Sokan azért nem tesznek valamit a körülöttük élő emberekért és a környezetükért, mert úgy érzik, hogy amit tudnának tenni, az túl kevés a változáshoz. Mások fel sem ismerik, hogy valamit tehetnének, mert egyik helyről a másikra rohanva élik meg (vagy inkább élik túl) a napjaikat, és annyira el vannak foglalva a saját bajaikkal, hogy másokéra már nem jut sem idejük, sem energiájuk.
Pedig egyáltalán nem nehéz valódi változást elérni – nem is annyira egy-egy cselekedettel, hanem sokkal inkább azzal a folyamattal, amit egy apró cselekedettel elindíthatunk. Erről szól az a rövid történet, amelynek eredeti változatával nemrég találkoztam.
*****
Egy fiatal nő tért be az étterembe. Ebédidőben érkezett, majdnem tele volt minden helyiség. A pincér hellyel kínálta, majd hozta az étlapot. Miután a hölgy kiválasztotta, hogy mit fog enni, az embereket figyelve várakozott. Ahelyett, hogy a mobiltelefonjába merült volna, ahogyan a legtöbben tették, ő inkább érdeklődve nézelődött.
Ahogy a szemei az étterem vendégeiről az ablakon keresztül az utcára tévedtek, egy hajléktalan férfit pillantott meg. Sovány, ötvenes éveinek végén járó, beesett arcú ember volt, akiről látszott, hogy borzasztóan nehezen éli meg, hogy az utcán kell élnie.
A nő egy darabig figyelte, ahogy a férfi sóvárgó szemekkel nézi az előtte elhaladó embereket, és reménykedve keresi a tekintetüket, de mindhiába. Senki nem foglalkozott vele. Túl szerény volt ahhoz, hogy bármit is kérjen magának, de látszott, hogy nagy szüksége lenne segítségre.
Időközben megérkezett a hölgy ebédje. Frissen sült, puha hús és vegyes köret – mindig minőségi ételt választott, erre odafigyelt. Megköszönte a pincérnek, majd gondolkodás nélkül felállt, megfogta a tányérját és az evőeszközöket, majd az étteremből kisétálva átnyújtotta azokat az éhező férfinak.
A hajléktalan férfi hirtelen nem is tudta, hogy mit kezdjen a semmiből érkező jó cselekedettel. Felcsillant a szeme, elrebegett egy köszönömöt, majd lesütött szemmel enni kezdett. Minden falatot kiélvezett; élete talán legszebb lakomája volt ez.
Miután végzett az ebéddel, a hölgy visszavitte a tányért és az evőeszközöket az asztalára, majd a számlát kérte. Az üzletvezető, aki végignézte az iménti esetet, a pincér fülébe súgott valamit, majd sarkon fordult és ment tovább a dolgára.
Amikor a pincér megérkezett, a hölgy megnézte a számlát, amin ez állt:
„Az emberi jóság ingyenes.
Köszönjük, hogy nálunk járt.”
*****
Sokszor csak ilyen apró dolgokon múlik a változás. Valaki elkezdi, mások folytatják, és valami csodálatos dolog születik meg belőle. De tudod, még ha éppen senki sincs, aki folytatná, már az az egy apró jó cselekedet is rengeteget jelent. Valakinek talán magát az életet.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Nem megy. Nincs rá időm. Fáradt vagyok. Ellehetetleníti a környezetem,
Tovább
Van, akinek az élete komoly válságba kerül. Talán Te is
Tovább
Áldozatok vagyunk. Legalábbis hajlamosak vagyunk annak érezni magunkat, amikor szembesülünk
Tovább
A felnőttkori problémák jelentős része gyerekkorra vezethető vissza. „Ahogyan az
Tovább
Csalóka dolog a lelki terhek cipelése. Nemcsak azért, mert a
Tovább
Kedves Andrea! 🙂
Ez csodalatos!! 🙂 Tokeletesen illik a Gabor mondanivalojajhoz!!
