Érezted már úgy, hogy túl nehéz az életed? Hogy olyan kemény sors jutott Neked, mint keveseknek? Mert míg mások könnyedén lépkednek az előre kitaposott útjukon, addig Te egyik akadály kőkemény harcok árán való legyőzése után azzal szembesülsz, hogy egy újabb van megint előtted. Egy még nagyobb. Egy még félelmetesebb. És elfáradtál.
Már túl sokat harcoltál. Túl sok küzdelem volt az életedben. Túl sokszor kerültél padlóra, és túl sokszor kellett minden erődet összeszedve felállnod onnan. Erős vagy. De eleged van. A rengeteg szenvedés szép lassan letisztította minden fölösleges elvárásodat, és egyetlen egy dologra vágysz már csupán: nyugalomra. Egy kis nyugalomra. Amikor nincsen harc, nincsen szenvedés, nem folyik vér, és nem izzadsz megfeszülve. Amikor nem látsz akadályt magad előtt, amikor nem úgy ébredsz fel, hogy ma megint ugyanaz a harc jön, mint amit tegnap már megvívtál sokadszor, és amikor nem úgy kelsz fel az ágyból összeszorított fogakkal, hogy ezen a huszonnégy órán is essél túl valahogy. Már nem arról van szó, hogy ne tudnál tovább menni egy újabb kudarc vagy személyes tragédia után, hanem arról, hogy nem akarsz.
Elég volt. Erős vagy, de elég volt. És nem érted, hogy az élet hogy lehet ilyen igazságtalan. Miért nem lehetsz Te is boldog? Miért kell jönnie újabb gödörnek, amikor még ki sem másztál az előzőből? Miért nem tudsz simán előrehaladni, ha már ennyire megerősödtél a sok küzdelem alatt?
Tudod, miért van ez? Azért, mert kétféle erős ember létezik. Mindketten erősek, mindketten sokat szenvedtek már, mindkettőjük rengeteg tapasztalatot gyűjtött, és mindkettőjük felhasználta azt. Van azonban egy nagy különbség kettőjük között: az esernyő.
A vihar és ami utána jön
Jártál már Te is úgy biztosan, hogy egy hirtelen érkező zápor elkapott. Nem számítottál rá, hogy jönni fog, de ha volt nálad ernyő, akkor nem áztál bőrig, csak a ruhád széle lett vizes. Így működik ez életünk kihívásaival is. A gyenge ember elbukik – ahogy elázik az ernyőtlen –, míg az erős, aki megfelelő pszichés, fizikai és mentális eszközökkel rendelkezik az akadályok leküzdésére, még ha el is bukik, de biztosan nem marad ott lent. Csakúgy, mint az ernyővel rendelkező járókelő, aki vagy száraz ruhával, vagy csak kicsit vizesen folytatja útját, amikor az eső eláll.
A példa nem teljesen helyénvaló – mert az esőt lehet, és érdemes is élvezni, míg egy tragédiát az életedben csak akkor tudsz vigyorogva átélni, ha pszichopata vagy –, de azt gondolom, hogy szemlélteti a lényeget. A lényeget, ami most következik. Mert bár nagyon fontos, hogy az erős és a gyenge ember között a különbséget az eszköz – az ernyő –, illetve annak hiánya jelenti, de ez az írás az erős emberekről szól. Azokról, akiknek van ernyőjük, és használni is tudják azt a vihar érkezésekor. Az erős emberek két csoportja nem is a vihar tombolása alatt különböztethető meg egymástól igazán, hanem akkor, amikor a vihar elvonul.
Amikor már nincs szükség az ernyőre. Amikor a viharnak vége, és nyugalom van. És hogy mit kezd valaki ezután az ernyővel, az dönti el, hogy vesztes vagy győztes erős emberré válik-e. A vesztes erős ember fél. Be sem csukja az ernyőjét, mert mi van, ha jön egy újabb zivatar? És bár zivatar valószínűleg nem fog jönni csak azért, mert valaki fél tőle, az életünk problémáival nem teljesen ez a helyzet.
