Állj meg egy pillanatra!

Értem én, hogy sietsz. Azt is megértem, hogy pontosan tudod, merre haladsz és mit akarsz elérni az életben. Sőt, azt is, hogy egészen jól csinálod a dolgaidat. Hiszen ezért jutottál már el idáig. És most rohansz is tovább, hogy folytasd az utad. Menj, én pedig őszintén kívánok sok sikert hozzá. Vagy maradj itt még egy pár percre gondolkodni, kizárni a külvilágot, csak befelé figyelni.

Talán itt az ideje. Talán gyakrabban van itt az ideje, mint ahányszor valóban megtesszük. Rohanunk, mert ha megállunk, lemaradunk. Rohanunk, mert lehagynak a vetélytársak, lemaradunk a hírekről, kirekesztettnek érezzük magunkat. Vannak, akik nemcsak a céljaikért való küzdelemben félnek lemaradni, hanem bármiben, ami aktuális. Nem maradhat ki egy nap sem facebook nélkül, a családi programot felülírja a szappanopera következő része, a híradóban hallottak lesznek a következő társalgás legfontosabb témái. Aztán másnap minden kezdődik elölről.

Nincs is ezzel baj, ha… De! Baj van vele. Méghozzá az a baj, hogy nem érzed jól magad. Érzed, hogy néha meg kéne állni egy picit, de bűntudatod van, ha megteszed. Mert haladni kell. Mert ott van az a rengeteg minden, amit csinálni kellene. Mert nincs idő. És még ha meg is állsz – vagy azért, mert engedsz a nyomásnak, vagy mert az élet rákényszerít –, akkor sem zárod ki teljesen a külvilágot, a teendőidet, és a görcsös gondolatot, hogy hamarosan folytatnod kell ott, ahol abbahagytad.

Pedig lehet, hogy pont ez a probléma. Lehet, hogy valahol eltévedtél az úton, és talán már azt sem tudod, hogy hol. Pedig mindig van visszajelzés, csak sokszor tudatosan elnyomjuk azt. Néha csak egy enyhe fejfájás, egy pár napig tartó kimerültség vagy munka iránti undor jelzi, hogy valami nincs rendben, de van, hogy az élet koncentráltabb formában kínálja a változtatási lehetőséget. Talán én sem álltam volna meg gondolkodni (vagy csak sokkal később tettem volna meg), ha nem kapok egy ilyen koncentrált, intenzív emlékeztetőt az élettől egy stroke formájában.

De nem csak akkor kell megállni, ha szó szerint képtelen vagy tovább menni. Nem kell ezt megvárnod, több okból sem. Az első és legfontosabb az a saját testi és lelki egészséged megőrzése. Persze ez így önmagában nem túl erős motiváció, ha még nem omlott össze a szervezeted. Hiába figyelmeztetne bárki is, hogy össze fog, hiszen általában csak akkor értékeljük, amink van – beleértve az egészségünket is –, amikor már elveszítettük azt.

De ha ez nem is fog meggyőzni, hogy megállj egy pillanatra, mondok egy jobb érvet: az eredményeid. Ha mindennel tökéletesen elégedett vagy, nincs miről beszélnünk, de ha vannak területek az életedben, ahol nem pont ott tartasz, mint szeretnéd, annak oka van. És ha nem éred be a középszerűséggel, akkor változtatnod kell. A változás pedig mindig fejben kezdődik.

Állj meg egy pillanatra, és nézd meg, hol tartasz most. Talán eltévedtél és másik útra kell áttérned, de az is lehet, hogy jó úton jársz, csak elfelejtetted élvezni magát az utazást. Bármelyik is igaz, Neked kell rátalálnod. Az önreflexióba fektetett idő sokszorosan meg fog térülni hosszútávon. Márpedig az életben nem azokból lesznek nyertesek, akik minél hamarabb végigrohannak rajta, hanem azokból, akik megélik annak minden pillanatát, és kihozzák a legtöbbet önmagukból.

Állj meg egy pillanatra, és tekints vissza az útra, amit eddig bejártál. Keresd meg a hibákat, de keresd meg mindazt a jó és értékes dolgot is az életedben, amit szeretnél később is megőrizni. Mert sokszor a nagy rohanásban, vagy épp egy kemény harcban elveszítjük azt, amitől igazán önmagunk vagyunk.

Állj meg egy pillanatra, és gondolkozz el, hogyan tudnád még jobban élvezni az utad további részét. Tekintsd át a céljaidat, és gondold végig, hogyan haladhatnál még hatékonyabban feléjük. Mert attól még, hogy elfoglalt vagy és kapkodsz, nem feltétlenül vagy hatékony. Úgyhogy tényleg állj meg egy pillanatra, és ne sajnáld azt az időt, amit önreflexióval töltesz.

És még ha ennyit szinte biztosan nem is fogsz rászánni, de pár percet mindenképpen érdemes azzal töltened, hogy átgondold, mit is értél el eddig és mik a következő lépések a céljaid felé. Nemcsak a hatékonyságod érdekében, hanem azért is, mert a helyükre kell tenned a gondolataidat, a Téged érő külső hatásokat, és azt, hogy minderre hogyan reagálsz. Mert a legnagyobb akadályok azok, amiket Te magad állítasz fel a saját fejedben. Egy régi elbeszélés szerint egyszer megkérdezték Buddhát, mégis mit nyert a meditációnak köszönhetően. Erre ő így felelt: „Semmit. De elmondom, mit veszítettem el: idegességet, szorongást, bizonytalanságot és félelmet.” Ezek pedig egészen biztosan visszatartanak attól, hogy igazán élj, ne csak létezz.

És még valami. Attól még, hogy szeretsz valamit csinálni, nem biztos, hogy jól is csinálod azt. Ez különösen akkor válik fontossá, ha a tevékenységed más élőlényekre is hatással van. Rengeteg az olyan ember, aki megáll a fejlődésben, mert élvezi, amit csinál, és ez szerinte már garancia arra, hogy jól is csinálja azt. De sajnos nem. Rengeteg a rosszul tanító tanár, a hozzá nem értő edző, a gyermekét lelki sérültté nevelő szülő. Mert nem attól leszel jó anya, hogy szeretsz anya lenni, hanem attól, hogy jó anya szeretnél lenni. Attól, hogy folyamatosan fejlődsz anyaként. Attól, hogy ha kell, képes vagy változtatni a fejedben megalkotott elképzeléseiden. És legfőképpen attól, hogy felismered, ha változtatnod kell. Mert mindig van visszajelzés. Mindig.

Érdemes tehát néha megállnod egy pillanatra, és végiggondolnod, hogy jó úton jársz-e. Nem csak év végén, divatból. És nem csak akkor, ha már igazán nagy bajban vagy.