Ami nekik csoda, az Neked természetes.
Az, hogy minden egyes nap órákat foglalkozol a fogyatékkal élő gyermekeddel. Vagy az, hogy munka mellett elvégzel egy egyetemet. Vagy a döntésed, hogy kilépsz a mérgező kapcsolatodból. Vagy a következetességed, amivel valóságot formálsz a célodból.
Nekik csoda. Csoda, mert nem látják az utat, amit bejártál idáig. Nem látják a kételyt a szemedben, ami időnként vissza-visszatér még mindig. Nem látják a harcot, amit nem egyszer kellett megvívnod, hanem minden egyes nap. Nem látják a meghozott áldozatokat, az elbukott csatákat, a bejárt tévutakat.
Nem látják a feltápászkodásodat. A megrogyott hittel, lerombolt önbecsüléssel, megválaszolatlan kérdésekkel terhelt botorkálásodat. A megerősödésedet, az átmeneti visszaesésedet, az újra bizonytalanná váló lépteid miatti kétségbeesésedet.
Nem látják az általad megtett utat – csak azt látják, hogy most már hol tartasz. De ez természetes. Nem láthatnak bele a fejedbe. Nem érezhetik azt, amit Te érzel. Nem élhetik át az általad átélteket.
Az ő történetük más. Ezért lett a Tiéd számukra csoda. Ezért mondja Rád a többség, hogy szerencsés vagy. És ezért tartanak néhányan fantasztikusnak. Hiszen ami neked valóság, az a legtöbb embernek csak a fantáziájában van.
De Te is közöttük voltál nemrég – talán vissza tudsz emlékezni még. Te sem hitted, hogy ennyi mindenre képes vagy. Hogy ennyi mindent kibírsz. Hogy ennyi mindent túl tudsz élni. Hogy ennyi mindent el tudsz érni.
És most, ahogy visszanézel az eddigi utadra – minden lépésedre, minden küzdelmedre, minden próbálkozásodra –, már nem is tűnik meglepőnek, hogy ilyen messzire jutottál azoktól, akik egy helyben maradtak. Neked természetes, ami nekik csoda.
És talán eszedbe jut majd ez legközelebb, amikor úgy érzed:
már csak a csoda segíthet.