A legtöbb felnőtt úgy gondolja, hogy egy gyermek minden szempontból alatta áll. Nem tekinti őt egyenrangú életnek, és főleg nem úgy tekint rá, mint akitől még tanulhat is valamit. Pedig rengeteget tudunk tanulni a gyermekektől, ha az ego-nkat letéve hajlandóak vagyunk megtenni ezt. Erről szól ez a rövid történet, amivel nemrég találkoztam.
*****
Egy apuka, aki egész életében szorgalmasan tanult és keményen dolgozott, arra törekedett, hogy kisfiának is minél több dolgot megtanítson. Mivel azonban rengeteg munkája volt, igyekezett olyan elfoglaltságokat is találni a fiúnak, amihez nem kell folyamatos szülői jelenlét, mégis tanul és fejlődik általa a gyermek.
Egyik este több órás munkája volt még hátra, de a kisfia nagyon eleven volt, és a szokásos játékai nem kötötték le. Ekkor az apa gondolt egyet, elővett egy világtérképet, majd darabokra vagdosta azt, és alaposan összekeverte a darabokat.
„Tessék fiam, ragaszd össze a világot.” – mondta elégedett mosollyal az arcán, majd visszaült az íróasztalához. Gondolta, most legalább lesz néhány óra nyugalom, hogy befejezze a munkáját. Fiát ismerve meg volt róla győződve, hogy addig próbálkozik kitartóan, amíg meg nem csinálja, és jó eséllyel neki kell majd rászólnia, hogy most már menjen aludni, majd holnap folytatja.
Fél óra sem telt el azonban, és a gyerek ismét ott állt az asztalánál, mosolygó arccal közölve, hogy kész van. Az apa nem akart hinni a fülének. Felállt, átment a gyerekszobába, és megdöbbenve látta, hogy a kisfiú valóban tökéletesen helyére tette az összes darabot.
„Ezt meg hogy csináltad? Hiszen még nem is ismered a világot! Hogy tudtad a helyükre tenni a darabokat?” – kérdezte értetlenül az apuka.
„Nem ismerem a világot,” – mondta a kisfiú – „de mielőtt összevágtad a térképet, észrevettem, hogy a hátulján van egy ember. Arra gondoltam, hogy ha az embert megjavítom, akkor a világ is megjavul.”
*****
Rengeteget tudunk tanulni a gyerekektől. Olyan meglátásaik vannak, amelyek fölött sokan elsiklanak, mások pedig butaságnak tartják, mert ők maguk már eltemették mélyre azt a gyermeki őszinteséget és bölcsességet, ami életutunk kezdetén még mindannyiunkban megvan. Aztán a nevelés, az oktatási rendszer és a csordaszellem egyre mélyebbre nyomja mindezt. Pedig érdemes újra megtalálni magunkban a gyermeket.
És javítani az emberen, hogy a világ is egészségesebb legyen.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Köszönöm.
Padlóról felkelni nehéz.
Pláne, öregen .
De megpróbálom..remélem sikerül a fejemben rendet tenni.
Nagyon jó volt olvasni.
Koszonom ezt a mosolyt,melyet elicsaltal belolem.
Kedvesen egyszeru tortenet,es valosaghü.
Renszeres olvaso vagyok,sokat meritettem az irasokbol,sokban megkonnyitve ezzel a manapsag atelni kenyszeru napjaim.
Mint egy veletlen talalkizas-,varom az ujabb oldalakat. Mindennap szukseges valakinek batoritas,meggyozodest,megerositest adni.
Ebben remek helyre kattintottam egykor!
Koszonet erte.
Valójában, nagyon kedves és érdekes történet. Elgondolkodtam, vajon én hol tartok gyermekeimmel, vagyis márt felnőttek. De szívesen emlékszem egészen különleges és egyszerű megjegyzéseikre. 🙂
Teljesen igaz amit mondasz 🙂 !
Mindenestül egyetértek! Gyerekekkel öröm beszélni, lenni, és velükés tőlük tanulni, visszamenni gyermeki önmagunkhoz. Köszönöm ezt a cikket!