Lusta. Töketlen. Életképtelen. A család fekete báránya. Változatos címkék, ám a tartalom mindig ugyanaz: értéktelen vagy. Egy jelentéktelen senki, aki össze-vissza bukdácsol az életben, miközben a többiek haladnak. Álmodozol, kapkodsz ide-oda, próbálkozol, belevágsz dolgokba, de minek is teszed? Hiszen úgysem fog sikerülni elérned a céljaidat!

De várj, ezt most ki mondja? Mert mintha a saját hangodat hallanád, ahogy olvasod a fenti sorokat. És mégis, valahonnan máshonnan is ismerősen csengenek ezek a szavak – vagy legalább az érzés, amit keltenek benned. De honnan? És ami ennél sokkal fontosabb: hogy a francba tudnál megszabadulni ezektől az önkorlátozó hiedelmektől, hogy végre olyan életet élhess, amilyenre vágysz már régóta?

Á, de neked az úgysem megy! Nem mehet! Hiszen eddig sem ment soha! Pontosan így szól a hitrendszered, én pedig nem akarok szembemenni vele. Nem is tudnék helyetted. De neked sem kell frontálisan ütköznöd a saját hitrendszereddel, mert az hasonló eredménnyel járhat, mint amikor autók karamboloznak.

Inkább csak kinyitok most egy ajtót, és ha van kedved, kinézhetsz picit, hogy a falakon túl mi van. Azokon a falakon túl, amelyekkel akaratodon kívül körbevetted magad. Aztán ha tetszik, amit odakint látsz, úgyis elindulsz majd felfedezi azt a világot – először csak óvatosan, aztán teljes szívvel és elszántsággal.

Előtte azonban érdemes megismerned azt a folyamatot, amely odáig vezetett, ahol most tartasz. Odáig, hogy gyakorlatilag már esélyt sem adsz magadnak a boldogságra.

Kreatív rabság

A börtön fala sokféle anyagból épülhet; rengeteg módja van annak, hogy korlátozd a saját életedet. Elhitetheted magaddal azt, hogy Téged nem lehet őszintén szeretni, neked soha nem lesz egészséges párkapcsolatod, érted senki nem fog megmozdulni, Te csak szerencsével érhetsz el sikert bármiben, Te túl öreg, túl csúnya, túl tehetségtelen, túl szegény, túl akármi vagy, hogy megvalósítsd az álmaidat. És a sor folytatható még nagyon hosszan.

De a határt nem a fantázia szabja, hanem azok az akaratodon kívül beléd táplált gondolatok, amelyeket még kisgyermekként kénytelen voltál befogadni – mivel nem volt más választásod. Egész egyszerűen nem volt megfelelő eszközöd ahhoz, hogy kizárd azokat az elejtett megjegyzéseket vagy közvetlenül az arcodba vágott kijelentéseket, amelyek a hozzád legközelebb állók egyikétől, vagy akár többségétől érkeztek.

Szülők, nagyszülők, tanárok, edzők, erős hatással bíró rokonok vagy ismerősök tudják olyan hatékonyan elcseszni egy kisgyermek hitrendszerét, hogy az akár az egész életére kihat. Nem mindig szándékos a rombolás – sokan észre sem veszik, mit követnek el egy-egy “ki más bénázná el, ha nem Te” típusú észrevétellel –, de a végeredmény szempontjából ez teljesen mindegy. Attól még picit sem lesz kisebb a rombolás mértéke, hogy nem szándékosan követték el.

Oké, elhitették veled annak idején, hogy egy életképtelen selejt vagy, de mégis miért hiszed el ezt még mindig, annak ellenére, hogy néhány évtizeden keresztül már sikerült azért valahogy életben tartanod magadat? Sőt, ha visszagondolsz az eddigi utadra, azért bizony értél már el sikereket azután is, hogy Te voltál a legéletképesebb sperma.

