Kevés olyan hely van, amitől jobban távol szeretnék maradni, mint attól, ahova nemrég menni kényszerültem. Nem is a környezet miatt – mert bár az is lehetne jóval szebb, barátságosabb, emberibb, mégsem az taszít leginkább. Vannak olyan helyek, ahol a fájdalmas, szorongató érzést nem a látvány okozza igazán, hanem az, amit nem látsz, mégis tudod, hogy ott van…
Egy átlagos, régi téglaépületbe lépünk be. Kinézetével teljesen beleolvad a környezetébe, mindössze a bejárati falra felerősített tábla árulkodik róla, hogy ez a hely különbözik a többitől. Belépve egyből jól látható az iránymutató tábla, mely szerint az alagsorba kell lemennünk. Átlagos, szürke kőlépcső vezet le egy ablaktalan, lámpákkal jól megvilágított, mégis sötétnek és elhagyatottnak tűnő helyiségbe. Az egyszerű fehér vakolat helyenként már távozni készül a falakról, és az aljzathoz rögzített műanyag székek sem fiatalok már. Itt minden öreg, rideg és érzelmektől mentes. Még le sem érünk az alagsorba, amikor erős füstölőszag csapja meg az orrom. Talán máshol illat lehetne, de itt nem az. Talán pont azért, mert jól tudjuk, miért kell ezt szagolnunk. Itt illat helyett egy tömény és nyomasztó szagként van jelen, ami a komor látvánnyal tökéletes harmóniában szorítja össze az ember szívét.
A patológián járunk. Nem az öreg épület ablaktalan alagsorának komor hangulata nyomaszt igazán – ez csak mintegy megerősítést ad, hogy itt így kell érezned magad (már akinek szüksége lenne megerősítésre) –, hanem a tudat, hogy a váróból nyíló két ajtó egyikének túloldalán 150 négyzetméteren halottak fekszenek. Köztük a hozzám legközelebb álló emberek egyike: az édesapám.
A másik ajtó az irodába vezet. Oda kell bemennünk. De amint megérkezünk, már nyílik is az ajtó: egy középkorú, zord kinézetű, határozott nő lép ki félig, majd egy nyomtatványt adva a kezembe már mondja is az instrukciókat, hogy hol mit kell befizetni, mielőtt hozzá bejutnánk. Itt csak megkeseredett, lélekben halott, vagy leszarom típusú emberek képesek dolgozni – gondolom magamban, miközben elmegyek a pénztár épületébe és vissza.
Várakozunk – édesanyám, egy idegen és én. Mindhármunk arcáról a feszültség, a fájdalom és az értetlenség olvasható le. Csendes beszélgetés kezdődik a halál okáról, a temetésről, és egy kicsit önmagunkról. A témáknak persze nincsen semmi jelentősége; minden egyes kiejtett szó valójában ezt jelenti: itt vagyok veled, tudom, hogy mennyire fáj, nem vagy egyedül…
Nyílik az iroda ajtaja, és az idegenből lett barát belép rajta. Tovább várunk. Hogy lehet itt dolgozni? Milyen emberek ezek? – kattog tovább az agyam, miközben az erős füstölőszag még mindig ugyanúgy zavarja az orrom. Hozzá lehet ehhez szokni? Ki lehet ölni magunkból minden érzelmet?
Néha kinyílik a másik ajtó, és egy köpcös, kopaszra nyírt, fehér köpenyes férfi jön ki rajta, tűnik el egy kis időre, majd megy be ismét. Egy sötét folyosó eleje látszik a félig kitárt ajtó mögött. Nem, oda nem! – villan át az agyamon, de az ajtó hamar be is csukódik. „Idegeneknek belépni tilos!” – olvasható a kis táblán nagy betűkkel. Még szerencse, hogy idegen vagyok, és az is szeretnék maradni itt. Hogy tudja valaki ilyen helyen tölteni a napjai meghatározó részét? – még mindig nem értem. Csak nézek ki a fejemből a falnak támaszkodva, néha egy-egy csendes szót váltva édesanyámmal.