Nem vonzod, hanem megalkotod
Divatos kifejezés mostanság a Vonzás Törvénye. Így nagybetűkkel, hangzatos és komoly, sőt, megkérdőjelezhetetlen igazságként tálalva. Amire gondolunk, azt bevonzzuk magunknak – mondják a New Age mozgalom elkötelezett hívei (mert kell valami új, valami sokat mondó, valami reményt keltő), és ennek gyakorlati megvalósulását a tapasztalat is bizonyítja. Tényleg bizonyítja. Én is tapasztaltam. Csak nem egészen úgy, ahogy a mozgalom hirdeti. Ugyanis nem hiszem, hogy vonzásról van szó, és azt sem, hogy törvényről.
Nem úgy zajlik ez, hogy a félelmekkel teli agy bevonzza magához a sok rosszat, és ez törvényszerűen bukáshoz fog vezetni. Vonzás helyett én inkább alkotást mondok. Törvény helyett pedig valószínűséget, mert a világegyetem nem törvények szerint működik. Mindennek megvan az ellentéte, és minden látszólagos törvényszerűséggel szemben áll egy másik. A világegyetem összetartó ereje a gravitáció, mégis tágul az ősrobbanás óta. Az építőelem az anyag, mégis jelen van az antianyag. A természet nem a kizárólagosságra épül, és amit törvényként kezelünk, annak az ellentétével is bármikor találkozhatunk. Az egyensúly nem törvény, nem merev szabályrendszer, hanem természetes és dinamikusan változó állapot.
És hogy mit jelent a vonzás helyett az alkotás? Azt, amit Robin Sharma nagyon szépen megfogalmazott: „Mindent kétszer alkotunk meg; először a fejünkben, aztán a valóságban.” A vesztes erős ember önmaga állít akadályokat saját maga elé. Nem olyan bonyolult ez, semmi misztikus nincs benne. Biztos volt már neked is olyan, hogy valakivel nagyon nem akartál beszélgetni, mert tudtad, hogy csak veszekedés lesz belőle. Az is lett. Nem azért, mert a másik ember seggfej (persze ettől még bőven lehet az), hanem azért, mert eleve így álltál hozzá. De egy veszekedéshez mindig két ember szükséges. Ő neked támadt (ha épp nem Te támadtál neki elsőként), Te pedig felvetted a szemetét, és belementél az értelmetlen csatába. Nem bevonzottad a szart magadnak, hanem Te alkottad meg.
Így éli az életét a vesztes erős ember. Rákészül a bukásra, és mindennapi apró cselekedeteivel elősegíti azt. Erős, és ezt már a sok kudarc után tudja is magáról, de ettől még újra és újra elbukik. Mert erre kondicionálta magát – mint Pavlov a kutyáját. Berögzült szokásává vált az elbukás. Tudja, hogy képes megbirkózni bármilyen szarral, de abban a tudatban él, hogy úgyis jön megint valami. Nyitott ernyővel járkál a napsütésben, és elfelejti élvezni az életet. Várja az esőt, és folyamatosan görcsben van, hogy mikor érkezik meg az.
Persze ezek legtöbbször tudatalatti folyamatok. Van, akinél beépül a tudatos gondolkodásba is, de sokaknál csak apró jelek árulkodnak arról, hogy vesztes gondolkodásúak. Feltételes módban beszélnek a céljaikról, panaszkodnak a helyzetük miatt, öniróniával mesélnek az életükről (a humor és az önirónia nem ugyanaz), és beletörődnek abba, hogy a múlt mintája a jelenre és a jövőre is feltétlenül igaz. Pedig nem. De pont azáltal lesz igaz, hogy mindent ugyanúgy csinálnak, mint eddig, ezért az eredmény is nyilván ugyanaz.
Az erős emberek másik csoportja egészen másként áll hozzá az élethez. A győztes erős ember nem fél, hanem él. Ő is előveszi az ernyőjét, amikor elered az eső, de amikor újra sütni kezd a nap – mert a világegyetemben semmi nem állandó, így a vihar sem az –, akkor megszárítja, becsukja és elpakolja az ernyőt a táskájába. Oda, ahonnan újra előveheti, amikor szükséges, de ahol nincs szem előtt folyamatosan. Ez persze kockázatot is jelent, hiszen egy hirtelen érkező eső lehet, hogy egy kicsit eláztatja majd, de a szabadságért, a félelmek nélküli életért cserébe vállalja ezt a kockázatot.
