Van itt egy igen nagy téveszme, ami az emberek többségének fejében él. Vagy nevezzük inkább így: hazugság. Egy olyan hazugság önmagunkkal kapcsolatban, amit másoknak is mondunk, de ez a kisebb probléma – a valódi gond az, hogy önmagunkat is áltatjuk vele. Mert a hazugságainkkal mindig saját magunknak ártunk a legtöbbet, még ha sokszor csak jóval később is jut vissza hozzánk a hatásuk.
De még mielőtt megkeresnénk ezt az önmagunkat pusztító hazugságot és az okát is, elmesélek egy rövid történetet. Pontosan két évvel ezelőtt, amikor létrehoztam a Használd fel oldalt, még nem tudtam, mi lesz belőle. Nem tudtam, hogy olvassa-e majd egyáltalán valaki. Nem tudtam, hogy meddig fogom írni. Még azt sem tudtam biztosan, hogy segítek-e vele akár egyetlen embernek is, vagy csak egy újabb zajt generálok a már amúgy is zajos térben. Sok volt bennem a kétely, de hittem a célomban, és őszintén hittem, hogy képes leszek elérni azt. Addigra már megtanultam, hogy cselekvés nélkül minden terv csak álom marad, és azt is, hogy a megfelelő időpont az induláshoz mindig a Most.
Ezért elindultam, de még a kezdeti pozitív visszajelzések ellenére is volt bennem bizonytalanság időnként. Az elmúlt két év alatt rengetegszer feladhattam volna. Volt, hogy azért, mert az egóm által elvárt gyors eredmények még várattak magukra – de harcművész háttérrel ez nem igazán tartott vissza a folytatástól. Sokkal nagyobb kihívást jelentettek az Élet nevű játék elég kemény fordulatai, melyek rengeteg küzdés, mélypontok és halál formájában is eljöttek. Rengeteg okom lehetett volna, hogy szépen letegyem a virtuális tollat, és megvárjam, hogy mikor lesz újra erőm a folytatáshoz – valószínűleg soha.
Miért jelent meg mégis az elmúlt két évben minden egyes hétfőn és csütörtökön egy újabb írásom? És miért meséltem el most mindezt, látszólag elkanyarodva az eredeti témától? A válasz egyszerű: azért, mert ez adja a keretet ahhoz, hogy beszélni tudjunk a fent említett hazugságról, és meg is értsük azt. És akkor nézzük meg, mi is ez a hazugság.
A legtöbb ember fejében a célokért való küzdelem egy tóban való csónakázáshoz hasonlatos. Képesek keményen húzni az evezőkkel, amikor éppen érzik magukban az erőt és a lelkesedést, de amikor nem, akkor beteszik a lapátokat és üldögélnek kicsit, amíg újra nem érzik a belső tüzet. És a hazugság, mellyel önmagukat áltatják, így szól: Amikor nem haladok a céljaim felé, akkor egy helyben állok.
Csakhogy ez – bármilyen logikusnak is tűnik így elsőre – nem igaz. Önmagunk megvezetésének oka a fejünkben lévő hibás kép, mely a nevelés hatására rögzült belénk – csakúgy, mint számos olyan dolog, aminek szintén nem kellett volna. Nem, nem tóban csónakázunk. A világegyetem nem az állandóságra épül, hanem a változásra. Semmi sem állandó (még a tó vize sem az, csak a változásokat sok esetben képtelenek vagyunk érzékelni), és amikor azzal áltatjuk magunkat, hogy épp nem történik semmi, akkor is történik valami. Valami, aminek a hatását talán csak holnap, egy év múlva, vagy évtizedekkel később fogjuk érzékelni. És így van ez a terveink megvalósításával kapcsolatban is. A céljainkat legtöbbször nem azért nem érjük el, mert nem teszünk értük semmit, hanem azért, mert nem teszünk értük rendszeresen valamit.
Ha azt hiszed, hogy megállhatsz, amikor kicsit már fáradtnak érzed magad, akkor gondolj bele abba, hogy eddigi életed során hány olyan dolgot hagytál félbe, melyekben régen még hittél, de ma már az „ebből sem lesz semmi” fiókban pihennek jó mélyen. Ha azt hiszed, hogy az egészséges életmód időszakos fogyókúra sprintekből áll, akkor nézd meg, hány ember tér vissza újra a korábbi fogadalmaihoz, miután visszahízott még többet, mint amennyit egy diétával leadott. A fogyókúra soha nem a résztvevőjének éri meg leginkább, hanem a kínálójának – mert hatalmas pénzeket lehet így begyűjteni az egészség és fittség ígéretének zászlaját lobogtatva. De ez már egy másik történet. A példák szerepe mindössze annyi, hogy észrevegyük a fejünkben élő hazugságot.
