képesek és hajlandóak változtatni – a többséggel kudarcot fogsz vallani. De ha tényleg az az életcélod, hogy így tedd szebbé a világot, akkor ha csak egyetlen embernek tudsz segíteni a változásban, már azzal sikeres vagy.
Amikor én válaszolok arra a néhány kötekedő megjegyzésre, ami időnként felbukkan itt a blogon vagy a facebook oldalon, annak két oka szokott lenni. Az egyik az, hogy egy esélyt megadok a változásra. Nagyon ritka, hogy valaki éljen vele, de volt már rá példa. A másik ok pedig az, hogy a többségnek, az értelmes olvasóknak, a hozzám hasonlóan gondolkodóknak, vagy az ellenvéleményüket építő szándékkal és kulturált formában megfogalmazóknak üzenek a támadásra adott válaszommal. Egy intelligens poénnal, egy szarkasztikus megjegyzéssel, vagy a kötekedő logikai hibájára való rámutatással egyetlen üzenetet szeretnék átadni az értelmes többségnek: aki támad, az gyenge, és a támadása csak akkor ér bármit is, ha Te magadra veszed azt. Nekem ezért éri meg egy választ adni a támadásra. Kettőt már ritkán adok, ha a támadás folytatódik. A célomat teljesítettem, átadtam a többieknek az üzenetet, és teljes nyugalommal folytathatom az utamat.
Ha lelki terroristával találkozol – márpedig biztosan találkozni fogsz –, akkor mindig jusson eszedbe, hogy amit nem kérsz, azt nem kell elfogadnod. Mindössze annyi a dolgod, hogy azt mondd: „Szűk rám a kabátod.” Aztán sétálj el békében, és zárd be magad mögött az ajtót.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!
Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

    Együtt többet tehetünk!

    Ha Te is így gondolod, csatlakozz azokhoz, akik értesülnek az új írásaimról és előadásaimról.

    Én sem szeretem a levélszemetet, tőlem sem fogsz kapni.

    Még több inspiráció:

    Ami még érdekelhet:

76 gondolat ehhez az íráshoz: “Ne hagyd, hogy belőled éljenek – avagy az energiavámpírok hatékony kezelése

  1. Bújócska Erika

    Ne hagyd, hogy belőled éljenek – avagy az energiavámpírok hatékony kezelése c. írással kapcsolatban kérdezném:
    hogy kezeljem a főnökömet, ha ő egy energiavámpír és épp az önbecsülésemet próbálja a béka feneke alá levinni. (ez se jó, az se jó, majd én válaszolok, ezt is elrontottad, azt is elrontottad… – bolhából elefántot csinál – közben ő is hibázik, de azt nem veszi észre )

    Konkrétan: hogyan mondjam meg, hogy az a kabát, amit rám akar adni, az nekem nem kell?

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Én először megpróbálnám megbeszélni vele. Elmondanám neki, hogy próbálom a lehető legjobban csinálni a munkámat, és mint mindannyian én is követek el hibákat, de az indulatos hozzáállás nem segít, attól csak rosszabbul végzem a munkám. Ha nem változtat rövid időn belül, akkor elmondanám neki újra, de ha ezután is ugyanez folytatódik (amire jó esély van, ha egy energiavámpírról van szó), akkor én elkezdenék más munkahelyet keresni. Te tudod, hogy mennyit tolerálsz, de szerintem ne áldozd fel az életed jelentős részét egy olyan ember miatt, akinek nem vagy elég fontos ahhoz, hogy figyelembe vegye a lelki világodat és a szükségleteidet.

      Reply
    2. Varga Gábor

      Jó. Nagyon jó. Örülök annak hogy nagy általánosságban a lehető legjobb időben kapok egy egy ilyen írást tőled. Köszönőm szépen hogy a munkásságoddal nem csak az én de szerintem nagyon sok ember életét felpezsdíted. Sok sikert kívánok a további írásaidhoz.

      Reply
      1. Gábor Szerző

        Nagyon köszönöm Gábor, az ilyen kedves visszajelzések rengeteg energiát adnak a folytatáshoz. Köszönöm, hogy olvasod az írásaimat. 🙂

        Reply
    3. Ili

      Ezt az írást teljesen magaménak éreztem. Igen áldozata lettem egy ilyen vérszívó embernek, és hagytam, hogy a szűk kabát rajtam legyen, amit ő adott rám, ráadásul elhallgattam azt is, hogy milyen vagyok benne.
      Csendben tűrtem, hogy gúnyolódjon a szűk kabáton. És így éltem vele mellette. Vagyis ő így szívta a véremet az energiámat, néha ki bújtam a kabátból mert szorított, de később már újra és újra magam bújtam bele, gondolván a düh kitörések, abba hagyásáért vagyis a szeretetéért.
      Teljesen rám vall ez az írás. És most, hogy olvasom nem is én voltam a gyenge, sőt én olyan erős voltam, hogy még a szűk nehezen hordható kabátban is képes voltam az ő részére energiát támaszt nyújtani.
      És egyszer csak rá kellet jönnöm, hogy neki kevés az az energia amit én adok, vagyis kezdtem gyengülni. És igen neki kevés volt az amit én adni tudtam. Mástól is kezdte az energiát szívni.
      És mit tettem én? NA VAJON MIT? Magamtól is képes lettem volna fel venni azt a ronda szűk kabátot és képes lettem volna, erőmön felül is hordani. CSAK AZÉRT MERT Olyan embert szerettem , aki csak így tudott elfogadni.
      És most végleg le vetettem a kabátot. Hiányzik a szűk kabát mert már meg szoktam! Meg sirattam mikor el égettem. De még egyszer senki kedvéért nem venném fel. Mert nekem nem is áll jól a szűk kabát,
      Évekig mégis hordtam, mert olyan ember adta rám aki8 a hazugságaival le vett a lábamról. Nagyon örülök neki, hogy olvashatom az írásokat. Vigaszt ad és rá világit olyan dolgokra is amit nem láttam eddig. Sajnálom, hogy évekig 7-évig hordtam olyan kabátot ami nem is volt jó rám, Be gombolni soha nem is tudtam csak össze fogni ha nagyon fáztam. Köszönöm, hogy le írhattam és bizony könnyes a szemem most is. De szük kabát nem kell többet.

      Reply
      1. Erika

        Kedves Ili! Olvastam a hozzászólásodat. Hasonló volt az én helyzetem is. Nagyon szűk volt az a kabát, és néha annyira szorított, hogy fájt. Beteggé tett lelkileg és fizikailag is. Én is levetettem! Kívánok neked sok erőt és kitartást, hogy amikor fázol, akkor se vedd vissza a szűk kabátot! Olyan jó érzés, hogy nem fáj a gyomrom, őszintén tudok nevetni és nem kelt bennem lelkiismeret furdalást senki, mert jól merem érezni magam a bőrömben!

        Reply
      2. Madarasz Ilona

        Ugyanezt éreztem én is, “Hál Istennek” viszonylag “hamar” (1,5 év) alatt, millió szakítás és esély után… Most mégis fáj és “hiányzik”… ?

        Reply
        1. Ákos

          Én 9 évig hordtam a kabátot, amit csak a 3-ik évben kezdtem érezni, hogy szűk. Eredmény: Túlhajszoltság, stroke gyanús tünetek, munkahelyi problémák, depresszió, alvászavar, végül egy autóbaleset. A kocsi odalett, kezem lábam darabosan törött. 48 órát töltöttem élet és halál között lebegve, és az is kétséges volt, hogy milyen életbe térek vissza. Bár a testem jelenleg csupa csavar és vas, de jól vagyok. Szerencsére, már majdnem tökéletesen működik minden végtagom. Tanúsíthatom, hogy az energiavámpírok embert tudnak ölni.

          Reply
          1. Ákos

            Ilona, az csak illúzió, hogy hiányzik. Gondolom van egy jó oldala a volt párodnak, és azt gyászolod. Megsúgom, hogy az a bizonyos jó oldal nem létezik. Színjáték az egész. Nekem például a 6 éves unokahúgom mutatta meg, hogy még egy 6 éves is sokkal nagyobb dózisú, őszintébb és tisztább szeretett tud adni, mint az a “felnőtt” személy, aki 9 éven át állítólag szeretett engem. Ha egy 6 éves, szeretetnyilvánítás terén fényévekkel képes lekörözni valakit, akkor az sose szeretett. Nem szeretőd volt az, akinek hiányát érzed, hanem az energiavámpírod. Aki képes mások energiáját elszívni, azok bizony nem szeretnek. Csak hiszed, hogy valaha is szeretett.

        2. Eva

          Engem ez az írás ébresztett rá hogy én is ilyen kabátot hordtam több mint 2 és fél évig. Jó hasonlat. Sokat ordítoztam ebben a kabátban és nem tudtam rájönni hogy miért? Most már tudom. Mert rettenetesen szűk volt! Én is volt hogy le levettem aztán én is vissza vettem mert hiányzott és a meg szokás. Most viszont végleg visszaadtam a gazdájának. Köszönöm. Nagyon tanulságos írás.