És míg a győztes erős ember tudja, hogy honnan veheti elő az ernyőjét, de nem szorongatja folyton azt, addig a vesztes erős ember fél bármilyen kockázatot vállalni. Csakhogy éppen a bátorság hiánya az, ami az újabb kudarcok felé sodorja. Mert görcsöl. Mert nem természetes, amit csinál. A természettel ellentétes. Mert úgy érzi, harcolnia kell folyamatosan. Pedig nem kell. Semmit sem kell. A természet nem kötelez semmire.
Igen, van, amikor átmenetileg helye van a „kell”-nek: a vihar alatt. Amikor a túlélésről szól a történet. Ismerem ezt az állapotot. Megéltem egy stroke-nak köszönhetően, és megéltem akkor is, amikor számomra nagyon fontos embereket veszítettem el végleg. Fel kellett állnom. Folytatnom kellett az életet. Vihar volt. Ki kellett jutnom valahogy. Ernyővel is eláztam, de valahogy átvészeltem a zivatart. Ahogy átvészelik sokan mások is saját életük viharait, és ha erősek, akkor úgy jönnek ki ezekből a viharokból, hogy képesek utána folytatni az útjukat.
Sokan azonban már nem élnek teljes életet ezután. Görcsölnek. Nem teszik el az ernyőjüket. Védekeznek akkor is, amikor nincs is támadás. Félnek letenni a pajzsukat, és kitárni a szívüket az élet felé. Nem elég bátrak ahhoz, hogy megalkossák maguknak azt az életet, amire a szívük mélyén igazán vágynak. Mindennapi cselekedeteik nem a jó befogadásáról, hanem a rossztól való félelemről szólnak. És így már szerintem számodra is értelmet nyernek Bertrand Russel szavai:
„A legtöbbet azok kockáztatják ezen a világon,
akik soha a legkisebb kockázatot sem vállalják.”
Változtasd meg a világot!
Ha a félelem határozza meg az életedet, akkor folyamatosan feszült állapotban maradsz. Ha folyton harcos üzemmódban vagy, akkor harcolni fogsz. De nem azért, mert az Univerzum összefog, hogy kicsesszen Veled, vagy Isten akkora terhet rak Rád, amekkorát el tudsz viselni… Hagyjuk ezeket a semmitmondó egoista maszlagokat (igen, egoista, mert bár minden élőlény fontos, elég öntelt dolog azt feltételezni, hogy kitüntetett figyelmet kapok, még ha az támadás formájában is manifesztálódik). Az Univerzum, Isten, vagy nevezheted bárminek, nem érted vagy ellened van, hanem a része vagy.
És ha ezt megérted, akkor változtatni is tudsz. Önmagadon. És ezáltal a világon. Hogy ne az újabb és újabb pofára esésekből való feltápászkodás töltse ki a napjaidat, hanem az, hogy következetesen haladsz előre a céljaid felé, és az alapállapot körülötted az, hogy nyugi van. Béke. Napsütés. Amit időről időre megtör majd egy újabb vihar – hiszen ez a természet rendje –, de akkor majd előkapod az esernyődet, amit a viharok során gyűjtött tapasztalataidnak köszönhetően folyamatosan továbbfejlesztettél, és talán megint kicsit elázol majd, sőt, az is lehet, hogy nagyon, de abból a viharból is kikerülsz majd valahogy. Mert ki akarsz kerülni. Aztán élvezed a napsütést megint. Ernyő nélkül. Békében.
Ahogy a gyengéből válhat erős, ha hajlandó fejlődni, és megtalálja a megfelelő eszközöket ehhez, úgy a vesztes erős emberből is válhat győztes erős ember, ha változtat a hozzáállásán. Ha nem a gödörből gödörbe vergődésre kondicionálja magát, hanem a céljai elérésére. Ha végre nem áldozatként tekint önmagára, hanem úgy, mint egy győztesre.