De ezek mintha törlődnének pillanatok alatt – ami egyáltalán nem véletlen, és még csak nem is Te tehetsz róla. Úgyhogy nézzük is meg a lehetséges okokat.

Az a bűnöd, hogy létezel

Most, hogy már tudod, hogy a folyamatosan benned dolgozó “értéktelen vagyok” érzés gyökereit jó eséllyel a gyermekkorodban érdemes keresgélni, kezdjük is egyből a legextrémebb lehetőséggel – vagyis azzal, amikor valamelyik (vagy mindkét) szülőd, esetleg a körülötted lévő, meghatározó emberek egyike számára maga a létezésed volt a probléma.

Ez így elég meredeken hangzik, ugye? Mert hát ki a rossebnek lenne baja azzal, hogy fogtad magad és megszülettél? Nos, még ha látszólag nincs is ilyen ember, a felszínt picit megkapargatva érdekes meglepetések érhetnek. Elfojtott érzések, elhallgatott történetek, soha fel nem oldott sérelmek.

A létezés-bűn elkövetőjévé akkor válsz, ha nem várt gyermekként érkezel, vagy ha a szülő(k) számára nem megfelelő a nemed. Gondolj csak bele: ha például ők fiút vártak (sőt, akartak), neked pedig volt képed lányként megszületni, akkor már életed legelső pillanatában nem sikerült megfelelned az elvárásaiknak. Elég szar kezdés – nehéz ezek után feltornásznod magadat a fontosak listájára.

Persze ezt így, nyíltan (szinte) senki nem fogja az arcodba tolni. “Az a baj, hogy megszülettél, baromira kicsesztél velem!” – melyik anyuka vagy apuka mond ilyet a gyermekének? Nyilván csak a legaberráltabbak, de jóval többen érzik ezt belül mélyen, mint ahányan beszélnek róla. Vagy egyáltalán szembenéznek vele. Mert óriási belső konfliktust jelent az ösztönös “szeretlek” és a tudatalatti “nem kellesz” viaskodása, amely még ha szavak szintjén nem is, érzelmi és energetikai síkon mindenképpen átkerül a gyermekre is – aki felnőttként majd csak néz ki a fejéből, hogy hogy a fenébe nem tudja szeretni magát kicsit sem.  Az, hogy valami nincs kimondva, nem azt jelenti, hogy nincs is hatása.

És hogy hogyan lesz ebből transzgenerációs minta? Gyakorlatilag teljesen automatikusan: a “nem kellesz” gyerek “nem kellek” felnőtté válik, és a “nem kellek” hitrendszerét adja át saját gyermekének is. Nem tudatosan, nem akarattal, nem rossz szándékkal, hanem a személyes példájával. Mert a gyerekek számára ez egy olyan erős hatás, amely felülírja a kimondott okosságokat.

Identitás-csapda

Nem ritka az sem, hogy a neheztelés nem közvetlenül rád irányul, hanem például a szüleidet nézi le a család többi tagja. Ők a fekete bárányok, és a fekete bárányoknak ugyebár fekete bárányai születnek. Semmit sem kellett tenned azért, hogy megbélyegezzenek, és nem is tudtál tenni semmit ellene.

Apukád volt a rossz tanuló, a bukdácsoló, a mindig problémás fiú a családban? Problémás vagy Te is egész biztosan. Anyukád volt az ügyetlen, a mindig segítségre szoruló lányka egész életében? Szerencsétlen vagy Te is születésedtől fogva. Senkit nem érdekel, hogy Te egy önálló emberi lény vagy, ahogy az sem, hogy a szüleid is csak azért voltak “problémásak”, mert senki nem volt képes megfelelő segítséget nyújtani számukra. Sokkal könnyebb volt őket és Téged is berakni egy előre felcímkézett dobozba.