          Reply
        3. Beatrix

          Kedves Ilona!
          ilyenkor mindig gondolj arra, hogy sajnos a jó oldalával a sötét, terhes oldal is együtt jár..nagyon érdekes, hogy valójában csak az elmaradásával keletkezett “ŰR” hiányzik az embernek, mégis úgy érzi, mintha a személy hiányozna. De biztosíthatlak, abban a pillanatban ahogy megjön az az ember aki ezt az űrt ki fogja tölteni, már nem fog egy pillanatig sem hiányozni..Mindig erre gondolj!!

          Reply
        4. Beatrix

          Kedves Gábor!
          nagyon egzakt, és a játszma minden résztvevőjének az okait feltáró írás..köszönöm, és csak így tovább, nagyon jó, ha valakinek nem csak gondolatai vannak, hanem meg is tudja fogalmazni azokat.. köszönöm. …

          Reply
      3. Évi

        Kedves Ili!
        Nagyon megindított a hozzászólásod. Én 4,5 éve vagyok ilyen helyzetben. Végül hogy sikerült kilépned belőle illetve nem visszalépned amikor az energiavámpírod visszarántani készült? Én folyton elbukom….
        Válaszod köszönöm
        Éva

        Reply
      4. Joli

        Egész életemben ezt a kabátot hordtam. Az anyám adta rám. 🙁

        Reply
        1. Zoé

          nekem is ez a helyzet áll fenn..vajon mit tehernék?..ha kiabálok akkor sem érek el vele semmit,ha pedig ráhagyom azzal is ártok magamnak..nem tudok elsétálni és otthagyni..mert az sem megoldás..várok véleményeket..

          Reply
          1. Nekem is az anyám az sajnos… Rá kellett jönnöm, hogy valójában nem is szeret.
            Erre egy példa: látott valami szörnyűséget a tvben és el akarta mesélni én meg kértem, hogy ne tegye és csak mosolygott, mint aki élvezi, hogy ijesztgethet, fájdalmat okozhat és elkezdte elmesélni a direkt kérésem ellenére. Amikor felálltam, hogy elmegyek ha nem hagyja abba, még ő volt megsértődve és bűntudatot keltett bennem. Ilyen és ehez hasonló dolgokkal szokott kedveskedni. Nem egyszerű megszabadulnom tőle, mert egy házban lakunk és pénzzel sem vagyok úgy eleresztve, hogy csak pikk-pakk elköltözzek. Arról nem is beszélve, hogy állandóan nekem kell kisegítenem őt, anyagiakkal, segítséggel, bátorítással, sajnálkozással stb. Mindeközben bármi, ami nekem fontos, tetszik, vagy szeretem, neki csak gúny tárgya és ellenem felhasználható fegyver a számára. Már nagyon elegem van.
            Sokszor jól bírom, mondván mégis csak az anyám, de vannak napok amikor nagyon a padlón vagyok. Például megkér, azaz kierőszakolja hogy vágjam le a haját, mert nincs pénze fodrászhoz menni. Az egész hajvágás közben csak fikáz és piszkál és persze az eredményt is csak úgy nyugtázza, hogy ahh, najólvan jó lesz. Mire következőre megyek már be van dobva a haja és villog meg csinoskodik nekem és úgy csinál mint egy bakfis, aki épp el van telve a saját szépségétől. Nekem meg csodálni kéne anyucit, hogy micsoda csoda, pedig az én munkám eredményeképp lett most MÉGIS jó a haja, de persze ha rámutatok, hogy -akkor most mégis jó lett? egy köszönet nem hagyja el a száját, csak grimaszol és gyorsan terel.
            Persze tudom, hogy valahogy el kéne költöznöm és aztán soha nem menni többet felé, de akkor meg életem végéig bántana, hogy magára hagytam és hagytam egyedül meghalni… mert egyszer úgyis meghal… Ez borzasztó, olyan mint egy rossz film. 🙁
            Valami biztos védelem kéne ellene, amivel minden helyzetben, minden trükkjét tudom kezelni. Gondoltam rá hogy én kezdem el őt szívni, de nem visz rá a lélek, közömbös pedig még nem, vagy nem mindig tudok maradni. 🙁

          2. Szia Jé,
            Nalunk ugyanez a helyzet. Kovetelozes, bűntudat keltés, érzelmi zsarolas…stb. Ram telepedik es szív. De meghslt edesapam, eddig ketten osztoztunk ezen a szerepen. Iszonyat nagy ego, narcisztikus pszihé, vas akarat. Ezek egyenkent is hatalmas energiat vesznek el. Paranoid attitüd, öngyilkossagi kiserletek, … ezek miatt vagyok a félelem foglya. S tudom, hogy nem meghalni akar, hanem minden modon a figyelmet magara iranyitani. 54 eves vagyok, es szolgalom őt. Ugy is, hogy nem lakunk egyutt. Tehat az sem segit. Nincs koszonet abban amit teszek, adok, ha bele szakadok sem. Hibas vagyok mindenert ami tortenik korulotte. Viszont neha meg ” annyira szeret es aggodik”. Viszolygok az egesztol. Ne nincs batorsagom kilepni belole. 5 eve rakos lettem. Talan meggyogyultam. De nincsenek ketsegeim, mi lesz a folytatas…

  2. N. Horváth Éva

    Nagyon érdekes írás. És nagyon lényegre törő. Találkoztam már én is “vámpírokkal” és még egy fontos mozzanatot hozzátennék a gondolataidhoz. Amit ezek az emberek nem bírnak elviselni, az a csend. Azután, amikor egy szia után rákérdeznek (vagy legtöbbször rá sem kérdeznek ) “ráérsz, várj csak” vagy valóban amikor a kabátot rád akarják adni és azt mondom nem. Most nem érek rá. Vagy nem, nem megyek, és nem csinálom azt, amit te szeretnél. Na ezek után amikor újra nyomulnak, vagy éppen a munkahelyen társaságunkban vannak többekkel, és mi nem szólunk. csendben maradunk, és figyelünk. És elkerüljük velük a kommunikációt. És sietve szó nélkül, egy “kedves szia” után gyorsan haladunk mellettük tovább…….azt vettem észre elkezdenek félni, és tartani tőlünk……el is maradnak szépen……

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Köszönöm szépen, Éva 🙂 Igen, a figyelem hiánya sokat levesz az ego-jukból. Nagyon jó a példád, köszönöm. 🙂

      Reply
  3. zoltan attila

    nagyon inspiraloak az irasai,sokat tanulok belole!

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy tudok adni valami hasznosat. 🙂

      Reply
  4. Tiba Anikó

    Kedves Gábor!
    Nagyon röviden…ZSENIÁLIS írás. Ez is és a többi is.Bármelyik.
    OLyan érzésem van mintha leöntenének egy pohár jéggel …hirtelen.:) Köszönöm!:))
    Minden jót kívánok és érdeklődve várom a további jeges vagy tüzes írásaidat!
    Üdvözlettel
    T.Anikó

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Kedves Anikó,
      nagyon köszönöm, örülök, hogy tudok velük segíteni. 🙂 Én is a legjobbakat kívánom Neked, és köszönöm szépen, hogy olvasol. 🙂
      Legyen szép napod!
      Gábor

      Reply
  5. Kiss Zsuzsa

    Nagyon köszönöm ezt az alapos és részletes kifejtést! Igen nagy tapasztalatom volt egy egész vérszívó családdal, amit túléltem, túlléptem. Csak megerősíteni tudom minden egyes sorát és köszönöm, ahogy megfogalmaztad, szavakba öntötted az érzést, az okot és okozatot, hogy segithess az áldozatoknak kilépni a bűvkörükből. Gratulálok az írásaidhoz és csodálom a bölcsességedet!

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Köszönöm szépen, Zsuzsa 🙂 Nagyon jó tudni, hogy hasznosak az írásaim, és annak is nagyon örülök, hogy ki tudtad zárni az energiavámpírokat az életedből. Ha nem tapasztaltam volna én is hasonlót, már akkor is érezném a szavaidból, hogy nagyon megérte. 🙂
      Még egyszer köszönöm a kedves szavaidat, és azt is, hogy olvasod az írásaimat. 🙂

      Reply
  6. Gabriella

    Mennyire találó írás!
    Sajnos sokan beleesünk az áldozat szerepébe. De jó pap holtig tanul alapon egy idő után kialakulhat az ellenállóképesség amelyet Te is tökéletesen megfogalmaztál: Le kell szarni.
    Köszönöm!

    Reply
  7. Timi

    Régóta próbáltam megfogalmazni azt, amit ez a cikk nagyon jól megfogalmazott.
    Nagyon nehéz kilépni egy olyan élethelyzetből, amiben az ember napi szinten találkozik él együtt egy ilyen emberrel, akinek ki van szolgáltatva. A mindennapos megaláztatás olyan szinten meghatározza az ember önbecsülését, hogy már nem is hisz el, hogy lehet másképp is élni, hogy érdemes a jobb életre.

    Reply
    1. PcLaci

      Kedves Timi !