Amikor változtatásról beszélek, nem kell nagy dolgokra gondolnod. Nem a látványos, nagy tettek hozzák a tartós eredményeket, hanem mindennapi apró szokásaink, amelyekkel megalapozzuk a később látványos, külső szemmel hirtelennek tűnő sikereinket. Mindez a gondolatok szintjén kezdődik. De azok folyton cikáznak, és nehéz őket elkapni vagy nyomon követni. A következő szint, a szavak már jóval könnyebben ellenőrizhetőek. Az önjelölt áldozatokra jellemző vesztes gondolkodás gyakran megnyilvánul a már említett apró jelekből, és ha ezekre odafigyelsz, akkor az egész gondolkodásodat képes leszel átállítani. Amint megváltoztatod a szavaidat, változni fognak a cselekedeteid, az élethez való hozzáállásod, és a Téged érő negatív hatásokra való reakcióid is. Apró szokások. Lassú építkezés. Így működik az élet.
„Senki sem születik győztesnek vagy vesztesnek. A gondolkodása teszi azzá.”
Lou Holtz
És persze van, aki jobb helyzetből indul, mint Te. Nevezheted szerencsésnek, vagy aminek akarod, de a lényeg, hogy neki nincs ezzel feladata. Neki nincsen szüksége ilyen szintű tudatosságra, mert jobb körülmények jöttek össze neki. Előfordul az ilyen, átmenetileg vagy akár tartósan is. Na és? Számít ez? Van értelme azon rágódnod, hogy mi lett volna, ha Te vagy az ő helyében? Nem vagy ott. A saját életeddel rendelkezel, semmi mással. Dolgozz meg keményen a sikerért, és el fogod érni. Függetlenül attól, hogy vannak, akiket csónakban visznek, amíg Te minden karcsapásba energiát és időt fektetsz. Fektesd be, és megtérül, mert minden karcsapással többé, tapasztaltabbá, értékesebb emberré válsz.
Lehetsz győztes erős ember, ha így döntesz. Válhatsz a saját életed győztesévé, ha már eleget küzdöttél. A gondolkodásmódod átállításához is kemény munkára lesz szükség eleinte, de amint szokásoddá válik a győztes gondolkodás, a korábban befektetett munka sokszorosan megtérül. És már nem fogsz várni az újabb viharra. Már nem szorongatod az ernyődet, hanem élvezed a napsütést. Élsz. Szabadon.
De nem kell változtatnod. Csak érdemes. Szerintem érdemes.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Szia Gabor 🙂
Ebbol az irasbol midenki annyit ert meg, ahol az ertelmi szintje tart! Van aki mindent, van aki reszben, van aki kevesebbet es van aki semmit. Ez nem baj! Emberek vagyunk: kulonbozo vermerseklettel, kulonbozo hozzaallassal a dolgokhoz, kulonbozo elettapasztalattal, kulonbozo gondolkodassal. Van aki csak annyit lat meg, amennyit a “szemuvege” beenged, mig mas sokkal szelesebb latokorben szemleli a vilagot.
“Erosnek lenni nem eleg”. Bizony nem. A fizikaiero nem potolja a lelkiero hianyat. Mert a fizikai test hosszutavon lemerul es osszeroppan. Akiben eros lelek lakozik, es gondolkodasra kepes agy, az talpra tud allni es folytatja az utjat. O tudja, hogy ezek a “viharok” tartjak keszenletben az akaratat, az erejet, a latasmodjat – ha kell valtoztat rajta – a celt a szeme elott. Mindez iszonyatosan nagy erofeszitest igenyel, neha ugy erzed itt a veg, de a kitartas nagyon megeri. Mindenkinek jar az elet napos oldalan elni. 🙂
Udv. Rozika.
Remélem megbírkózol az elutasítással is. Nem szeretnék többet olvasni ilyen írást! Szerintem, az igazad bizonygatása ne más igazságának elutasításával induljon………..
Kedves Gábor !
Nagyon jól beletrafáltál a lényegbe.
Már sok hasonló írást olvastam, ebben a témában, de ennyire jót még soha.
Köszönöm !
Gábor! Sok dologban egyetértek veled, jók az írásai is.
