Eltelt egy újabb év. Elkezdhetném összegyűjteni azt a rengeteg pozitív élményt, amit megéltem, felidézhetném a fájdalmas tapasztalataimat is, és jó eséllyel sok olyan dolgot tudnék felsorolni, amit Ti is átéltetek, megéltetek, túléltetek. Valószínűleg olyat is, amit el sem tudnátok képzelni, hogyan lehet túlélni – de abban is biztos vagyok, hogy sokan közületek tudnátok mondani olyat, ami engem döbbentene meg. Évértékelés helyett – vagy talán éppen ilyen célból – inkább mesélek.
Élt egyszer egy bohóc, aki mindig csak mosolygott. Szerették őt a gyerekek és a felnőttek egyaránt, mert valami olyat adott nekik, amire hatalmas szükségük volt: hitet abban, hogy a világ jó. Azt a hitet, amiben a gyerekek néhányszor már fájdalmasan csalódtak, és amit a felnőttek már nagyon régen elveszítettek. Amikor azonban meglátták a bohóc mosolyát, figyelték a mozdulatait, érezték az őszinte, feltétel nélküli szeretetét, akkor mindig felcsillant a fény a szemükben, és szívüket melegség járta át.
Figyelték a bohócot, átadták magukat a gyermeki boldogság érzésének, majd visszatértek hétköznapi életükbe, ahol a hitük ismét megfakult. A bohóc pedig minden egyes héten megjelent, és sokan nézték meg újra és újra az előadását. Mindig kicsit mást csinált, az üzenet mégis mindig ugyanaz volt: éljetek, szeressétek egymást, és szeressétek önmagatokat, mert a világ szép, és Tőletek válik még szebbé.
Nem volt ám ő mindig ilyen. Korábban nem is akart bohóc lenni. Esze ágában sem volt kiállni a színpadra, és annyi ember előtt szerepelni. Örült, ha mosolyt csalt a szerettei és a közvetlen ismerősei arcára, de ennél többre nem gondolt soha. Egészen addig, amíg az élet súlyos csapást nem mért rá. Vagy talán ő önmagára, mert érezte, hogy nem volt a helyén, és ezért kis híján az életével fizetett. De amint meggyógyult a lelke, és meggyógyult a teste, felvette a bohóc álarcot, és kiállt a színpadra, hogy másoknak is segítsen felállni onnan, ahonnan azt hiszik, lehetetlen.
Az emberek pedig mosolyogtak, és minden előadás után úgy mentek haza, hogy kaptak valamit, ami könnyebbé teszi számukra a mindennapok harcait. Nem mindenki persze, mert volt, akinek nem tetszett az előadás, és volt néhány olyan felnőtt is, aki kifejezetten utálta a bohócot. Azért utálta, mert a bohóc szembesítette őt azzal, hogy boldogan is lehet élni, és ezért csak önmagunk vagyunk felelősek. Ez pedig fájdalmas felismerés, amit van, aki nem vállal. De a néhány gyűlölködő nem számított – a bohóc azokra koncentrálta minden energiáját, akiknek segíteni tudott.
Egyre többen ültek be az előadására, és az emberek egy idő után úgy kezdték érezni magukat, mintha egy közös nagy család tagjai lennének. Beszélgettek egymással és a bohóccal, részt vettek az előadásaiban, segítették a közösségen belül azt, akinek éppen szüksége volt rá, és hétköznapi életükben is elkezdték terjeszteni a mosolyt, amit a bohóctól és egymástól kaptak.
A bohóc pedig minden egyes előadás után hazament, levette az álarcát, és visszaidézte egy újabb elmúlt nap csodálatos pillanatait. Nagyon nagy szüksége volt erre ahhoz, hogy ő maga ne veszítse el a hitét. Mert bár mindent megtett azért, hogy mások boldogok legyenek, ő maga nem volt az. Sokszor becsapták. Sokszor csalódott az emberekben – idegenekben és néhány hozzá nagyon közel állóban egyaránt –, és hiába hitt abban, amit csinált, belül mélyen mégis emésztette a félelem, hogy a boldogság neki már nem jár soha.