      Sorstársként szeretném mondani, hátha segítségül szolgálhat (mivel amikor az egész már átcsap megaláztatásba, az a legrosszabb, sajnos ennek én is bőven részese vagyok), és bár látom, hogy a bejegyzésed tavalyi, de bármikor aktuális lehet :
      A megaláztatást sosem szabad eltűrni, viszont könnyen elképzelhető, hogy csak az illetővel való kapcsolattartás “csatornája” nem az igazi. Léteznek olyan kommunikációs technikák, amelyekkel ezeket lehet kezelni. Persze az illető először ledöbbenhet, de ha szorult bele valamennyi intelligencia, akkor ezen egy szintig el fog gondolkodni ; ez esetben nem valódi energiavámpír, csak valamiféle célzottabb frusztrációja van, amiből (még) nem tudott kilépni.
      Az igazi vámpír -ahogy a cikkíró is jegyzi- “ebből él”, tehát ESZÉBE SINCS változtatni.
      (esetleg javaslom elolvasni a saját esetemet lejjebb, amin utólag -saját magam által elolvasva (és ésszel végiggondolva) – még én is eltöprengek, hogy egy időközben kialakult “vámpír-esetbe” kerültem-e valójában, és nem pedig egy “veleszületett” személyiséggel kapcsolatos esetbe.

      Reply
  8. Tibor

    Kedves Gábor!
    Az íráshoz egy hozzágondolandó dolog, amit talán jobban ki lehetne fejteni: energiavámpírról beszélsz – egyes számban. De mi van, ha több tucat vesz körül? Konkrétan: egy iskolában dolgozol, ahol több száz gyerek van együtt, jelentős részük a fent felsorolt kategóriába tartozik. Nem azért, mert így született, hanem azért, mert otthonról hozta magával a hiánymotiváltságot. Mert nem csak az “underclass” (nem véleményalkotás!), hanem a “jól szituált” szülök sem képesek sokszor hiteles szülőként működni. A gyerekben meg csak nőnek a hiányok, kötözködővé, arcoskodóvá, pökhendivé válik, csak, hogy felhívja magára a figyelmet, hogy végre foglalkozzanak vele. És ha te foglalkozol (csak egyel is közülük), azonnal beindul a vérszívás. És röpül rá a többi is, mert észreveszi, hogy törődsz vele. Ha pedig hiteles pedagógus vagy, nem teheted meg, hogy nem törődsz. Hogy oldod meg azt, amikor egyszerre ötfelől érkezik a “támadás”, neked pedig végezned kell mellette a munkád (tanítani), és segíteni a nem vérszívókat (akiket szintén zavar ez a helyzet – de ők gyerekek, és tőled várják a megoldást). Ha nem csak egy ilyen osztályba kell menned naponta, hanem 4-5-6-ba? Számtalan pedagógus tudna erről mesélni. Nem kötözködésként, de tényleg érdekelne, ezekben a speciális szituációkban hogy lehet kezelni ezeket az embereket (akik, talán, még alakíthatóak). És nem, nincs időd arra, hogy egyenként mindig elbeszélgess mindegyikkel, “kezeld”, pszichológust játssz! (A vidéki iskolákban egyáltalán nincs iskolapszichológus, sőt, ismerek olyan várost, ahol a 9 óvoda 900 gyerekére EGY pszichológus van felvéve! És 200 problémás gyereket mér fel!)

    Reply
    1. Erzsébet

      Csatlakozom Tibor írásához. Engem is régóta foglalkoztat ez a kérdés. Egyre inkább jellemző a gyermekekre, hogy otthon nem kapják meg azt a lelki törődést, odafigyelést, megértést, amire szükségük van. Ki azért, mert olyan rossz körülmények között él, ki azért, mert túl jók a körülményei, de a pénzszerzés mindenek fölött áll a családban. Kezdetben igyekszik az ember minden gyerekre és minden problémájára odafigyelni, megbeszélni azt. Nem kell sok idő, hogy rájöjjön ez lehetetlen, mint ahogy Tibor is írja “neked pedig végezned kell mellette a munkád (tanítani), és segíteni a nem vérszívókat (akiket szintén zavar ez a helyzet – de ők gyerekek, és tőled várják a megoldást). Ha nem csak egy ilyen osztályba kell menned naponta, hanem 4-5-6-ba?” A nap végére úgy elfáradsz agyilag, lelkileg és testileg, hogy zúg a fejed, de még itthon sem az igazi, mert folyamatosan keresi az ember a megoldásokat, még itthon is gyakran azon kapja magát, hogy a segítő lehetőségeken töri a fejét. Ez nagyon nagy lelki és idegrendszeri teher minden pedagógusnak, aki nem “csak leadja az óráját”, hanem nevel és együtt él a gyerekekkel. Nem rázhatom le magamról az ilyen gyerekeket, nem tehetem, hogy nem figyelek rájuk és nem próbálom megérteni őket, mert valahol ők is áldozatok. Az igazság kedvéért végül azt is hozzá kell tennem, hogy ugyanakkor vannak olyan gyermekek is, akik feltöltenek energiával, olyan pozitív személyiségek.

      Reply
  9. Marcsi

    Kedves Gábor !
    Igen szép és jó ,amit írsz ,de itt a DE !
    Vannak ,olyan esetek pl. amikor kénytelen vagy egy légtérbe élni a lelki terroristával.
    Vagy pl. egy kétgyerkőcös Anyuka vidéken egy gyárban robotol és a főnöke a “gyilkos “-nem tud másfelé menni és azt mondani ,hogy helló megyek egy új helyre…
    Millió ,ilyen és hasonló esetet látunk az életben ….aki végig szenvedi az életét.
    Vannak erre jó technikák a kivédéshez pl.keresztbe tett kéz és láb.
    Vagy ez engem nem érdekel ” ez az Ű dóga”
    Te szakember vagy …mi az a mód vagy technika ,amit a saját agyadban tudsz programozni és ezzel kivédeni?
    köszönjük a jó írást és várjuk szeretettel a többit

    Reply
  10. Judit

    Kedves Gábor! Mit csináljak az anyukámmal? Egymás mellett lakunk. Tudom ez nagy hiba, de már nincs mit tenni. Ő mindenki vérét, energiáját szívja. Sokszor összeveszünk, megsértődik, nincs hozzá türelmem, de azért nincs, mert érzem, hogy ellopja az energiámat. Hogy mondjam neki, hogy nem kell a kabátod? Már próbáltam, de megsértődik. Mégis csak az anyám. És e mellett sokat segít a gyerekek körül, amivel persze vissza is él. Ha pár napig béke van és nyugalom és mindenki mosolyog, tuti, hogy kitalál valamit ami miatt összeveszünk, vagy az unokái orrolnak meg rá, vagy a férjem. Nem bírja a békét.Tanácstalan vagyok.

    Reply
  11. Szűcs József

    Kedves Gábor! Olyan – divatos szóval kifejezve – “Aha-élményekben” részesített írásod, amely segített felismerni egy évek óta meglevő, hol fokozódó, hol csendesedő, de állandó problémát. Nagyon köszönöm. Eltűnődtem, honnan a csudából van Benned ennyi életismeret, bölcsesség, honnan ennyi megoldó képlet a pszichológiai problémákra, helyzetekre – fiatal korod dacára? Mindegy, bárhonnan van is, nagyon jó, hogy van! Azt hiszem, ezt a bejegyzésedet érdemes lenne megtanulnom kívülről.
    Nagy szükség van ehhez hasonló megoldó képletekre ma, amikor az ember napról napra ki kell álljon magáért – nem mások ellen, hanem önmaga védelmében.
    Még egyszer köszönöm! 🙂

    Reply
  12. Rita

    Kedves Gábor,
    Nagyon jó az írásod. Nekem szinte minden munkahelyen jutott egy ilyen troll/energiavámpír. Az én életem gömbölyű: kitartó szerető férj, szép egészséges gyerekek, jó karrier, ház, kocsi, nyaralások….. 20 év tanulás és 20 év kemény munka eredménye mindez + alkalmazkodni tudás, és egyéb olyan kompetenciák amik mindezeket elérhetővé tették. Hogy valósággá vált, az mind rajtam múlt, és megtettem érte mindent.
    Viszont! 44 évesen nem tudom kezelni azokat a 30-as kolléganőket (tipikusan a nálam 4-6 évvel fiatalabbak) akik mindebből SEMMIT nem tudnak felmutatni, és esélyük sincs arra hogy 44 éves korukra ezeket mind elérjék. Dől belőlük a keserű irígység, céltáblának használnak (vagy éppen lábtörlőnek). A beszólásokat nap mint nap kapom (de csak tőlük, a többi kollégával rendben kijövök) és általában az a vége hogy pár év után felmondok és keresek másik munkát. Az energiavámpírok sajnos mindig a közelemben “élnek/élősködnek”, kolléga, beosztott, főnök (volt már minden). Amikor kapom az ívet, csak hápogok magamban, akkor semmi frappáns nem jut eszembe amit mondhatnék rá, az intelligenciám tart vissza tőle hogy leordítsam őket (sose tennék ilyet) közben meg mardos engem amit mondott. Órákkal később már tudom mit kellett volna rá mondani, reagálni, de akkorra ő már jóllakott ugye? Régóta tudom hogy ez NEM RÓLAM szól hanem pont róla.
    A “helyre tenni őt” módszerét mindeddig nem tudtam elsajátítani, de Te most adtál erre egy jó tippet.
    “Szűk nekem a kabátod” + némi cinizmus a nézésben és a hanglejtésben. Eleinte biztos nem érti mi van, de majd rájön 🙂 🙂 🙂 További jó munkát, nekem már segítettél.
    Rita