Én valami hasonlóban élem az életemet már vagy 28 éve. Mindig van előttam velami akadály amit leküzdve egy újabb kerül az utamba. Az amiért én nagyon keményen dolgozom, másnak szine az ölébe hullik. Kedvelnek a főnökeim szó nincs arról hogy ne, mégis valahogy csiga lassúsággal haladok előre. Nálam optimistábban keveseb gondolkodnak, ha nem így lenne már nem élnék 🙂 Szinte az egész életem ilyen volt, nem bántok senkit, nincsenek zavaros dolgaim, akit szeretek azt nagyon szeretem, akiket kevésbé, azokkal inkább a minimálisra veszem a kommunikációt de nem éreztetem velük. Sokszor érzem úgy, mintha valami átok lenne rajtam. Minden nap mosolygósan megyek dolgozni, és próbálok pozitívan állni mindenhez, az a kérdésem, meddig? Meddig lehet ez agész életem ilyen? Mitől változhatna, ha ténlyeg mindent megteszek, régebben talán rágörcsöltem hogy sikerüljön, ma már lazábbanveszem, de még mindig nagyon döcögősen haladok előre.
Kedves Mária, nagyon jó gondolat, köszönöm szépen! Néhány közmondás káros jellegén elgondolkodtam már (amellett, hogy vannak hasznos mondások is), de a “jobb félni, mint megijedni” ostobaságába bele sem gondoltam eddig. Teljes mértékben egyetértek Veled, a problémák valójában feladatok, és félelemben élni nem lehet. Az nem élet. Sokkal inkább hasznos lenne a mondás, ha úgy szólna: jobb felkészülni, mint megijedni. A félelem csak egy jelzés, és minden azon múlik, hogy mit kezdünk vele. Van, aki hagyja, hogy eluralkodjanak rajta a félelmei, és van, aki szembe néz velük. Az első csak túléli a napjait, a második viszont valóban él.
Kedves Gábor, ide kívánkozik az az ostoba közmondád, hogy “jobb félni mint megijedni”. Az ilyen típusú gondolkodásnak meg is van az eredménye, addig görcsöl, míg valóban megalkotja magának a problémát, akkor aztán megnyugszik, hogy ugye megmondtam vagy összeomlik, hogy ő milyen szerencsétlen. Na hát még az, aki mellette él. A problémák azért vannak, hogy megoldjuk és a legjobb, ha oda sem figyelünk, hanem csak tesszük a dolgunkat, közben zenét hallgatunk, olvasunk, szeretünk, sétálunk az az élünk. Köszönöm szépen, Mária
Szia Gábor,
köszönöm szépen, hogy megírtad ezt, nagyon örülök neki. Tényleg más szemszögből közelítetted meg, és eszembe juttattál egy hasonló gondolatot, amit azt hiszem a stroke-om után fogalmaztam meg magamban néhány évvel ezelőtt. Az erőnek is több típusa van, és én is az ágakhoz hasonlítottam az embereket: vannak, akik hajlanak a teher hatására, de nehezebben törnek, és vannak, akik tovább bírják egyenesen (változatlan élethelyzetben), utána viszont összeroppannak, ha nem szűnik meg a teher (vagyis nem változtatnak az életükön). Én akkor Bruce Lee bambuszról írt gondolatainak hatására elmélkedtem ezen, úgyhogy a távol-keleti gyökereknél ismét találkozik az, amit Te írtál azzal, amin én gondolkodtam annak idején. Köszönöm szépen, nagyon jó volt olvasni. 🙂
Legyen szép napod!
Szívesen Marica, nagyon örülök, hogy jókor jött és hasznos volt. 🙂 Köszönöm szépen, hogy megírtad, nagyon jó volt olvasni. És igen, süt a nap, engedd be a fényt! 🙂
Szia Gabor
Szeretnem meg kozeliteni a kovetkezo temat ,,Erosnek lenni nem eleg ,, egy mas szemszogbol.
Fiatalab koromban az edzom, el meselt egy regi japan legendat hogy letezet egy mester aki telen figyelte a fuzfa agakat mikozben ho boritota oket, igy eszre vette hogy a vekony agak megtornek a ho terhe alat , a vastagabbak meg gorbulnek es a hajlekonyabbak le hajolnak es le engedik a ho terhet .
Kesob felnot koromban rajottem hogy mi emberek hasonloak vagyunk a fuzfa agakhoz es a ho az nem mas mind az elet terhe,harca,nehezsegei. Kozonom es egy szep napot kivanok minden olvasonak.
Köszönöm, ez ma jobban kellett, mint bármi más!Elég nehéz mindig nyitott ernyővel járkálni… de ma összecsukom, hiszen süt a nap!