Jó ha tudod, hogy nem tóban, hanem folyóban evezel – méghozzá felfelé. Én ezt egy stroke-nak köszönhetően tanultam meg, négy évvel ezelőtt. Nagyon hálás vagyok érte – és ezt egyáltalán nem ironikusan mondom, hanem őszintén így érzem. És tudod, miért? Mert egy stroke maga az élet és a halál összesűrítve egy nagyon intenzív, nagyon fájdalmas, és ha nem adod fel, akkor a végén egy nagyon szép élménnyé. Egy olyan élménnyé, mely vagy porrá rombol egy emberéletet, vagy segít felépíteni azt. És pont ez a kettősség, ez a fenyegető útelágazás élet és halál között az, ami segít más perspektívába helyezni a cselekedeteinket. Nekem segített – ezért vagyok hálás érte.
Amikor valaki egy stroke után próbál visszatérni az életbe, akkor minden cselekedetének, minden apró mozdulatának, minden gondolatának és félelmének súlya van. Bármelyiken múlhat az, hogy a harc végül sikerrel vagy kudarccal zárul-e. Amíg nem kerül minden a helyére – először a fejünkben, majd a gondolatok fizikai megnyilvánulásaiban is –, addig esély sincs a visszatérésre. Minden egyes nap egy újabb csata következik, és attól még, hogy a mait megnyerted, nem biztos, hogy a holnapit is meg fogod. Mert vannak visszaesések. Vannak megakadások. Vannak újra és újra előtörő félelmek. Vannak Téged körülvevő kishitűek, akik a saját félelmeiket rád vetítve próbálnak – akarattal, vagy akaratukon kívül – visszahúzni Téged. És ha ma nem tettél semmit, holnap nem tudhatod, mekkora hátrányból indulsz emiatt.
És így működik az egész életünk is. A stroke csak mint egy domború tükör, kompakt formában mutatta meg számomra ugyanazt, amit az itt töltött évtizedek alatt megélünk. A tükör hatékonysága pedig abban rejlett, hogy itt a cselekedeteim, vagy épp azok hiányának hatásai sokkal hamarabb jelentkeztek, mint azt a normál életben megszoktam. De a tetteinknek, sőt, még a gondolatainknak is mindig van hatásuk. Mindig, kivétel nélkül. És ha ma nem teszel azért, hogy feljebb evezz a folyón, akkor holnapra már biztosan visszasodródsz.
De miért hazudunk mégis önmagunknak? Miért beszéljük be magunknak azt, hogy ha megállunk, akkor nem fogunk hátrébb kerülni? A válasz ismét egyszerű: a kényelem az oka. Szeretjük az állandóságot, a megszokottat, amihez nem kell újra és újra alkalmazkodni, mert már tudjuk, hogy milyen – és őrizgetjük gondosan, még ha szar is. Mert a legtöbb ember inkább hajlandó beletörődni a helyzetébe, mint hogy szembenézzen az ismeretlentől való félelmével, és változtasson az életén. A beletörődéshez pedig magyarázkodás szükséges. Aki megöli a vágyait – és ezáltal saját lelkét ítéli halálra –, annak meg kell magyaráznia mindezt másoknak is, de leginkább önmagának. Mert enélkül nem megy. Enélkül nem tudnának szembenézni azzal az óriási fájdalommal, ami önmaguk feladását jelenti.
Ezért hazudjuk azt, hogy amit ma félreteszünk, azt egyszer majd megcsináljuk, pedig ez a legritkább esetben történik csak meg. Ezért hazudjuk azt, hogy amikor nagy gáz van, és elveszítjük az egészségünket, vagy törést szenved egy emberi kapcsolatunk, akkor a gyors „tűzoltás” elég lesz, majd utána mindent folytathatunk ugyanúgy. És ezért hisszük azt, hogy ha bármit is szeretnénk elérni, azért nem kell minden egyes nap tennünk valamit.
„Te késlekedhetsz, de az idő nem fog.”
Benjamin Franklin
És még egy záró gondolat, amit nagyon fontos a helyére tenni: a haladás nem mindig előrejutást jelent. Tudom, ez ismét egy furcsán hangzó paradoxonnak tűnik, de elmagyarázom. Nem fogsz tudni mindig előrejutni, és ha ezt görcsösen próbálod, akkor előbb-utóbb felemészted az összes energiádat, és végleg lemondhatsz az álmaidról. A haladás olykor kívülről nem látható. A világegyetem az egyensúlyra törekszik: ahhoz, hogy előbbre juthass, képesnek kell lenned egy helyben is állni úgy, hogy közben mégis haladsz. Én ezt hívom tudatos egyensúlynak.