Nem üres félelem volt ez. Volt, aki elhitette vele, hogy sikerülni fog. Reményt adott neki, felrajzolta lelkének üressé vált vásznára a boldog élet csodálatos színekben pompázó képét, és őszinte szeretet sugárzott az arcáról. Egy álarcról, ami nem volt őszinte. A bohóc olyan bohócot szeretett, aki életet csak festeni tudott, építeni nem.
És a remény újra meghalt – a bohóc lelkével együtt. De a játéknak folytatódnia kell; az idő nem vár senkire, újabb hetek jönnek, újabb előadásokkal, és az emberek várják a mosolyt, mert nekik is szükségük van rá. Ahogy a bohócnak is, csak az álarca mögül ez soha nem látszott. Soha senki nem látta, hogy a mosoly mögött néha könnyek csillognak a szemében, néha ordítana a fájdalomtól, és néha csak lefeküdne, hogy megvárja, amíg vége lesz mindennek.
De csak mosolygott, és a gyerekek és felnőttek szemeinek csillogásából, kedves szavaikból mindig merített egy jó nagy kanál Életet, amivel nyakon öntötte minden fájdalmát és félelmét. Nem hagyott ki egyetlen előadást sem, még akkor sem, amikor úgy érezte, szinte belehal, mert tudta, hogy a szenvedés és a félelem ellenszere a cselekvés. Így hát újra és újra kiállt a színpadra, és játszott. Eljátszotta, hogy boldog, eljátszotta, hogy a világ szép, és eljátszotta, hogy minden sikerülhet, ha hiszünk benne.
A bohóc csak játszott, és addig játszott, amíg ő maga is újra el nem hitte, hogy amit játszik, az igaz. A lelke mégis üres volt még. Valaki hiányzott belőle. Valaki, aki értelmet ad minden játékának, múltjának, jelenének, és akivel elhiszi, hogy a jövő tényleg csodálatos lehet. Sokáig várta, hogy jöjjön ez a valaki, mégsem jött. A bohóc pedig bár újra kezdett hinni, még mindig szenvedett.
Addig szenvedett, amíg rá nem jött, hogy szenvedésének nem a múltja az oka, hanem az, hogy falakat épített maga köré. Olyan falakat, amelyeket senki más nem képes lebontani, csak ő maga. És ekkor valami megváltozott. Újabb előadás következett, az emberek pedig ismét összegyűltek, várva a megszokott boldogság-csomagot. A bohóc fellépett a színpadra, ahogy szokott, ám ezúttal nem kezdett bele azonnal az előadásába. Lassan felemelte kezeit, levette bohóc-álarcát, csendben letette a székre, majd a közönségre nézett, és őszintén mosolygott. Az emberek pedig visszamosolyogtak rá, és életének legjobban sikerült előadását élték meg együtt aznap este.
Újabb hetek jöttek, újabb előadásokkal, és a bohóc már álarc nélkül osztotta a mosolyt azoknak, akiknek igazán szükségük volt rá. Még mindig nem hitt a saját boldogságában, de nem akart többé benne ragadni a szenvedésben. És ahogy abbahagyta a görcsölést, végre észrevette azt a mindig mosolygó lányt, aki már hetek óta ott ült minden egyes előadásán, és akin látszott, hogy ő is rengeteg dolog miatt sírhatna, mégis mindig nevet.
Aznap este a bohóc megszólította a mosolygós lányt, és csak itták egymás szavait, amíg a Nap első sugarai meg nem csillantak arcukon. Azokon az arcokon, amik immár valódi, őszinte boldogságot sugároztak – sok-sok év óta először. Az előadások pedig folytatódtak, és az álarc soha többé nem került elő a dobozából. A mosolygós lány nemcsak hitet adott a bohócnak, hanem értelmet mindennek, amin eddig keresztülment. De ennél még sokkal többet is: őszinte, önzetlen, tiszta szeretetet. Mindent, amire egy embernek szüksége lehet.