Igen!! Vannak angyalok, akik itt jarnak kozottunk. Bizom benne, hogy egyre tobben lesznek/leszunk, akik ezt megertik es kovetik. Jo egeszseget es meg sok ilyen “angyali” verset kivanok. 🙂
Udv, Blue roses.
Nagyon szépen köszönöm kedves Gábor, hogy olvashattam gyönyörű írásod! Mindig meg hatnak igaz szavaid!
Nagyon megható,emberségből,példa értékű !
Kedves Gábor!
Nem szégyellem, bepárásodott a szemem a soraidat olvastán…
Lehet, szentimentális vagyok, de már vállalom…már nem akarok más lenni, megfelelni és az sem zavar, ami korábban, hogy baleknak tekintenek, naiv, hiszékeny embernek, mert évekig bántott ez a gondolat és sokan hittek gyávának, vagy gyengének, mert a jót kerestem mindenben és mindenkiben, míg mások csak azzal törődtek, hogy nehogy kihasználják őket, inkább ők tették ezt másokkal…és azt hitték, csak így juthatnak javakhoz.
Köszönöm a megosztást, nekem is használ minden tanmese, szeretem őket és tisztellek azért, mert vállalod, hogy tanítod az arra fogékony, jóakaratú embereket, akik megtanulták, egyedül nem lehetnek boldogok, akkor sem, ha megvan mindenük, amíg a környezetükben egyetlen szűkölködő ember is él…
Tisztelettel, Magdolna Sopronból
Ez egy érdekes történet. Abban azonban sajnos nem vagyok biztos, hogy másokat is késztet-e a segítségnyújtásra. Az a véleményem, hogy az embereknél nagyon fontos, hogy mit hoznak otthonról. Úgy értem milyen mintát. Mindenki cipel valamit az egyénre szabott hátizsákjában. Örömöt, bánatot, sikert kudarcot, vagyis egy csomó tapasztalatot. Én 2013.-ban átestem egy stroke-on. Kétséges volt az életben maradásom, de végül élek. A bal oldalam sérült Leszázalékoltak. Először a kórház rehabilitációs osztályán tanultam járni tenni venni. Nem vagyok hívő, így nem Isten segített ahhoz, hogy a szó szoros értelmében lábra álljak, hanem a saját akaratom. Mikor haza kerültem, lábadoztam tovább, egyszer egy újságban megláttam egy hirdetést : A LESZ ( Telefonos Lelki Elsősegély Szolgálat ) tanfolyamot indít , telefonos ügyelőket képez. Akkor éreztem, hogy ez a nekem való feladat. Elvégeztem, és ügyelő vagyok. Ez a szolgálat minden nap, a nap 24 órájában fogadja a hívásokat. A tanfolyamon nagyon sok mindent megtanultam. Például, hogy nem a “tutit” kell megmondani, tilos tanácsot adni, mert a tanács nem annak jó aki kapja, hanem annak aki adja. És bizony ez nagyon nagy különbség . Itt először is értő figyelemmel meg kell hallgatni a hívót, és kérdésekkel rávezetni arra, hogy bizony benne van a megoldást. Az értő figyelmet egyébként, nagyon jó lenne, ha otthon is alkalmaznánk a párunkkal, és a gyerekeinkkel kapcsolatban is. Sokkal békésebb lenne az életünk. Ha én mosolygok másokra, rám is vissza mosolyognak. Úgy tűnik nem adtam semmit, pedig többet mint azt gondolnám. Ha a boltban a pénztárosnőre mosolygok, bár természetesen nem fog kevesebbet számolni, de mosolyogva adja a visszajárót. Nem adtam neki borravalót, mindössze egy mosolyt, mégis Ő rezonálni fog erre és máris kicsit szebb napja lesz. Nyugodtan próbálja ki mindenki. Meg fogják látni, működik.További szép napot, és jókedvű széles mosolyt kívánok mindenkinek.