Ez a fajta megbélyegzés a legtöbb esetben nem tudatosan kezdődik. Egyszerűen csak a Mari kislánya vagy, akit történetesen Zituskának, Pannikának, Zsuzsikának vagy Johikának hívnak. De a lényeg, hogy a Mari kislánya vagy – és hát tudjuk, hogy a Mari milyen…

Olyan ez, mint a népszerű színész gyermekének esete: baromi kemény küzdelem árán juthat csak el odáig, hogy önálló identitásként kezelje a publikum. És annak is csak az intelligensebb része. Valahogy így működik ez a családi címkegyárosok kereszttüzében is.

Romboló szeretet

Kevésbé extrém módja is van a születéstől kezdve zajló önbecsülés-rombolásnak. Van, amikor a szeretet nevében válik – többnyire akaratán kívül – bántalmazóvá valaki, és tesz rá gyermekére iszonyatos lelki terhet. Ennek sokféle módját láthattad, vagy akár tapasztalhattad már Te is: a spektrum egyik végén szereplő, fizikai vagy verbális agresszióval történő neveléstől kezdve a spektrum másik végén található, mindentől megóvni akaró, túlgondoskodó, gyermekére rátelepedő attitűdig igen széles a repertoár.

A legtöbb esetben nem rossz szándék vezérli a szülőt, hanem a saját lelki sérülését vagy torz jellemét vetíti ki gyermekére. Ha azt tanulta meg, hogy a dolgokat erővel lehet csak megoldani, akkor utódjának életét is izomból próbálja majd rendezgetni. Ha kisgyermekként rá is úgy vigyáztak, mint a hímes tojásra, és még 20 fokban is kötött sapkát nyomott a fejébe az anyukája, akkor jó eséllyel ő is kötött sapkát fog nyomni saját gyermekének fejébe. Ha annak idején elhitették vele, hogy ő a kis ügyetlenke, és nem tett azért, hogy ebből a szerepből kitörjön, akkor szinte garantált, hogy csemetéje is ezt a szerepet kapja tőle.

És erre mondják azt, hogy genetika. Meg a lónak a…

Rejtett sorsközösség

Végül a létezik a transzgenerációs mintakövetésnek egy olyan formája is, amely az eddigiekkel ellentétben nem egy lelki sérülés továbbadásáról szól. Előfordul ugyanis az is, hogy anyuka és apuka lelke is rendben van (persze a “rendben van” állapot nagyon relatív, hiszen ki az, akinek nincs semmi fejlődnivalója?), a gyermekük mégis kap tőlük a nyakába egy szép nagy terhet: a szülői sikertelenséget.

Arra ugyanis semmiféle garancia nincsen, hogy minden ember meg tudja valósítani azt, amit megálmodott magának (tudom, tudom, az interneten keringő motivációs idézetek mást mondanak), és ha netán a Te szüleid valamelyikének nem sikerült, az bizony rád is hatással van. Mert szereted őt. És mert ő volt az egyik első és legfontosabb minta az életedben.

A transzgenerációs mintakövetés ilyenkor a következőképpen épül be a hitrendszeredbe: “Anyunak/Apunak nem sikerült, akkor nekem sem sikerülhet.” Természetesen ezt sem fogod szavakkal formába önteni, egyszerűen csak átitatja minden tevékenységedet és minden próbálkozásodat. A párkapcsolataidban, a munkádban, a céljaid felé haladásban, sőt, már a céljaid kijelölésében is. Kudarcaid területének jó eséllyel azt választod tudat alatt, ahol annak idején Anyu/Apu is elbukott.

“De hát ez hülyeség, ki csinálna ilyet?” – vághatod rá hirtelen jött ingerültséggel, de a válasz talán még ennél is jobban meg fog botránkoztatni: szinte bárki. Szinte bárki bele tud csúszni abba, hogy tudat alatt átvállalja a szülői sorsot. Szinte bárki tudja futtatni ezt a programot évtizedeken át, vagy akár egész életén keresztül. Szinte bárki képes a sorsközösség koncepcióját a szülei iránt érzett szeretetébe integrálni – vagyis azt érezni tudat alatt, hogy ha ő elhagyja a szülői utat, azzal a szülőt is végleg elhagyja. Azt pedig nem fogja megtenni, hiszen szereti a szüleit. És ez még azokra is igaz, akik a tudatos agyukkal utálják a szüleiket, mivel ez a játék nem a tudatosság szintjén zajlik.