    Reply
  13. endrédi karolina

    JÓ NAPOT KÍVÁNOK! Nagyon köszönöm ezt az alapos és részletes kifejtést! Igen nagy tapasztalatom volt egy egész vérszívó családdal, amit túléltem, túlléptem. Csak megerősíteni tudom minden egyes sorát és köszönöm, ahogy megfogalmaztad, szavakba öntötted az érzést, az okot és okozatot, hogy segíthess az áldozatoknak kilépni a bűvkörükből. Gratulálok az írásaidhoz és csodálom a bölcsességedet!!SAJNOS NEKEM NEM JÓ A FOGALMAZÁSOM.ESZT EGY PICIT KÖLCSÖN VETTEM LEHET ÉN IS VÁMPÍR LETEM IDŐ KÖZBE KI TUDJA.AZ TUTI HOGY EGY VÁMPÍRRAL ÉLEK SZERINTEM VONZOM ŐKET.DE ANYUKÁM AKIT NAGYON SZERETEK SIKERÜLT MEGTÖRNÖM 33-ÉVEMBE KERÜL.IGEN CSAK HOZZ U VOLT AZ ÚT.RÁADÁSUL KÉT BÁTYÁM IS ELÉGÉ SZEKÍROZOTT LELKILEG.AZ EGYIKTŐL MÉG MINDIG TARTOK MI VELE FOG MEGBÁNTANI HAH AZZA JÖN DE MIÓTA MEGSZÜLETEK A GYERMEKEIM AZÉRT Ö IS VISSZÁBB FOGOTT.AKIVEL EGYÜTT ÉLEK KI VAGYOK NEKI SZOLGÁLTATVA.ÉS A GYEREKEIM IS.RETTENTŐEN MEG TANULTAM SZERINTEM VÉDEKEZNI VALAMIÉN TÉREN DE AMI SOK AZ SOK.HA LESZ LEHETŐSÉGEM AKKOR KÖLTÖZÜNK.AMIKOR MÁR NÉHA NAGYON KI AKASZT MINDIG VISSZA EMLÉKSZEM A CSALÁDOM RA EZEK TUTI AZÉRT SZÍVTÁK A VÉREM MEGTANULJAM HOGY KEZELJEM AZ ILYEN EMBEREKET.DE SZERINTEM EZEN MÁR ÉN SEM TUDOK SEGÍTENI ÉS ASE SZERETNÉM HOGY IGAZ AZ APJUK DE NEM SZERETNÉM HA EZEN VÉGIG MENYNEK MERT EZ AZ EMBER CSAK MAGÁRA GONDOL.HOGY VÉDJEM MEG A GYERMEKEIMET TŐLE?SAJNOS AZ EMIL CÍMEMRE NEM TUDOK BE LÉPNI FACEBOOK.

    Reply
  14. Gabcsika

    Érdekelne, hogy az energiavámpírok tudják magukról, hogy azok? Tudatosan szívják a vérünket? Azt is előre megfontolt szándékkal kínozzák, akit szeretnek? Élvezik, hogy a màsik szenved?

    Reply
    1. Jolika

      nem tudják az ilyenek, hogy ők “rosszak”. számukra a világ rossz, mindig mindenki bántani akarja őket. Amit tesznek, csak azért teszik, mert vélt sérelmeik vannak. Egy ilyen anya mellett nőttem föl, és pár éve jöttem rá, hogy ez egy személyiségzavar, és nem csak rá jellemző, hanem viszonylag gyakori. Nárcisztikus személyiségnek hívják. Általában gyerekkori trauma/traumák miatt jön létre az ilyen személyiségzavar. Sajnos menthetetlen az ilyen személy, mert bármikor szembesíteni akarnánk a valósággal, ő védekező üzemmódba kapcsol, és a szembesítő fél lesz a gonosz megint csak. És így újra és újra beigazolódik, hogy a világ rossz és gonosz, és mindenki az ő boldogságára tör. Az állandó konfliktusgenerálás az azért kell, hogy saját magát fontosnak érezze, és hogy egyáltalán érezze, hogy létezik. Mindegy, milyen érzelem, de heves érzelem kell, ami őrá irányul. Ezért a lelki terror nagymestere. Valójában nem könnyű kisétálni egy ilyen ember életéből, főleg, ha szülőről, vagy egyéb családtagról van szó. Nem az áldozat kommunikációján múlik, és az áldozat sok esetben nem akar áldozat lenni. Gyerekként, nincstelen fiatalként nagyon nehéz elsétálni.

      Reply
      1. Lia

        Kedves Jolika!

        Ugyanebben a helyzetben vagyok testvéreimmel. Édesanyánk édesapánk halála után lett depressziós, önjelölt mártír, energiavámpír, és így olvasgatva, már apu halála előtt is nárcisztikus személyiség volt, csak kordában tartva.
        2-en már elköltöztünk, az öcsénk még vele lakik, de már ő is fontolgatja, hogy bárhová, de elköltözik. (nincstelen fiatal).
        Kérdésem az lenne, hogyan tudtad “kezelni” az édesanyáddal való konfliktust, kapcsolatot, párbeszédet, hogy ne akassza Rád a kabátját? Hiába élek távol, telefon beszélgetésink alkalmával szinte mindig sikerül rám akasztania a kabátját, pedig már tényleg szűk, és fojtogat.
        Köszönöm válaszod.

        Reply
  15. Bea

    Ez annyira igaz, hogy már félelmetes. Köszönöm.

    Reply
  16. Pityu

    Szia Gábor! Örültem az írásodnak, igazi energiát ad a vámpírok ellen. Sajnos a főnök-beosztott kapcsolat igazi élettere az energiavámpíroknak: még fizetnek is érte, nyilván a főnöknek. Amúgy az energiavámpír-javítók szélmalom harcát vívom, de nagyon nehéz a kabátot nem felvenni. Falat építve fogy az energiám, de egyre többen vagyunk építő békés emberek, én úgy látom.
    Az új munkahely is megoldás, de én speciális szakmában dolgozom, így legalább megyét kellene váltani, ami családdal nagy áldozat, és ráadásul lokálpatrióta is vagyok. Úgyhogy marad a napi küzdelem. Nem vagyok a félreállás híve, mert a többi maradó kolléga iránt is érzek felelősséget. Valaki utánam is belépne a munkahelyre: egy ördögi kör folytatódna.
    Mindenkinek kitartást!

    Reply
  17. joco

    Érdekes tapasztalatom volt egy illetővel. Minden találkozáskor a köszöntés után elkezdte szórni a volt és jelenlegi problémáit, az állam problémáit, az emberiség problémáit vagy csak pont az időjárásra panaszkodott. Meg-meghallgattam, de a későbbiekben igyekeztem a köszöntés után azonnal felszívódni. Nem mindig sikerült. Aztán egyik alkalommal fordítottam a dolgon. Elkezdte panaszolni a tönkrement kapcsolatát, a jelen élethelyzetét stbstb. Vettem a lapot, leereszkedtem a szintjére kis időre. Simán lehülyéztem, mennyire barom volt a kapcsolatában tett vagy meg nem tett dolgok miatt, mit csinált szarul, mennyire szánalmas a jelen életében tett vagy meg nem tett dolgai miatt és mennyire elqrta a lehetőségeket, amiket nem tett meg, mennyire elqrta a dolgokat amiket megtett. Mindezt csak tükörként visszamondtam, szinte szó szerint a saját problémáit, amikkel terhelt a hónapok alatt, kb 10 perc alatt sűrítve és igyekeztem kiemelni, mennyire szarul csinál, csinált mindent. Szó szerint belé fagyott a szó. Azóta, ennek pár hónapja, a köszöntés után már ő lécel le mihamarabb. Desemmi panaszáradat a szájából irányomba azóta. Már másokat célzott meg. Nekem már nyugtom van tőle azóta, e bejegyzésírást leszámítva. 🙂

    Reply
  18. Kriszta

    Köszönöm, ez így megnyugtatott. Van egy főnököm aki egy az egyben ilyen vérszívó és valahogy mégis mindig magamban kerestem a hibát és most hogy felmondtam 2 napja még most is azt éreztem, hogy én vagyok a hibás. De ez így segített perspektívába helyezni a dolgokat. Én boldog vagyok a férjemmel , utazgatunk, a kollegáim kedvelnek, meghívnak a születésnapi bulikra és alapvetően egy jókedélyű valaki vagyok aki mindenkinek próbál adni. Ellenben ő utálja a férjét, a gyerekeit, húsig lerágja a kézfején a bőrt, a körmei fél centis csutkák. Ehhez képes én tényleg jobban élek, és elhiszem hogy rohadtul bassza a csőrét a boldogságom. Soha nem nevetett olyan jóízűt mint amikor a kolleganőmnek abortuszra kellett mennie egy beteg baba miatt, vagy amikor én küszködtem a meddőséggel. Remélem soha többet nem kell találkoznom vele.

    Reply
  19. róbert

    Kedves Gábor! Nagyon de nagyon igaz minden szava annak amit le írtál! Én is épp most tapasztalok a környezetembe egy ilyen embert! Minden jellem vonás meg van amit írtál.