Nyílik az iroda ajtaja. A barát kilép, kezet nyújt, a legjobbakat kívánjuk egymásnak, majd ismét idegenként elindul felfelé a lépcsőn a kijárat irányába. „Jöjjenek be!” – szól a zord kinézetű középkorú hölgy meglepően kedves hangon. Az iroda tökéletes folytatása annak a komor világnak, amit odakint a váróban megismertünk. Öreg falak, szűk tér, és egy kicsi ablak, amin keresztül a függöny és az elé pakolt tárgyak miatt alig szűrődik be valami fény. Hideg fényű izzók világítják be a kis helyiséget, amiben a régi bútorok és a papírkötegek mellett egy szobanövény is helyet kapott. Az élet első jele.
A hölgy kedves hangon hellyel kínál minket; szemeiből melegség sugárzik. Nem sajnálat, nem szánalom, hanem őszinte melegség. Olyan melegség, ami csak azokból a szemekből tud áradni, melyek tudják, mit jelent szeretni, mit jelent harcolni, mit jelent veszíteni, majd újra harcolni – és mit jelent élni. Talán nem is zord a hölgy kinézete. Talán csak én láttam annak egy ilyen halott környezetben.
Elmarad a futószalag érzés, a dokumentumok kitöltése alatti hol unott, hol sürgető tekintet, a száraz megjegyzések, a hazug részvét. Hiába készültem mindezekre, semmi ilyet nem kapunk. Helyette egy barátságos, érző, kedves emberi lény (aki nemcsak morfológiailag, hanem lélekben is ember) magyarázza el türelmesen, szinte barátként a most következő teendőket. Nem kíván részvétet, nem hadar el szenvtelenül egy annyiszor ismételt szöveget, mégis minden szavából érződik: jól ismeri a fájdalmunkat, és segíteni próbál. Míg édesanyám feszülten nekilát a papírok kitöltésének, a hölgy kedvesen megnyugtatja, hogy itt nem kell sietni. Csinálja csak nyugodtan, és ha nem tud valamit, szívesen segít. Közben kellemes, szinte baráti beszélgetés alakul ki közöttünk, és már tudom a kérdésemre a választ. Hogy lehet ilyen helyen dolgozni? Talán sokféleképpen, de csak így érdemes.
Életet találtunk ott, ahol a halál uralkodik. És ez az élet bárhol képes utat törni magának – helytől, időtől, körülményektől függetlenül. Mert embernek maradni nem a körülmények függvénye.
Nem tudom elképzelni méltóbb zárását ennek a gondolatnak, mint nagypapám egy éves édesapámhoz írt versének sorait:
„S amíg ember lesz a földön,
egy úr marad: a Nagy-közöny!
Legszebb, amit meg kell tenni,
e közönyben ember lenni!”
Ozorai Kocsis József
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Sajnos, nekem nem ilyen tapasztalataim vannak…Talán ez is az oka, hogy a mai napig nem nyugodott meg a lelkem.
De a cikket jó volt olvasni.
Kedves Viola, kérlek fogadd őszinte részvétemet. Ilyenkor nehéz bármit is mondani. Az emberség, amit ilyen körülmények között tapasztaltunk, Édesapáinkat nem hozza vissza, de ad egy kis erőt a folytatáshoz. És a hitet, hogy megéri.
2015.03.07. Hasonlóan éltem át Édesapám temetésének az ügyintézését. 🙁
Köszönöm szépen, Gabi!
Oszinte reszvetem!
Köszönöm szépen Panka, nagyon kedves vagy! Ilyen tapasztalattal még szívesen vártam volna sokáig, de az élet sajnos nem így működik. De pont az ilyen emberi megnyilvánulások azok, amik segítenek minket tovább menni, amikor úgy érezzük, nem megy… Köszönöm még egyszer, hogy írtál.
Sok bölcset olvastam már tőled, Gábor, de ez volt eddig a legszebb írásod. Ahogy olvastalak, még a szagot is éreztem, annyira képszerűen, valóságosan írtad le ezt a nehezen szavakba önthető élményt. Jó, hogy vannak emberek, akik egy ilyen munkát is tudnak lélekkel végezni. Őszinte részvétem.