Különösen nehéz helyzetben vannak azok, akik szülője már elhagyta a földi játszóteret. Egy halott szülőnek már nincs esélye arra, hogy mégis sikeres, boldog, vagy bármi más legyen, amire gyermeke még vágyik. És ha a szülőnek már nem sikerülhet, vajon sikerülhet valaha is a tőle tanuló gyermekének?

Miért ne?

Most, hogy eljutottál idáig az olvasásban, joggal merülhet fel benned az őszinte kérdés: “Ennyi sok szarral mégis mit lehet kezdeni?” Az automatikus válasz mindig a legegyszerűbb: semmit. De nem mindig a legegyszerűbb válasz a legjobb, az ugyanis sokszor csak rövidtávon nyújt komfortérzetet. A hosszútávú boldogság felé vezető út azonban egyáltalán nem kényelmes – főleg akkor, ha akaratodon és tudtodon kívül szép kis csomaggal vágsz neki.

De távolodjunk el egy pillanatra attól az érzéstől, amely az egész életedet átitatja. Attól, hogy nem hisz benned senki, és Te sem hiszel magadban. Attól, hogy bármi fontosra is vágysz, kudarcra vagy ítélve. Tudom, hogy baromi nehéz ettől elvonatkoztatni, de amint ezt csak egyetlen pillanat erejéig megteszed, egészen más kérdéseket tudsz feltenni magadnak. Az eddigi “Miért én?” helyébe a “Miért ne?” kerül, hogy az áldozatszerepet végre felválthassa a cselekvő főhős karaktere.

Miért ne? Miért ne lehetne pont neked boldog párkapcsolatod? Miért ne lehetne pont neked elég pénzed? Miért ne lehetne pont neked nyugodt életed? Hol van a határ valóság és hitrendszer között? És egy sokkal kézzelfoghatóbb kérdés: játszani vagy szomorúan ücsörögni a jobb? Neked melyik a jobb? Félhetsz felülni a libikókára, félhetsz bemenni a homokozóba, félhetsz felmászni a csúszdás várba, de míg Te a sarokban gubbasztasz, a többiek csúszdáznak.

Összetörheted magad? Igen. Telemehet a szemed homokkal? Persze. Összekerülhetsz olyannal, akivel nem jó játszani? Hogyne, akár többel is. De tudod, játszani csak így tudsz megtanulni. És gondolom, Te sem csak a sarokban ücsörögve képzeled kitölteni a játékidődet.

Az átalakítás művészete

A nehezét hagytam a végére. Most már érted a transzgenerációs mintakövetést, most már látod, hogy mit miért csinálsz, vagy épp miért nem, és talán egy ajtót is sikerült kinyitnom, amelyen keresztül kikukucskálhatsz a felszabadult életbe. De valami még hiányzik. Valami, ami egészen idáig még nem történt meg: a gyermekkori minta helyretétele.

Az ugyanis önmagában nem elég, hogy tudod, milyen mintát követsz, hiszen – ahogy említettem – nem tudatos, hanem érzelmi jellegű csapdába kerültél gyermekkorodban. A játék nehéz része tehát nem más, mint az érzelmi viszonyulásod megváltoztatása. Nem, nem a szüleid iránt érzett szereteteden kell változtatnod, és nem is kell gyermekkori (és felnőttkori) bántalmazóid ellen vendettát indítanod, hanem a saját helyedet érdemes megtalálnod ebben a történetben. Abban a történetben, amelynek nem kell egy ismétlődő ciklussá válnia.