    Reply
  20. Mária

    Megköszönöm jóindulatodat, és igaz szavaidat. Ezzel a védekezési formával, csak az a baj, hogyha szemet hunyva mindent elnézünk, egy idő után annyira “hülyének” néznek bennünket, hogy mindent megtehetnek, és meg is tesznek.! Nézz az átlag magyar emberekre, a társadalomra: közönyös és rémült. Mintha hipnotizálva lennénk. Lehet, hogy ez nem csak magyar jelenség, de belecsúszunk közbe a pusztulásunkba. Az energiaelszívás elméletével egyetértek, nagyon higgadtan megfelelő szavakkal is oda lehet hatni. Ami a nők “gerinctelenségét” illeti, ez ellen úgy gondolom, hogy leghatékonyabban a magyar apák és a férfiak tehetnének a legtöbbet, úgy, hogy családban és morálra nevelnének, a férfiak a társadalomban pedig nem élnének ezzel vissza. Sajnos az orvosnak vannak valós meglátásai. Talán provokálni akart, kíváncsi a reakciókra-még az is lehet, hogy segítő szándékkal, és nem lekezelőleg! Nem kell egyetérteni velem mindenáron- elfogadom a kritikát. Köszönettel.

    Reply
  21. Éva

    Bújócska Erika hozzászólása kapcsán jutott eszembe a volt főnököm, aki olyan szinten rám szállt, hogy rángatózott a szemem és mérges voltam magamra, hogy ilyen hatással tud lenni rám. Már majdnem odáig jutottam, hogy új helyet keresek, amikor áthelyezték tőlünk, és egycsapásra véget ért a vesszőfutásom. Ez volt az első ilyen ember az életemben, előtte ki tudtam kerülni őket. Az volt a tapasztalatom, hogy az ilyen tipúsú ember önző, és nem érdekli a másik ember, pontosan úgy van ahogy leírtad Gábor!

    Reply
  22. adastra

    Szia, jó volt az irásod és pont időszerű nekem! Ahogy látom, másnak is tetszett, mert sok a reakció rá. 🙂
    Teljesen igazad van, egy problémám van velük, hogy ha akár tövényes eszközöket is bevet, hogy vegzáljon, nem csak a lelki terrort…

    Reply
  23. Szilvi

    Szia! Nagyon tetszik ahogy és amit írsz. Sajnos nekem is volt gondom egy ilyen energiavámpírral, viszont nálam a legnagyobb baj az, hogy a fönökünk támogatja ezt a “vámpírt” minden kis gonoszkodásában. Viszont márciusban már nem bírtam az ellenem szóló gonoszkodást és elordítottam magam. A vampir borzasztóan megijedt és elkezdett rettegni tölem, mind a mai napig látom ezt rajta. Ezzel lehúztam magamról azt a a bizonyos szük kabátot, amit eröszakkal rám adott. Semmilyen körülmények között nem beszélek már ezzel a vámpírral, a köszönésen kívül nincs kommunikáció és most próbál pedálozni. Egyébként igyekszem törölni öt a fejemböl és egyáltalán nem beszélni és rá gondolni. Annyit tudnék még írni erröl a baromról, de inkább hagyom a francba. Még egyszer köszönm, hogy mindazt, amit én átéltem olyan szépen szavakba öntötted.

    Reply
  24. Mami

    Kedves Gábor! Örülök, hogy rátaláltam az írásodra. Most fejeztem be egy ilyen energiavámpírral való kapcsolatomat. Minden sor amit leírtál jellemző volt rá. Ha ellentmondtam bármire a lelki terror soha nem maradt el és mindig én éreztem magam hibásnak. Hiába próbáltam jó útra terelni, nem sikerült.

    Reply
  25. Erika

    Kedves Gábor!
    Nagyon jó, amit leírtál…Az én életemben is volt egy ilyen ember, sok szenvedés, megalázás után, levetettem a kabátot, amit rám adott….És ez nem csak képletesen, de valójában is igaz volt…Számos ruhát kaptam tőle, amelyek nem tetszettek, mert sem a stílusuk, sem pedig a kinézetük nem tetszett…de elvárta, hogy hordjam őket, mert hát tőle kaptam..Összegyűjtöttem őket és visszaadtam neki! Hordja az aki akarja….Az irásod nagyon igaz, sokat tanultam belőle!

    Reply
  26. Zsuzsa

    Kiegyensúlyozott, jókedvű, nyugodt ember voltam 35 éves koromig, amig össze nem költöztem jelenlegi párommal, aki egy nagyon jó ember, és nagyon szeretjük egymást. Egy udvaron lakunk “anyósommal” és a párom testvérével. Előre csak kacagtam, amikor állandóan ellenőrízgettek, megkommentáltak, bele szóltak mindenbe. Nagyvonalúan tudtam kezelni, mert egy olyan családból származok. Aztán, ahogy teltek az évek egyre jobban belemásztak az életünkbe, és párom, aki így nőtt fel nem tudta helyesen kezelni a családját, távol tartani tőlünk őket. Én pedig egyre többet hallottam, hogy jövevény vagyok, hogy nincs szavam ebbe a házban, egyre többször, sőt naponta sértegettek, kifiguráztak, kifigurázták a hozzám tartozókat. Bele szóltak, hogy mit veszek magamnak a saját fizetésemből, hogy mit főzök, hova megyek. Kimerkelték az udvarról a hozzám érkezőket, megsértették őket, vagy olyan volt, hogy be sem engedték az udvarra, míg már alig jár valaki hozzánk. Próbáltam szépen, csúnyán, semmi nem használ. Nem lehet őket megváltoztatni, levakarni, csak elhagyni örökre, viszont akkor el kellene hagyjam a páromat is, mert ő ezt a nyomást nem érzi, vagy megszokta, nem tudom… Olyan rágalmakat raknak rám, hogy nem tudom ha van olyan ember a világon, aki ezt félvállról tudja venni. Mostmár csak köszönök, és amennyire lehet kerülöm, de egyet tudok, nem akarok tovább így élni. Még nem látom az igazi megoldást. Egyelőre házat keresek. Ha az meg van, akkor már könnyebb lesz. Szívemből írt kedves Gábor.

    Reply
  27. Gabi

    Hát meg kell hogy mondjam, kitűnik az írásból és ebből a sok véleményből is, hogy elég általános a jelenség! Jómagam is ezzel a problémával küzdök már talán gyerek koromtól kezdődően, ahol ezt a mintát láttam. A válaszokat keresvén eljutottam arra a következtetésre, hogy ilyenkor az áldozat is valami hasonló belsőből jövő önbizalom hiánnyal küzd, ugyanúgy mint a vérszívó ellenfele, és valamiféle mérleghintához hasonlítva a helyzetet, a két végén ülnek és hatást gyakorolnak egymásra, így van meg a látszólagos egyensúly. Az egyiktől elvesznek – a másik szerez magának!
    Na de akitől elvesznek az miért “engedi” miért “hagyja” hogy elvehessenek tőle, tán azért, mert ő maga sincs egyensúlyban, ő is ki van billenve, esetleg egy másik kapcsolatában pedig ő ül a túloldalon és ő szedi le vérszívó módjára az ő áldozatát….. és talán észre sem veszi ezt! Tehát arra a következtetésre jutottam, hogy az lehet a megoldás, hogy a saját belső egyensúlyunkat kell megtalálni, azaz a mérleghinta közepére kell ülni! – és akkor a kívülről jövő hatások semmilyen irányban nem tudnak kibillenteni bennünket! Hiába a cirkusz, ha már nincs rám hatással!

    Reply
  28. Bóbita

    Szia! Sokan járunk szűk kabátban! Rám a lányom adta, aki a válásom után engem okol mindenért és a gyerekkori sérelmeivel takarózva megtagadott többször már most pedig az unokám láthatásával zsarol. Semmi ajándék, semmi anyagi támogatás és semmi jó szó nem hatja meg. Amit én teszek az mind rossz, ha vitába szállok vele az a baj, ha nem ,akkor az a baj. Hogy mondjam neki, hogy “nem kell a kabátod” és hogy sétáljak tovább, mikor szeretem őket és hiányoznak. De így tényleg kiszívják az összes életerőmet.

    Reply
    1. szabó kati

      Kedves bóbita ! Teljes mértékben megértelek, egy cipőben járunk sajnos.Engem 17 évvel ez előtt anyák napján tagadott meg a lányom.Saját jól felfogott érdekedben fogadd el a jelenlegi állapotot,és nyugtasson meg az a gondolat, hogy isten malma lassan őről.

      Reply
  29. Eva

    Köszönöm. Nagyon tanulságos. A szűk kabátot rám a ma már exem adta aki a tönkrement éltéért engem hibaztatott és még azt is rám tette hogy rendbe hozzam neki. Amikor meg képtelen voltam az ő életét is élni en lettem a szar alak. El is hagyott .

    Reply
  30. Rádi Péter

    Harangozó Teri édes hangját idézve dúdoljátok velem együtt! “Mindenkinek van egy álma, az enyém te lettél…” A szöveget ideillőn megrémesítve: “Mindenkinek van vámpííírjaaa, az enyééém stb…” Gyanítom, hogy ha mindenki venné a fáradságot, és feltérképezné saját közösségi hálózatát, majd a relációkat egyenként értékelné oda-vissza (vámpír vagyok, ember vagyok), majd őszinte választ kapna a másik féltől is (vámpír vagy, ember vagy), sokunknak elkerekedne a szeme. Az enyém ugyanis elkerekedett, pedig csak a legfontosabb kapcsolatomat mértem fel. Köszönöm az írást, amiért elindított ezen a kis gondolati kalandozáson!