A bohóc megtalálta önmagát. A bohócban megtaláltam önmagam.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
A bohoc a maga egyugy segeben az egyetlen olyan embertipus, amelyik sohasem kepes ervenyesiteni, masokra raer szakolni a maga onz akaratat. Ezzel az egyik legkovetkezetesebben ervenyesul ok-okozati lancolatbol, az egymassal verseng emberi torekvesek lancolatabol, a masokat megkarosito onzes “eredend b neb l” maradnak ki. Artatlanok. Hankiss Elemer
Gábor, maradok tisztelettel és bizalommal a magázódás mellett. A gyilkos humorról írt alapos, nagyon igaz írása megint megfogott. Napi méreg adagot csomagolnak, tálalnak a vicc faragók is, meg a bohócok is. Érdekes összefüggést, de különbséget is érzékelek. Én a bohóckodás oldaláról közelítettem a témát. A bohóc érzékenyebben, finomabban kóstolgatja a megemészthetetlent. A gyermeki én őszintesége, ami nem vicc…az élet nagy színpadán a játék része. Őszinte hittel bízva a szeretet erejében. Akik itt beleolvasnak, sorok között, hasznos gondolatokból, szavakból építkeznek. Lélekmentő létszükséglet. Nagyon jó írások. Köszönet mindegyikért! Erzsi
Kedves Erzsi, nagyon fontos gondolatokat osztott meg, köszönöm szépen! És azt is, hogy ilyen tisztán látja az üzenetet, amit az írásaimmal közvetíteni szeretnék. Ami a felelősséget illeti, szerintem a nők és a férfiak egyaránt felelősek a jelenlegi helyzetért, és csak közösen tudunk tenni a változásért is. A kérdésére, hogy tanítható-e a “lélek növesztése”, én azt mondom, hogy szerintem igen. Szerintem a szülői minta és a gyerekkori hatások alapvetően befolyásolják azt, hogy felnőttkorban hogyan kezeljük a nehézségeket. Mert nehézségek mindig lesznek, és az emberi kapcsolatunk és a személyes boldogságunk is azon múlik, hogy mit kezdünk ezekkel a nehézségekkel. Még egyszer köszönöm az értékes gondolatait. Nagyon szép napot kívánok! 🙂 Gábor
Gábor, újabb KÖSZÖNÖM neked! Minden írásod gondolatébresztő, és lélekből fakad. Pont ezt a láthatatlant tudod érzékletesen a felszínre hozni. Ez a TISZTA női energia hiányzik, ez vész el a hétköznapok nagyon közönséges, homályos, majd leleplező szórengetegében. Ezért én magunkat, nőket hibáztatom! Nem a férfiak hibája, mi nők rontunk a saját helyzetünkön is, szerintem. Elfelejtünk LELKET NÖVESZTENI. Tanítható-ez? A lelkünk nem hazudik, csak a kimondott szavak, amikkel jól eljátszadozik a média is. Minden bolhából elefánt lesz…
Felkorbácsolt indulatokkal, ki, hogyan (nem)tud helytállni munkájában, családjában,…stb… c. veszélyes társasjáték folyik a pénzért. Újat nem mondtam, tudom, csak érzem mindig a sorok mögött rejlő, változásért kiáltó lényeget. Kevesebb hiszti, amit a nők művelnek, és a férfiak halnak bele! Tisztelettel egy nagymama
Kedves Ilona,
nagyon köszönöm a kedves szavaidat, nagyon jól esett. 🙂 Olyan szépen megfogalmaztad azt, amit én is az életünk lényegének gondolok, hogy nem is tudok mit hozzátenni. Szerintem is csodálatos dolog, ahogy elindítunk egymásban gondolatokat, vagy segítünk kiteljesíteni azokat. És direkt használok többesszámot, mert ez mindig kölcsönös. 🙂
Nagyon örülök, hogy hasznosak számodra az írásaim, köszönöm szépen, hogy olvasol.
Legyen nagyon szép napod! 🙂
Gábor
Kedves Gábor!
Nem tudom, hogy keveredtem az írásaidhoz, de nagyon örültem nekik. Mindegyik tartalmas, bölcs és valóban felhasználható a mindennapjainkban. Az ember először csak hall valaki mástól egy-egy felismerést, vagy olvassa olyantól, aki jobban ki tudja magát fejezni, aztán eljuthat oda, hogy azt már sajátjaként éli meg. Ezen a hosszú úton hasznos minden jószándékú tanács, önzetlen segítség, személyes példamutatás, amelyről a Te életed és az írásaid szólnak. Úgy gondolom, az életet nem azért kapjuk, hogy mindig jól járjunk, hanem azért hogy önmagunkhoz képest jobb emberré válva távozzunk, de ki kell hozni belőle a legtöbbet.