Megpróbálhatod az alvás megvonása árán hatékonyabbá tenni önmagad, de ez csak néhány hétig, vagy esetleg évig fog menni. Utána összeomlik a szervezeted. Hidd el, tapasztalatból mondom. Vagy megpróbálhatsz folyamatosan addig gyakorolni egyetlen mozdulatot, amíg az tökéletessé nem válik, de a központi idegrendszered kapacitása egy idő után telítődik, és ha nem pihensz, vagy nem változtatsz picit, akkor a fejlődésed hamar platóra fog jutni. És megpróbálhatsz valakit azonnal leszoktatni egy rossz szokásáról, vagy meggyőzni őt az igazadról, de ha nem hagysz időt neki, akkor a hirtelen támadásaid csak újabb és újabb konfliktushelyzeteket fognak generálni. Ezek a példák talán számodra sem ismeretlenek…
A haladáshoz a tudatos pihentetés is hozzátartozik. És ez az az egyensúly, melynek megtalálása életünk egyik legnagyobb feladata. Úgy haladj, hogy nem várakozol, és úgy állj meg, hogy közben haladsz. Ha ezt megtanulod, akkor nem lesz olyan cél, amit ne lennél képes elérni, mert sem nem halogatsz, sem nem görcsölsz azon, hogy miért nem érkeztél még meg.
Ne keresd az állandóságot, mert az mindig csak illúzió. Keresd a változást, és tanuld meg észrevenni azt mindenben: a fejlődésedben is, és a tétlenségedben is. Mert a tétlenség is változást hoz, csak általában nem olyat, mint szeretnéd. Van egy kínai mondás, mely így szól: „A tanulás olyan, mint árral szemben evezni; ha nem haladsz előre, akkor visszasodor az ár.” (学如泥水行舟，不进则推)
És az élet is ilyen. Amikor nem haladsz a céljaid felé, akkor távolodsz tőlük.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Szia Gabor 🙂
Ismet egy tokeletes kifejtese a lenyegnek. Szuper jol sikerult leirnod az altalanos okokat. Igy osszefglalva teljesen vilagos, hogy mikor haladunk, merre haladunk, es mikor nem!! Mert ha cel van, akkor ut is lesz hozza. Celtalan emberek mindig voltak es lesznek is. Ez a vilag rendje! Es ok kellenek, hogy lassuk: ha az o utjukat kovetjuk hova jutunk. Nagyon jo a vilag mukodese. Osszhangban van minden benne. 🙂
Udv. Rozika.
Minden egyes gondolataim benne foglaltatik ebben az írásban! Éveken keresztül ezeket traktáltam a gyermekeimbe de mindhiába!!! Sajnos…
Kedves Gábor!
Írtad, hogy a kényelem miatt tesszük félre a céljainkat. Biztos, hogy vannak olyan emberek is, akik nem is ismerik a céljaikat és szerintem olyan is van, akiben az még nem tudatosult, amit te leírtál, hogy ha félreteszem a célom, akkor is haladok és nem fogom tudni onnan folytatni, ahol abbahagytam. Jézus szavai sokszor eszembe jutnak: bocsáss meg nekik Atyám, nem tudják mit cselekszenek. Élni viszont még nem tudom 100%-ban.
Ezt biztos így akartad írni, vagy csak nekem tűnik ellentmondásosnak? “Úgy haladj, hogy nem? várakozol, és úgy állj meg, hogy közben haladsz.”
Köszönöm, hogy leírtad ezeket a gondolatokat, sokaknak segítesz vele!
Szép napot!
te nem a Géci Gábor vagy. Vagy PAP GÁBOR. TE IT LE ÍRTAD.EZ IGEN!
Köszönök mindent!
Szia Tabi, köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy tetszett. 🙂 Jó a kérdésed, egyszer össze is gyűjtöttem ezzel kapcsolatban néhány ötletet: http://hasznaldfel.hu/2015/12/mennek-en-de-merre-avagy-hogyan-talald-meg-a-sajat-utadat.html
Legyen szép napod! 🙂
Szia!
Bennem felmerül a kérdés, hogy mi van akkor, ha nem tudom, hogy mégis mi a célom? Mármint bennem van az indulnék… de merre? Nem igazán látok olyan életvezető célt magam előtt amit tudnék követni. Hogyan kéne ezt megtalálni?
u.i: Hoztad a papírformát, ez a cikk is király lett 😀
Nagyon tetszett az irasod tobb szempontbol is,de foleg az oszintesege fogott meg legjobban. Igazi,tartalmas,mely gondolatok.Koszonom az elmenyt es a feny megmutatasat a sotetben!
Köszönöm szépen Imi, örülök, hogy hasznos volt. 🙂 Az emberek többsége nehezen mozdul ki a passzivitásból, de én is a párbeszéd híve vagyok (szónokból már van elég), ezért mindig örülök a visszajelzéseknek. Köszönöm még egyszer. 🙂
Meglepo hogy meg nem szolt hozza senki.
Remek iras, koszonjuk hogy ilyen jol megfogalmaztad a talasztalataidat. Igazan tanulsagos es elgondolkodtato!