    Reply
  31. Adam

    Sziasztok,

    Mit csináltok ,mikor tudva tudjátok energia vámpírral éltek együtt az energia szívó pedig nem más mint a gyermeked.
    🙁
    Teljes a tanácstalanságom.
    🙁

    Reply
  32. Judit

    Gabor, orommel olvasom irasaidat. Eddig meg nem reagaltam, de szinte mindegyiket elolvastam mar. Ez most kulonosen igaz ram, mert eppen egy jopar ilyen emberrel sikerult “barati” viszonyba kerulnom. Mivel en nagyon empatikus vagyok, es az elso reakciom az, hogy meghallgatom a masikat es adok nekik eselyt, hogy kibeszeljek magukbol a problemaikat. De ha ez naponta megesik, es allanodan siras-rivas a vege, es magukon semmit sem hajlandoak segiteni, akkor en mar nem sokat tehetek. Sajnos, most kenytelen vagyok minden szalat elvagni, mar tul “oreg” vagyok a dramahoz, es ahhoz, hogy lelki terrornak legyek kiteve. Ugy dontottem, hogy nem reagalok semmilyen vadaskodasra, megkeresesre, sms-re, telefonhivasra. Es egyszeruen nem erzem, hogy meg kene neki(k) magyaraznom a viselkedesemet, mit, miert, mert ugysem ertene(k) meg, es tovabbi vadaskodas es panasz lenne belole. Az a baj, hogy ezekkel az emberekkel bizonyos kozegben meg mindig osszefutok, es nem vagyok teljesen biztos benne, mi a helyes viselkedes, mert teljesen megsem ignoralhatom oket. Vegulis nem haragrol van itt szo, se sertodesrol, egyszeruen csak arrol, hogy mar szeretem magamat elegge ahhoz, hogy ne szivjak tovabb a veremet.

    Reply
    1. Ildikó

      Elöljáróban csak annyit szeretnék írni, hogy megdöbbentő volt rájönnöm az írás után, mennyire nyilvánvaló, miszerint én az áldozat státuszában vagyok, míg sok barátom és ismerősöm által – akiket beborítok az információimmal, panaszaimmal, amiket cipelek magammal már hosszú ideje – már ezerszer mondottak szerint a 15 éve rajtam élősködő főnököm meg az a bizonyos vámpír.

      Kérdésem csupán egyetlen lenne. Tekintve, hogy kb. 6-8 évig a behódoló szerepbe raktam magam, aztán pedig jött a visszatámadó, önigazoló, tényekre alapozóan érvelő, stb. időszak, és alig jött valami csekély változás – ahogy ezt az írás is jelzi, mindkét kezelési mód rossz -, szeretném megtudni, pontosan hogyan kell eljárnom, hogy ne ezek közül a módozatok közül válogassak.

      Főnököm és magam ketten alkotunk egy céget (én alkalmazottként). Korábban többen voltunk, de mindenki elmenekült tőle, én valamiért a tipikus áldozat vagyok, akin igazán lehet élősködni, mert már másfél évtizede hűséggel szolgálom őt. Persze, nem csak erről van szó, hanem arról is, hogy olyan státuszban dolgozom, olyan szakmában és olyan fizetésért, amire nem predesztinálhatna az iskolai végzettségem és képzettségem, tehát máshol nem tehetném ezt ugyanennyiért és ugyanilyen módon. Viszont a képességeim alkalmassá tettek egy meglehetősen komoly terület elsajátítására, mely esetében főnököm hamar rájött a képességeim színvonalára, ezzel együtt végleg hátra dőlt az amúgy is lusta munkához való hozzáállása mellett, és végleg rám testálta a feladatok úgy 90 %-át. Ez sincs már alapvetően rendben, de az ezzel együtt járó hatalmi tusái, azért, hogy a látszatát fenntartsa valaminek, ami már rég nincs, miszerint ő a szakma csúcsa, én meg csak az alkalmazott, aki senki nem lennék nélküle, oda vezetett, hogy állandó “vámpírtevékenységet” folytat.

      Próbálkoztam már mindennel, 15 év alatt volt rá időm és lehetőségem, de pontosan az történik, amit az írás is taglal, hogy az energiaszívó még akkor is magyarázatot talál mindenre, ha minden érv, racionalitás, stb. annak ellenkezőjét mutatja. Így aztán teljességgel igaz, hogy kár felvenni a kesztyűt és magyarázni a bizonyítványt.

      Jelen helyzetemben, mivel szeretem a munkám és egyéb körülmények is a munkahelyemen tartanak, nem felállni és megfutamodni szeretnék, hanem eszközt ahhoz, hogy azt a bizonyos kabátot többet ne vegyem fel. Az utóbbi hónapokban már azt a módszert követtem, hogy inkább beszédbe sem elegyedtem, de ez is csak ideig, óráig jelentett védelmet, mert akkor meg megkaptam, hogy látja, miszerint én már nem szeretem őt, és hogy nem akarok vele beszélgetni. Tipikus esete ez is annak, hogy bármit és bárhogy tesz az áldozat, igazán jó megoldás nincs, de legalább is nekem nem sikerült találnom.

      Ha kaphatok valami egzakt tanácsot, már amennyiben a fenti információk egyáltalán elégségesek ehhez, akkor azt szívesen veszem.

      Köszönöm

      Reply
  33. Anna

    Kedves Gábor!
    Köszönöm az írásod. Sajnos én is emlékszem olyan időszakomra, amikor energiavámpír-szerűen éltem, haragudtam a világra és másban láttam a bajt, mert ezt láttam a szüleimtől is. A legtöbben valószínűleg a családban “tanulják meg” az energiavámpír életmódot, tőbbek között azért is, hogy pl. a szüleik által elszívott energiákat pótolhassák. Ma már nem így élek és felismerem ha ilyennel találkozok, de inkább együttérzést szoktam tanúsítani az ilyenek iránt – és így válok most már áldozattá. Az az egy baj van azonban, hogyha az ember soha nem fogadja el azt a bizonyos “szűk kabátot” akkor magányos marad. Az ismerkedős emberek ugyanis sokszor energiavámpírok – nem véletlenül. Amíg ez a jelenség nem válik tömegesen felismertté és nem tesz valamit a társadalom ellene, addig az életben csak az találja meg a boldogságot, aki vagy iszonyatosan szerencsés, vagy mérhetetlenül sok energiája van arra, hogy elviseljen egy koloncot…

    Reply
  34. Lujza

    Kedves Gábor, Azt hiszem baj van, mert szerintem energiavámpir vagyok. A viccesen panaszkodó fajta, szóval nem menekülnek előlem, de azért eléggé egoista. Jó volt az írás, bár gondolhatod, hogy mélyen érintett. …. Arról már kezdek leszokni, hogy másokat kritizáljak, mert nem jártam mások cipőjében. De azért az esetek döntő többségében elégedetlenkedek és ezt másoknak nem jó hallgatni. Tudod, miért megy a folytonos rinya a részemről? Mert nem merem elhinni, hogy jó. Félek, atadni magam a pozitív eseményeknek. De azért sokszor segítek is, és komolyan is gondolom. Na most akkor fél E.V. vagyok?

    Reply
  35. Kiss Tamásné

    Rávilágít a problémára, de nem ad megoldást az írás. Rájöttem, hogy a családom egyik tagja ezek szerint energiavámpír , de miért csak 40 éves koromban tudtam letenni azt a kabátot??? Addig miért bántott minden szava, görcsbe rándult a gyomrom ha láttam, hogy hív telefonon ? Hogyan kell letenni azt a kabátot? Kell hozzá ennyi év? Szerintem egy családtagnál ez halmozottan nehéz. Nem hagyhatod el, mindig a rokonod marad. Egy rád akaszkodó “barátot” könnyebb leépíteni. De ha rokonnak szólsz vissza miért te érzed még mindig szarul magad??? Főleg, hogy idősebb nálad.És akkor egyszer csak betelt a pohár és -bár még mindig nem olyan stílusban, ahogy szerettem volna- beolvastam neki. /finomabban,mint ahogy előtte elképzeltem/ De azóta minden más!!! Sokkal jobb! Nincs gyomorgörcs, nem mer ÚGY szólni hozzám, mint azelőtt! Sajnos másokkal viszont folytatja, de tőlem már tart!! Csakhogy a receptre hamarabb lett volna szükségem… És soha nem fogja megtudni, hogy milyen ő valójában, mert senki nem meri elmondani neki. Meg igazából félünk a következménytől. Sokan. Nagyon sokan.