Meglepett, milyen fiatal vagy, ráadásul egy műszaki ember, mégis mennyire értesz a lélek dolgaihoz. Ismeretlenül is gratulálok hatalmas akaraterődhöz, amellyel a betegséget legyőzted és ahhoz az emberhez, aki vagy. Szívesen fogom olvasni a többi írásodat is, hálás vagyok, hogy ezt megosztod sokunkkal. Minden bohóc megérdemli a boldogságot.
Köszönettel: Ilona
Kedves Márta,
pontosan így szól a mese folytatása, széles mosollyal, koccintással a kedvesemmel, és őszinte örömmel, hogy tetszenek a bohóckodásaim, és megismerhetek egy ilyen kedves és nagyszerű embert, mint Te. 🙂 Azon leszek, hogy továbbra is mosolyt csaljak az arcodra, és hitet a szívedbe. Nagyon jól esett, amit írtál, köszönöm szépen! 🙂 Nagyon boldog új évet kívánok, és azt, hogy ne legyenek problémák az életedben, csak megoldandó feladatok, amiket egytől egyig meg is oldasz, és közben élvezed azt a csodálatos utat, amit ezalatt bejársz. Még egyszer köszönöm szépen, hogy megírtad a mese folytatását. 🙂
A mese folytatódik.
A bóhóc egy napon levelet kapott valakitől. A levélben ez állt: “Kedves Bohóc! Én is gyakran ott ülök az előadásaidon, mivel nekem is még sokat kell tanulnom a pozitív gondolkodásról és az élet nehézségeinek legyőzéséről. Többször átlendítettél már a nyavalygásaimon, ezért újra és újra eljövök. Örülök, hogy te sínen vagy, és egyre jobban érzed magad a bőrödben. Évvégi számadásként meg akarom írni neked, hogy fontos, amit csinálsz, és nagyon drukkolok neked, hogy ne égj ki, ne fásulj el ebben a nem is olyan könnyű bohóc-szakmában. Boldog új évet! Eredményes bohóckodást jövőre is!”
A bohóc elolvasta a levelet, majd mosolyogva összehajtotta és koccintott kedvesével. 🙂
Kedves Anna, köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy hasznosak az írásaim. 🙂 Köszönöm a megtisztelő meghívást is, szívesen beszélgetek Önökkel, és szerintem biztosan össze tudjuk majd szervezni, amikor arra járok.
Nagyon szép, amit csinálnak, sok erőt, lelkesedést és kitartást kívánok hozzá!
Üdvözlettel: Gábor
Kedves Zsóka,
nagyon köszönöm, hogy elmesélte ezt. Minden tiszteletem, hogy nem adja fel, próbál sokat mosolyogni, és keresi a boldogság pillanatait. Nem tudok és nem is akarok beleszólni az életébe, de nekem az a véleményem, hogy minden kapcsolatnak egyensúlyra kell épülnie. Ha Miklós csak kihasználja, de nem ad vissza semmit, akkor nem szereti Önt. Ha nem szereti, akkor pedig nincsen helye az életében. Tudom, hogy ez keményen hangzik, de attól, hogy valaki tönkreteszi a saját életét, nincs joga tönkretenni másét. Illetve ez nem is a jogról szól, hanem az emberségről. Ön is megérdemli, hogy boldog legyen, és ha Ön nem tesz érte, akkor senki más nem fog. És itt nem a szenvedés közé beiktatott apró örömforrásokra gondolok, amiket említett, hanem a teljes boldogságra. Azért van itt a Földön, hogy boldog legyen, nem azért, hogy áldozat.
Köszönöm szépen még egyszer, hogy megírta a történetét, és nagyon bízom benne, hogy a folytatás a boldogság felé vezet. Nagyon megérdemli. 🙂
Üdvözlettel: Gábor
Szerintem a bölcsesség ott kezdődik, hogy valaki nem utasítja el élből a tanácsot, hanem elgondolkodik rajta, hogy hasznos-e. 🙂
A bölcs embernek nincsen szüksége tanácsra ! – A bolond meg úgysem fogadja meg!
