Könnyen elfeledkezünk arról, hogy mik az igazán fontos értékek. Hajtunk a pénzért, görcsösen ragaszkodunk az anyagi világ értékrendjéhez, és közben olyan dolgokat mulasztunk el észrevenni, amelyeket pótolni mással nem lehet. Pedig az itt töltött időnk véges, és kizárólag rajtunk múlik, hogy megéljük-e azokat az apró csodákat, amelyekben nap mint nap részünk lehet. Erről szól az a megható történet, amivel nemrég találkoztam.
*****
Karácsony előestéje volt. Az apuka éppen belépett a szobába, amikor 3 éves kislánya befejezte egy kicsi dobozka csomagolását. Az összes aranyszínű csomagolópapírt elhasználta. Ahogy meglátta ezt az apja, nagyon dühös lett rá, és alaposan leszidta a pazarlásért. Egyáltalán nem álltak jól anyagilag, a Karácsony egyébként is sok kiadással jár, nagyon nem hiányzott még az is, hogy a kislány fölöslegesen szórja a pénzt.
A lányka megilletődött, de azért szívében reménnyel és lelkesedéssel tért aludni aznap este. Másnap boldogan tette az aranypapírba csomagolt kis dobozkát a karácsonyfa alá, és alig várta, hogy elérkezzen az ajándékozás pillanata.
El is érkezett, a kislány pedig arcán széles mosollyal nyújtotta apja felé az aranypapírba csomagolt kis dobozt.
„Ez a Tiéd, Apu!” – mondta boldogságtól csillogó szemekkel. Édesapja pedig meghatódva, és előző napi gorombasága miatt szégyenkezve vette át tőle az ajándékot. Végig mosolyogva bontotta ki, ám amikor meglátta, hogy a kis dobozban nincs semmi, ismét elfogta a düh.
„Ez üres! Ezért kellett egy teljes csomagolópapírt elpazarolni?! Szégyelld magad!” – hordta le kislányát ingerülten.
„Nem üres…” – felelte a kislány, miközben elpityeredett – „Tele van puszikkal, Neked tettem bele! Mind a Tiéd!”
Az apa kezei hirtelen annyira elgyengültek, hogy majdnem elejtette a dobozkát. Teljesen megsemmisülve állt 3 éves kislánya előtt, könnybe lábadt szemekkel szorosan magához ölelte őt, és a bocsánatáért esedezett.
Nem sokkal Karácsony után a kislány egy súlyos balesetben életét vesztette. Édesapja onnantól kezdve amikor csak elveszettnek érezte magát, kinyitotta a dobozt, és magához vett egy képzeletbeli puszit, hogy emlékezzen arra a csodálatos szeretetre, amit gyermekétől kapott.
*****
Vajon mi lenne, ha minden napot úgy tudnánk megélni, hogy az akár az utolsó is lehet? Vajon akkor jobban értékelnénk azt, amit anyagi formában nem lehet mérni? Bölcsebben használnánk ki az időt, és észrevennénk a bennünk lévő csodákat? Tisztábban tudnánk szeretni egymást, és élnénk a lehetőséggel, ami egyszer adatott meg, és amit úgy hívunk: Élet?
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Mit tanulhatunk egy 2500 évvel ezelőtt élt görög filozófustól? Mondhat-e
Tovább
Veszélyes párosítás. Az ilyen ember újra és újra keresni fog
Tovább
Van a bántalmazásnak egy kevésbé szembetűnő formája. Itt nem maradnak
Tovább
Időnként érdemes megállnunk egy picit, és elgondolkodnunk néhány dolgon. Olyan
Tovább
A jóérzésű ember örök dilemmája ez: engedjek megint én, vagy
Tovább
Free Sign, te minek olvasol ilyen történeteket? Menj inkább moziba-
Kedves Gábor!
Én már persze bőgök is. Ahogy öregszem egyre érzékenyebb vagyok. Igen, úgy kéne élni, hogy bármely nap az utolsó lehet és törekedni kell minden napba beletenni a feladatok mellett minél több szépet, közös nevetést, ölelést, szeretetet! Ez fontos dolog, de ez a gondolat mindig ( hogy lehet ez az utolsó alkalom), könnyen depresszióba is átlendíthet, de legalábbis súlyos szorongást okozhat. Pl. ha elválok a gyerekeimtől reggel, már beugrik ez és ez keseríti az életemet. Nehéz nekem normális egyensúlyt tartani gondolati szinten.
Kedves Gábor!
Már olvastam valamikor és más oldalon ezt a történetet a kislányról. Nagyon megható történet.
Valóban arra kellene törekednünk,hogy nap mint nap vegyük észre és becsüljük meg a kis ajándékokat és kedvességeket is. De sajnos nem figyelünk oda egymásra !
Üdvözlettel: Viktória
Mélységes tiszteletem a remek irasaidert . De ezt a faszsagot……( bocsánat Gabor)
Tanulságos cikk ez arról, hogy az igazi értékek megfizethetetlenek, csak mi fizethetünk, ha nem ismerjük fel.