    Reply
  36. narcangel

    En is aldozatava valtam egy malignant narcissist-nak (ez az, amikor a szemelyisegzavar gerincet a narcizmus adja, es ahhoz tarsul az antiszocialis szemelyisegzavar, szadizmus es paranoia), ez egy elmeleti kategoria, de ajegyek tokeletesen illettek az en exemre.
    A narciszista embereknek nincs onkepuk, nincs identitasuk (sem szexualitasuk), a sajat letezesuket csak a mas emberekben keltett erzelmi reakciok reven tudjak igazoltnak tekinteni. Ezert az orokos hajsza a narcisztikus taplalekert, ami MINDENFELE erzelmi reakcio a forrasokbol. MIndig van egy elsodleges forras, altalaban ez egy intim partner, baratno es vannak masodlagos forrasok (csalad, “baratok”, kollegak, ezek a katonak, a vegrehajtok, az un repulo majmok – lasd Oz), valamint vannak a tavoli forrasok. A masodlagos es tavoli forrasok altalaban pozitiv energiara (csodalat, elismeres, rajongas) alkalmasak, mivel szolgaljak a narciszista erdekeit, tenylegesen tesznek es segitenek a tevekenysegeben, illetve teljes apatiaval viseltetnek az aldozat elsodleges forras fele.
    Az elsodleges forras. A legfontosabb forras. A kapcsolat elejen a narcisz az un “love bombing” alkalmazasaval az aldozatot felterkepezi, kitanulmanyozza, olyan figyelemmes es tokeletes szerelemmel halmozza el, hogy az aldozat kapcsolodik. NEM TUDJA AZT MONDANI, HOGY KOSZ, NEM KELL A KABAT, MERT SZUK. A KABAT TOKELETES. SOHA NEM VOLT TOKELETESEBB. Az isteni vezetes kuldte a kabatot es a legjobb viselni. Jo szex, becezgetesek, 24/7 uzenetek, minden pillanatodban jelen van es edes es jo es nem volt meg ilyen soha (es nem lesz). Es az aldozatbol folyik a pozitiv energia, az edes, finom szaftos uzemanyag, ami isteni etek a narcisznak. Amikor viszont az aldozat onalloan cselekszik valamit, a megengedett es kiosztott dolgokbol mashogy eszik/iszik, mast huz fel, mint amit a narcisz megenged, a narciszban eltorik valami, narcisztikus serulest okoz, vagy eppen a narcisz mar belefaradt a love bombing-ba, az ugyanis merhetetlen energia, penz es figyeleme es ONFEGYELEM, ami nagyon faraszto, megkezdi az aldozat “leertekeleset”. Ehhez oriasi az eszkoztar. Kivetites, Gas lighting – az aldozat valosagkepenek megcibalasa, a vegere nem tudod, ki vagy, mi a valosag, az aldozat okolasa, pletykak inditasa az aldozatrol, triangulacio (exekkel, mas emberekkel valo osszehasonlitas azert, hogy az aldozatban feltekenyseget keltsen), lekicsinyles, valamint a narcisz kedvenc eszkoze, a SILENT TREATMENT (hirtelen minden szo nelkul a kapcsolat megszakad, nem tudod, mi rosszat csinaltal (semmit, de azt hiszed, hogy hibaztal), keresed, nem valaszol, nem tudod, mi van, kerdezed, mi a baj, es avegere mar igereteket teszel, hogy megvaltozol, jobb leszel). A narcisznak hihetetlen manipulacios eszkoztara van. Nem szabadulsz. A leertekeles idoszakaban a pozitiv energianal joval potensebb negativ energiat szivja beloled a narcisz (felelem, duh, harag, csalodottsag, vegtelen szomorusag, joforman kiszivja beloled az eletet), es szivja, amig tudja. Amikor bebiztositotta az uj elsodleges forrast, megtortenik a kidobas. Minden szo es indok nelkul. Lezaras nelkul. O paradezik az ujjal Facebookon, az arcodba dorgoli, hogy azx uj mennyivel jobb, mint te, mennyivel ertekesebb, es mennyivel tokeletesebb az o szerelme, mint a tied. Vissza-visszater, ha felepultel es ujra kepes vagy pumpalni bele az uzemanyagot, meg fog jelenni, es vissza akar majd szivni. Te mar orokre az o eszkoze vagy. A ti kapcsolatotok addig folytatodik, mig valamelyikotok meg nem hal. Az egyetlen fegyver a NO CONTACT. Mindenhonnan letiltani, toluk eltunni, nem valaszolni SEMMIRE. Semmi figyelmet nem adni, a letezesuket el nem ismerni. Csak ezt tudod tenni. Felvenni a kesztyut nem tudod. Rinoceroszborbol keszult maszk van az arcukon. Az eleted orokre megvaltozik egy narcisztikus kapcsolat utan. Amit tenni tudsz magadert, hogy megtanulod szeretni magad, hiszen HA EGY NARCISZ A TANULMANYOZASOD UTAN ALDOZATAUL VALASZT ES TUKROZI A SZEMELYISEGED, AKKOR TE EGY EMPATIKUS EMBER VAGY, EGY GYOGYITO, AKKOR TE EGY JO EMBER VAGY, ERTEKES EMBER VAGY, A NARCISZISTA ERDEMESNEK TARTOTT ARRA, HOGY A TAPLALEKA LEGY. Tudd hat te is, hogy egy szeretheto, jo ember vagy, es szeretni kepes embert erdemelsz.

    Reply
  37. narcangel

    A leertekeles idoszakaban a narcisz, ha felduhited, es nagyon konnyen felduhited, az impulzusai alapjan tud csak viselkedni es nagyon agressziv tud lenni. Az enyem fojtogatott, eltorte a bordamat, ha rajott a narcisztikus duhroham. A gyerekemet is bantotta. Veszelyes emberek. Ne engedjetek kozel magatokhoz azt, akinel az jut eszetekbe az elejen, hogy minden tokeletes es tul szerencsesek vagytok es tul szep, hogy igaz legyen. Mert valoban tul szep, hogy igaz legyen. NEM IGAZ. CSAK AZERT TORTENIK UGY MINDEN, MERT A NARCISZTIKUS EMBER A FUGGOJEVE, kodependenseve kell hgoy legyen.

    Reply
  38. Erika

    Apam ezt csinalta velunk amiota az eszemet tudom az iras ravilagitott h en duhosen kezeltem a bantasait o pont ezt akarta elerni ezentul nem veszem fel es nem forditok figyelmet egy ilyen gonosz ostoba embernek

    Reply
  39. AM

    Az energiavámpír egyben áldozat is. Csak időről-időre egyik-másik kerekedik felül. Mert gyerekként ezt tanulja meg, hogyha nem “nyíg”, akkor nem figyelnek rá. Ugyanakkor ahhoz, hogy folyamatosan fenn tudja tartani ezt a “figyelembe vett” állapotát, kell néha passzívnak is lennie, neki figyelnie a másokra, a mások panaszaira, tapasztalataira, kioktatásaira, élményeire. Minden információ morzsára. Ilyenkor viszont ő az áldozat. Ugyanúgy el kell szenvednie a mások dühét, mint amikor ő okozza. De az is csak energia. És végeredményben ő provokálja ki azt is, csak ez esetben a passzivitásával. Oda-vissza ható folyamat. Kevesebb erővel szerez enni. Talán, mert, ha csak folyton “aktív” üzemmódban lenni nem lehet, akkor egyszer csak túlcsordulna az a pohár…és akkor vége az egésznek, azzal a helyzettel nem tudnának/tudnak mit kezdeni, akkor fel kell nőni. És a problémát megoldani. Ami már ténylegesen felelősséggel jár. Arra viszont senki sem tanította meg őket. Mivel ezek a félreértett, félrenevelt, félrekezelt, meg nem értett, nem szeretett gyermekek saját magukat nevelik fel, azokból a rossz tapasztalásokból, szokásokból és dühből, elfojtásból, szeretetlenségből okulva, amit gyermeki tiszta lélekkel látnak, kapnak. ha rosszat kap, rosszat ad vissza. És soha nem nő fel. Sértett gyerekként él a nagyvilágban, és bántja, ha másnak jó/jobb. A baj hol kezdődik? Ott, hogy a szülőséget igenis önismerettel kell kezdeni, tanítani, rávezetni bizonyos kortól a fiatalokat, akik előtte elég ideig voltak gyerekek(!), láttak világot, gyűjtöttek tapasztalatot ahhoz, hogy merjenek egy ekkora projektbe belevágni, és lássák, hogy idő, energia, és nem csak szép babaruha az a gyerek. Hogy van felelősségük vele szemben. Hogy nem csak úgy “becsúszott” és “a valahogy felnőttünk mi is” és társadalmi nyomás, családi kényszer révén, no meg persze a szocpol miatt “elfér még”.

    Reply
  40. AM

    Rengeteg ilyen megsebzett, semmibe vett gyermek-felnőttel találkozom. Külföldön élve, multinacionális cégnél dolgozóként, ahol 87 náció képviselteti magát, állítom, hogy velünk van a legnagyobb baj ilyen szempontból. (persze nem ismerem mind a 87-et, de azért így is elég nagy a merítés.) Amennyi negatívság /rosszindulat/ irigység/hátba támadás/lehúzás/lenyúlás/befeketítés/ háta mögött kibeszélés/ ködösítés/ hazugság/kényszer arra, hogy rosszul érezze magát a másik (is!) -a magyarságban van, azzal nem Dunát, hanem óceánokat lehet rekeszteni. Egyszerűen szégyenletes, hogy míg más nemzetbeliek akkor is, ha nem szimpatikus nekik személy szerint a honfitársuk, hagyják, hadd élje amaz a saját életét, nem szólnak bele, nem szólnak be!!, nem tiporják sárba, nem feketítik be, nem pletykálnak róla, ha érdekli őket valami, akkor általában megkérdezik az adott egyént. Ezzel szemben mi, akik oly nagyon temperamentumosak, büszkék, és a másik boldogságára és sikereire olyan irigyek és ácsingózóak vagyunk, hogy inkább köszönés nélkül, vagy, ha nem tudja az illető, hogy magyar vagy (“hál istennek!”), akkor szépen eltitkolva elsunnyogunk egymás mellett. És örültünk, hogy megúsztuk a faggatózást, magyarázkodást, hogy miért úgy éljük az életünket, ahogy éppen, és kivel. No, és nem hallgattuk a fejmosást. Ismét. Mert mindig mindenki jobban tudja, és te meg csak hülyegyerek vagy és maradsz. Ez a szomorú valóság. Ennek van valahol valami oka, nem fogom megfejteni, mindenki érti, érzi, hogy az igazi baj, az, hogy csak bántjuk a másikat. Főleg, ha az esetleg külföldön szeretne egy rendes “hazai” közösségben lenni. Lehetne, hogy mindenki kipucolja a saját kis életét, nyomorultságát belátva igyekszik saját magával foglalkozni??