Kedves Gábor!
Ez az írás szíven ütött,mivel évek óta élek férjem mellett úgy,hogy BOLDOGTALAN vagyok,pedig 23 évvel ezelőtt ez a házasság boldog házasságnak indult.Férjem Ausztráliából választott ki engem,magyar nőt akart megismerni,s másfél év múlva házasság lett belőle,s ezt megtetézte 2 drága,szép kisfiú születése,kik aztán még a “habcsókok a tortán”,ahogy mondani szokták.Előző házasságom rosszul végződött,mivel első férjem alkoholista lett,így a két lányommal szinte menekültünk Ausztráliába és itt is élünk azóta.
Nos,azonban sajnos már az elején nem fenékig tejfel volt az élet,mivel szép lassan előszőr arra jöttem rá,hogy Miklós kijátszott engem,nem mondta el őszintén,hogy ő mentálisan beteg.S évek kellettek hozzá,hogy ténylegesen megismerhessem,beigazolódott a sejtésem,hogy több személyiséggel állok(unk) szemben,ami azt jelentette,hogy naponta szinte óránként ment át egyik személyiségéből a másikba.A mézédesből a bosszúálló gonoszba,az ördögiből pedig a hirtelen ijedt,tehetetlenbe stb.
Mivel itt mások a törvények,mégpedig sajnos nagyon régiek és mondhatnám úgy is,hogy primitívek,képtelen voltam úgy elhagyni Miklóst,hogy a nyomomat se tudja többé,hiszen féltettem ártatlan kis fiaimat,no meg rettegtem,hátha örökölt valamelyik tőle valami deformált személyiséget.
NÉGY alkalommal szöktünk meg tőle;s mind a négy alkalommal valahogy mégis visszakerültünk hozzá.A kisebbik fiúnk azon volt,hogy összehozzon engemet az édesapjával,de semmilyen sikert nem eredményezett ez a kívánsága.
Most ,negyedszerre újra együtt élünk,hátam mögött a temérdek sok ígérgetéssel,amiket természetesen már akkor nem hittem el,amikor kiejtette ezeket a száján.Tehát egy házban lakunk,de most negyedszerre már egészen más a helyzet:Miklós már 71 évesen totálisan, tehát fizikailag és pszichikailag is beteg.Én lettem a carerje(gondozója).
Boldogtalan vagyok vele,mert hol gonosz,hol negédes,mert nincs olyan nap,hogy hol engem,hol a fiúnkat tenné le,s aki velem együtt vállalta,hogy végül is öregségében és betegségében mellette maradunk.
Gábor,olyan de olyan nehéz,hogy nem tudom eléggé leírni,mennyire!
Mégis,a kertben az állatok,meg a mindennapos dolgok elvégzése közben találkozni jó emberekkel,akikkel néha csak egy-két szó is elég ahhoz,hogy jó kedvünk legyen,s a lelkem hálát érezzen irántuk,szóval azzal fejezném be az írásomat,ha nincs is sok remény,hogy az embernek változás álljon be az életében,a remény persze mindig ott van,s az a lehetőség is,hogy szeretetet,mosolyt szinte minden nap kap az ember,olyanoktól,akiktől nem is várná!
Boldogtalanság mellett is lehet örülni, és végül is mindennek értelme van,csak nem szabad feladni!
Köszönöm hogy elolvashattam ezt az írását is!
Üdvözlettel:Merész Zsóka
Kedves Kocsis Gábor!
Köszönet az oldalért, lenyűgöznek az írásai! Az alapítványunk és én daganatos betegekkel foglalkozunk, a fenti honlapon utánanézhet, ha érdekli. Ha erre jár, szívesen meghívnánk egy jó beszélgetésre, egy nagyszerű csapat körében…Egerben és Miskolcon vagyunk.
Még sok ilyen jó írást szeretnénk olvasni!
Kívánunk Önnek további jó egészséget, és örömet!
Üdvözlettel: Fodorné Anna