Sajnos, az emberek “nem akarják” észrevenni, ha valaki segítségre szorul. Inkább elnéznek más irányba, lesütik a szemüket, továbbsietnek. Pedig egy kedves odafordulás oly jólesik a másik embernek. Főként ha az ő helyzete rosszabb, mint a miénk. Sokan vannak, mindenki másként szorul a segítségünkre.
Ha Budapesten járok, általában a Népligetben szállok buszra (vagy szállok le róla). Mindig van nálam szendvics, de ha nincsen, akkor a metrómegálló felé menet veszek egy pizzaszeletet, van, hogy kettőt. Ez már automatizmus nálam. És mire elérek a célomhoz, mindig oda tudom adni valaki(k)nek. Én pénzt elvből nem adok senkinek, de aki elfogadja az ételt, az biztosan éhes. Senkinek nem szabadna éheznie a mai világban, amikor ekkora a jólét!!! Én figyelem az embereket, nem kütyüvel a kezemben közlekedem, hanem belenézek a szemükbe.
És aki egyszer is belenézett már egy olyan ember szemébe, aki az utcán kéreget, tudja, hogy mekkora alázat és mekkora szomorúság tükröződik abban (csak nézd meg jól Gábor írásának fényképét). Borzasztó elkeseredettség és erő kell ahhoz, hogy valaki ki merjen menni az utcára és kérjen másoktól. Van, aki “csak” kiírja, hogy: éhes vagyok, bármilyen ételt elfogadok, nekik már automatikusan nyújtom a megmaradt szendvicseimet, hisz én otthon annyit ehetek, amennyit akarok. Találkoztam olyan kolduló hölggyel, aki – amikor megálltam, és megkérdeztem tőle, elfogad-e ételt – fel sem nézett, csak halkan válaszolt, mert láthatóan szégyellte, hogy ilyen helyzetbe került. Ilyenkor elfacsarodik a szívem. Tudom, hogy mindenkinek nem tudok segíteni, de legalább aznap, amikor arra járok, van valaki, aki nem éhesen alszik el.
Ám tudom azt is, hogy sokan vagyunk, akik így gondolkodunk, így érzünk és így teszünk, és ettől máris szebb a világ. És ehhez semmilyen különös képesség és adottság nem szükséges.
Köszönöm, Gábor, hogy mindig megerősítesz ebben. Ölellek szeretettel most is!
Angyal….
Angyal az égben,
Angyal a létben,
Angyal a Földön,
Angyal vagy,
…. tényleg ?
Száll a szíved,
Repked lelked,
Nevet szemed,
Csillog fényed.
Ki más lennél,
Ha nem Angyal ?
Ki lehetnél ?
Ki szeretnél ?
Fogd a kezem,
Öleld lelkem,
Érintsd testem,
Féltsd az éltem !
Kérlek……
Segíts nekem!
Segíts abban….
Ki kéri…
– adni tudjak (neki),
Ki nyújtja kezét…
– fogjam övét,
Ki suttog…, mindent
vesztve…
– hitet adjak,reményt
belé,
Ki kérne…
– de nem teheti…
Halljam szavát,
S adjak neki…. !
Segíts nekem,
Segíts ebben !
Hogy szívem s lelkem
Bírja majdan….
Angyal legyek,
..nekik én is…
Angyal legyek ,
..ó…most mégis !
Szárnyam nyílik,
Fehér tollak..
Angyal leszek,
Angyal ? – mégis ?
Itt e Földön,
Itt e létben…
Angyal szárnyam
Nyílik …
…..éppen !
Am
Csak ÍGY szabad élni !!! Nemcsak önmagunkért,hanem másokért is ! Az a gazdag,aki adni tud .De vannak gazdag szegények is… Áldás !Márti
Köszönöm Gábor!😢