    Reply
  41. Gabriella

    Kedves Gábor!
    Mit tegyek abban az esetben, ha a saját szüleim az energiavámpírok, lelki terroristák, érzelmi zsarolók?
    Ők engem békén hagynának, nem keresnének, ha egyedül lennék, csakhogy van 2 unokájuk, akikhez ragaszkodnak. Így sajnos a kapcsolat nem szűnik meg, időről-időre ( főleg születésnap, névnap, stb.) sajnos el kell viselnem a szüleimet, akik nem akarnak lemondani az unokáikról. A lehető legminimálisabbra próbáltam csökkenteni a találkozások számát, de a kapcsolatot sajnos nem tudom megszakítani velük, pedig nagyon szeretném. Viszonylag közel lakunk egymáshoz( 50 km), elköltözni nem tudok-tudunk, pedig legszívesebben a világból is kifutnék a saját családommal együtt hátrahagyva mindenkit. Minden egyes találkozás előtt gyomorgörcsöm van, és megkönnyebbülve sóhajtok fel, mikor véget érnek a találkozások.
    Borzasztó sokat olvastam a lelki terrorizmusról, a verbális bántalmazásról, hogyan ismerjük fel, hogy védekezzünk, és arról, hogy végső megoldásként meneküljünk. De sajnos nem tudok menekülni. Mi mást tehetnék?
    Köszönettel,
    G

    Reply
  42. PcLaci

    Sziasztok Sorstársak,
    Üdv, kedves Gábor!

    A cikk minden egyes gondolata sajnos egyre inkább ráillik “életem párjára”, bármennyire is próbálom a köztünk levő szakadékot befoltozni (és konkrétan most már mindenféle “eszközzel”, úgy mint kitartással, önzetlen szeretettel, BIRKAtürelemmel, düh-elfojtással, stbstbstb.), egyre kevésbé sikerül. EGYÁLTALÁN NEM PARTNER a kialakult szituk rendezésében.
    Az ő esetében valahol ismerem a “kórelőzményt”, egyértelműen szüleitől nem kapta meg azt a szeretetkomponenst, ami az egész alapja lett volna (ráadásul az édesanyja viszonylag fiatalon elhunyt, betegségben, ami miatt mégjobban önmagába burkolózott) ; amúgy nem mondhatom, hogy rossz nevelést kapott, csak konkrétan alapvető hiányossággal kapta ezt. A baj persze ebből az, hogy ő azt gondolja, hogy ez így a non-plus-ultra tökéletesség…. és erről SENKI nem tudja “lebeszélni” (még barátnői sem, a tények sem, sőt a családterapeuták sem (akikhez már végelkeseredésemben fordultam, hogy mentsem, ami menthető)).
    A nagyobb baj: a sokak által leírt védekezőmechanizmus már nálam is feltelepült (mint egy igazi trójai vírusprogram), jelenleg abban a fázisban vagyok, amikor már önmagam árnyéka vagyok sokszor, csak hogy ne menjen rá -most már fizikailag- az életem (az olykor még mindig ledöbbentően hirtelen beütő stresszhelyzetek miatt)…. mint aki marékszám nyugtatót szed (pedig semmit nem szedek még). No, és úgy néz ki, hogy alkalmasint én is ugyanezt a fegyvert kezdtem használni (azaz a vámpírságot), ami persze teljesen távol áll tőlem, _normál_esetben_.
    Az a bizonyos Kabát: az én neveltetésembe is becsúszott két “baki” : egyik, hogy túl voltam szeretve (ami persze így hülyén hangzik, de emiatt túl nagy a lelkem, és tényleg nagyon fáj, amikor sérülök), a másik, hogy szüleimnél sajnos volt egy félrelépéses eset, ami bár az évtizedek alatt elkopott, de az évekig tartó súlyos vitáik tüzes billog-ként belém égtek, miszerint anno megfogadtam, hogy ‘Minden áron meg fogom becsülni a kapcsolatomat, társamat, foglalkozom vele, szeretni fogom’…. hiszen láttam, hogy milyen sérülést tud okozni ennek hiánya.
    Erre TESSÉK. Visszakaptam másik irányból, méghozzá a legfájdalmasabb módon, és attól az embertől, akitől a LEGKEVÉSBÉ SEM kellett volna. Férfi létemre. Egy nőtől.
    Mindemellett: az évek során felvettem Krisztus keresztjét is (azaz én NEM közvetlenül a pompa miatt esküdtem templomban (‘amit Isten egybeköt, azt ember szét ne válassza’)) ; ezt a keresztet az élet bukkanói miatt sokszor éreztem annyira nehéznek, hogy párszor ledobtam magamról és megtagadtam…. pedig tudtam, hogy ez nem helyes…. és szerencsémre Isten MÉG MINDIG szeret annyira, hogy ad reménysugarakat (ahogy pl. ez a cikk is 😉 ), és fel merem venni újra a súlyt….
    Szóval: NEM MINDIG könnyű levetni azt a kabátot. 🙁 🙁 ;(

    Reply
  43. Éva

    23 évig éltem szűk kabátba. Mástól kaptam energiát, hogy erőm legyen a menekülésre. Nekem már nem volt. Üldözött, nyomozott utánam. Álmomba csikorgattam a fogam.Álmomba sokszor szembe jött velem, napokig zaklatott voltam. Perelt, hogy ne tudjam elfelejteni. Már 16 év eltelt, próbálkozik, de úgy gondoltam nem tud már hatni rám. Megtalálta a vámpírom a pontot amivel fájdalmat okozhat. A szűk kabátot a kislányunkra akarta ráadni. Szegény lányunknak nagyon fáj, de köszöni szépen neki ez a kabát nem kell. Megszakította az apjával a kapcsolatot. Természetesen ennek is mint minden rossznak ami vele történik én vagyok az oka. Gyenge, gyáva de szívos és kitartó, nem lehet tőle megszabadulni.

    Reply
  44. dr.Fehér László csongor

    és mi van azokkal,akik saját maguk energiavámpírjai,a saját energiájukat szívják?

    Reply
  45. Zsuzsanna

    Kedves Gábor!
    Nagyon igaz, és helyénvaló az írás!
    De mi a megoldás akkor, ha az ilyen vámpír az ex, akihez a közös gyereket újra és újra oda kell küldeni!?
    És nyilván ezt maximálisan felhasználva újra és újra azon dolgozik, hogy hogyan szívja a másik vérét!
    A gyerekemet imádom, tehát a felület, vagy inkább az ex számára az eszköz adott!
    Akkor itt mi a megoldás a vámpírok kiiktatására??? Sajnos ez az állapot már 5 éve tart!
    Reményekkel várom válaszát!
    Zsuzsanna

    Reply
  46. József

    Tisztelt Gábor!

    Nem tudtam megállni, hogy ne mondjam el a véleményemet a cikkről 🙂 Eddig a valaha látott legjobb cikk ez a mostani részemről. A legjobbkor jött ez nekem. Hálás vagyok azért, hogy ezt láthattam. Le is rögzítettem magamnak.
    Nagy szükség van ilyen jellegű olvasmányra, hiszen ez a “Hétköznapi élet” dolgai.

    Köszönettel: József

    Reply
  47. Gábor

    Kedves Gábor! És vannak olyan emberek, akik arról panaszkodnak, hogy mennyien panaszkodnak körülöttük. Ezek az emberek azok, akik “negatívnak” bélyegeznek másokat, de ebben az értelemben ők is éppúgy azt a negatívitást képviselik, mint amit elítélnek. Önmagad megerősítéséhez az egódnak szüksége van arra, hogy különbnek lásd vagy láttasd magad azoktól az emberektől, akiket panaszkodónak, lehúzónak nevezel, miközben épp róluk panaszkodsz. Ha ilyen ego tart a markában, akkor a panaszkodás – különösen másokkal kapcsolatban – a szokásoddá válik, és ez persze tudattalan jelenség, ami azt jelenti: nem tudod, mit teszel. Ha negatív gondolati címkéket aggatsz másokra, amikor velük társalogsz, vagy akár csak rájuk gondolsz, az is gyakran e minta része. Ahelyett, hogy szemet hunynál a másokban lévő tudattalanság fölött, azt identitásukká teszed. Ki teszi ezt? A benned lévő tudattalanság, az ego. Amikor valaki másokban a hibásat, a rosszat látja, épp arról tesz bizonyságot, hogy még nem tud szeretni, nem képes valódi szeretetre, azaz önmagát sem tudja igazán szeretni.

    Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.