Akár a szüleid adták át neked a saját lelki sérüléseiket, akár az ő megbélyegzett státuszuk ragadt rád pusztán azért, mert az ő gyermekükként születtél meg, akár Te vállaltál velük tudat alatt rejtett sorsközösséget, senki nem kötelezhet arra, hogy az ő dalukat ismételgesd.

Ez nem azt jelenti, hogy az ő daluk rossz. Nem azt jelenti, hogy rossz emberek vettek körül, amikor kisgyerekként ismerkedtél ezzel az élet nevű játékkal. Egyszerűen arról van szó, hogy értek Téged hatások, és akkor még nem volt megfelelő eszköztárad ahhoz, hogy megfelelően kezeld ezeket a hatásokat. Felnőttként azonban már számos eszköz közül válogathatsz – ha elég fontos számodra az, hogy átírd a transzgenerációs mintádat.

Ennek első lépéseként érdemes egy picit távolabbi perspektívából szemlélni az életet. Nem úgy nézni rá, mint emberöltők egymásutánja, hanem úgy, mint egy folyamat. Egy olyan folyamat, amelyben a szüleid, a nagyszüleid, a többi ősöd élete egy-egy szakaszt jelent, ahogyan a Te életed is. És ennek a folyamatnak van egy fejlődési íve.

Isaac Newton mondta: “Ha távolabbra láttam másoknál, azt azért tehettem, mert óriások vállán álltam.” Ő ezt a komoly tudományos eredményeket elérő elődeire értette, de egy kudarcot vallott szülő is ugyanolyan fontos tanító, mint egy sikeres. Ő megpróbált egy utat, és nem sikerült neki. Feladta a vállalkozói álmait, vagy nem megfelelő társat választott magának, vagy folyamatosan alárendelte magát a környezetének, vagy belemenekült az alkoholizmusba, az energiavámpírságba vagy a rákba, de nem azért tette, hogy neked követned kelljen.

Azért tette, mert ezt látta akkor a helyes vagy az egyetlen útnak. Te pedig már látod, hogy az zsákutca, és kereshetsz másik utat magadnak. Olyan utat, ami nemcsak hogy vezet valahová, de még élvezettel is lépdelsz rajta. Nem szembemenve a szüleiddel, hanem szembemenve a transzgenerációs mintával, transzgenerációs tanítássá nemesítve azt.

És ha ez eleinte még nem megy lelki békével, akkor a csakazértis egy nagyon jól működő filozófia.

 

Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.

A hírlevél a legbiztosabb módja, hogy az elsők között értesülj az írásaimról, az előadásaimról, a workshopjaimról, a jótékonysági programjaimról és egyéb rendezvényeimről:

A "Kérem az infókat" gombra kattintással elfogadom az Adatkezelési tájékoztatót

AJÁNLAT

Írásaim

Ha aranyra vágysz, sok hordalékot át kell szűrnöd – avagy mit jelent az igaz barátság, és miért olyan ritka
Illúziókat őrizgetünk. Bizalmat adunk olyan embereknek, akik időről időre visszaélnek
Tovább
Mennyire akarod? – avagy tud-e a kecske fára mászni?
Az előző bejegyzésben arról írtam, hogy egy olyan személyes válság,
Tovább
Ha tényleg eldöntötted
Vannak az életünkben fordulópontok. Sokkal kevesebb, mint amiről azt hisszük,
Tovább
Eltemetett történetek
Talán nincs nagyobb tragédia annál, ha egy élet úgy fejeződik
Tovább
Az asszony és a madár – egy történet a mérgező szeretetről
Kevesen tudnak jól szeretni. Tudom, furcsán hangzik ez, de ha
Tovább
Mindennapi Motiváció – Derek Rabelo
Sokan mondanak le az álmaikról végleg. Talán Te is köztük
Tovább

One Comment

  1. Marina

    Ez nekem most nagyon hasznos volt és, és felhasználom! Elképesztően jó írás! Nekem betalált. Üdv: Gardáné Marina

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük