Gyerekkorodban kezdődött. Amikor még boldog voltál. Egészen kicsiként. Amikor még csak az számított, hogy mosolyogjanak rád, és olyanok között lehess, akik szeretnek és törődnek veled. Amikor még csak annyi volt a problémád, hogy éhes vagy és időnként kakis a pelusod. Aztán elég hamar jöttek az újabb és újabb problémák.
Probléma volt, ha nem ettél annyit, amennyit kéne. Probléma volt, ha nem akkor aludtál el az oviban, amikor a többiek. Probléma volt, ha nem tudta lekötni a tanár a figyelmedet – és ezért persze Neked járt a büntetés. Probléma volt, ha nem úgy teljesítettél vagy viselkedtél, ahogy azt elvárták tőled.
Közben pedig már nemcsak másoknak voltak veled problémái, hanem szép fokozatosan neked is egyre több önmagaddal. Probléma volt, hogy nem úgy nézel ki, mint a fogyasztói társadalom igényeinek kiszolgálására, illetve új igények mesterséges gerjesztésére megalkotott kirakat sztárok. Probléma volt, hogy nem olyan cipőd vagy kabátod van, mint amit a két napja kijött reklámban vigyorgó emberek viselnek, és amiben az iskola “legjobbjai” ma már büszkén feszítenek. Probléma volt, hogy mit gondolnak rólad mások, ha kiderül, hogy kit szeretsz, vagy milyen hobbidnak élnél legszívesebben. Probléma volt, hogy az élet, amit élsz, már nem tesz boldoggá – vagy talán soha nem is tett azzá gyerekkorod óta.
Sok volt a probléma, és sok közülük kicsit módosulva, vagy akár változatlan formában meg is maradt. Sok különböző probléma, amiben egy valami közös: a valódi okokat senki nem kereste meg soha. Senkit nem érdekelt, hogy miért vagy más, mint a többiek. Senkit nem érdekelt, hogy miért teljesítesz éppen rosszabbul. Senkit nem érdekelt, hogy bele akarsz-e tartozni a csordába vagy sem – és hogy a csordának van-e egyáltalán létjogosultsága. Senkit nem érdekelt semmi más, csak az, hogy felelj meg.
És Te megfeleltél. Vagy nem, de akkor szarul érezted magad. Persze a megfelelési kényszertől is, de ha már beléd nevelték, cipelted is tovább magaddal ezt a terhet. Van azonban egy egyszerű tény, amiről valószínűleg újra és újra megfeledkezel, amikor mindenkinek meg akarsz felelni: nem fog sikerülni. Biztosan nem.
Gondolj bele, hogy a fenébe sikerülhetne? Több mint 7 milliárd ember él a Földön. 7 milliárd ember, és nincs kettő ugyanolyan. 7 milliárd különböző emberi lény, különböző külső és belső tulajdonságokkal, különböző kulturális és családi háttérrel, különböző neveltetéssel, különböző tapasztalatokkal és érzésekkel, különböző életkörülményekkel, és különböző értékrenddel. 7 milliárd különböző ember. És Te mindegyiknek meg akarsz felelni. Pedig könnyen lehet, hogy még egyetlen egynek sem fogsz tudni. Csak annak tudsz ugyanis teljesen megfelelni, aki teljesen összhangban van önmagával, és nem vetíti ki a saját félelmeit, vágyait és kételyeit másokra. Aki képes az elfogadásra, és tudja, hogy az ő útja nem az egyetlen helyes és járható út. Nagyon kevés az ilyen ember.
Te mégis meg akartál felelni mindenkinek, de egy valakiről megfeledkeztél: Önmagadról. Hol vagy Te? Hová tűntél? Hová tűnt a benned lévő kisgyerek? Hová tűntek a vágyaid, az álmaid, a terveid, a reményeid? Hová tűnt az életed?
Elmondom, hol vannak: közös koporsóban fekszetek. Élve eltemetve. És még csak nem is vádolhatsz senki mást: Te temetted el önmagad. Segítettek, igen; megtanították, hogyan kell – de az ásót mindig Te magad fogod. Mindig. Akár befelé ásod magad, akár kifelé.
Egy durva példa
Értem, hogy fontos számodra, mit gondolnak rólad az emberek. Nem vagy egyedül ezzel – szinte csak olyanok jönnek el a programjaimra, vagy fordulnak hozzám személyes segítségért, akik számára fontos a környezetük véleménye. Önmagában ezzel nincs is gond szerintem. Értem azt is, hogy szeretnél Te magad jó ember lenni, még akkor is, ha azok, akiknek meg akarsz felelni, nem is biztos, hogy jó emberek. Értelek, csak egy dolgot nem értek: hogyan egyezteted össze a megfelelésed mértékét az adott emberrel való tényleges kapcsolatoddal? Erős példát mondok, hogy egyből megértsd, mire gondolok.
Van az a kollégád, aki mindig beszól valamit, és Te mindig megsértődsz rajta. Vagy egy távolabbi szomszéd az utcában, egy volt osztálytárs, egy gyakran látott ismerős… Nem tetszik neki valami veled kapcsolatban, és ennek mindig hangot is ad. Téged pedig ez rohadtul zavar, és vagy ideges leszel, vagy az önbizalmad esik lefelé egy újabb szintet. De mi történne, ha ez az ember máról holnapra meghalna? Komolyan kérdezem. Meddig hiányozna? Vajon mennyit foglalkoznál vele, a véleményével, az életével, a halálával? Tíz percet? Vagy tizenötöt? Többet nem hiszem. És ez természetes, hiszen nem Te voltál az, aki igazán közel állt hozzá. Persze, hogy nem foglalkozol mindenkivel annyit, amennyit a szeretteid legszűkebb körével.
De akkor a véleménye miért számít? Miért emészted magad miatta? Miért rabolod el az energiádat azoktól, akik igazán számítanak? Miért érdekel azoknak a véleménye, akiknek még a halálával sem foglalkoznál sokáig? Miért nem azokkal foglalkozol, akik minden egyes nap szinte minden egyes percében a fejedben járnak? Akik igazán fontosak… Akik nélkül nem tudnál élni…
Jó édesanyja szeretnél lenni a gyerekednek? Akkor legyél az. Legyél jó anya a gyereked számára – ne pedig mindenki más számára. A gyereked leszarja, hogy a többiek milyen anyának tartanak Téged. Őt csak az érdekli, hogy számára milyen vagy. Vele foglalkozz, ne a környezeted által Rád erőltetett anya-képpel.
Jó társa szeretnél lenni a párodnak? Akkor foglalkozz a kapcsolatotokkal, és ne azzal, hogy ki milyen tanácsot osztogat kívülről. Ha más jónak tartja, akkor szerinted is az? Vagy ha más elítéli a párodat, akkor Neked sem kell már ő? Ne már… ennél még egy csiga is okosabb. Megeszi a levelet, és szarik rá, hogy a másik csigának ízlik-e vagy sem. Egy párkapcsolat mindig két emberen múlik – sem többön, sem kevesebben.
Sok példát mondhatnék még, de nem hiszem, hogy szükséges. Rendkívül sokat foglalkozunk mások véleményével, és nagyon keveset figyelünk a saját belső hangunkra. Valamit viszont érdemes tudnod: a Te életeddel kapcsolatban minden más ember inkompetens. Egyedül a hozzá nem értés szintje különbözik az egyes emberek között. Sokan úgy szólnak bele az életedbe, hogy valójában fingjuk sincs róla, mibe túrtak bele. És persze van néhány olyan ember is, akinek némi fogalma van arról, amit Veled és az életeddel kapcsolatban mond, de a teljes képet még ő sem láthatja.
Mert hogyan is tudná bárki megmondani, hogy mi a helyes út számodra? Egyáltalán hogyan tudna kompetens véleményt alkotni az utadról és az életedről? Átélte pontosan ugyanazokat a tapasztalatokat, mint Te? Megkapta pontosan ugyanazokat az értékeket, akadályokat, élményeket és pofonokat gyerekkorában, mint Te? Érték őt pontosan ugyanolyan külső és belső hatások, mint Téged? Érezte pontosan ugyanazokat az érzéseket, mint Te?
Akkor miről is beszélünk? Hol van a kompetencia? Hol van a személyeddel szembeni tisztelet? Hol van a bölcs önkritika, ami azt mondatja még a jó szándékú segítővel is: „az én utam nem biztos, hogy a Te utad, és amit mondok, azt külső szemlélőként teszem.”? Hol van mindez?
Sehol. És tudod, hogy miért? Mert ez nem Rólad szól. A vélemény mindig többet árul el arról, aki mondja, mint arról, akiről mondják. Erre érdemes mindig emlékeztetned magadat, amikor valaki véleményt mond rólad. Keresd meg az igazságtartalmát, gondolkozz el rajta, és ha van benne érték, akkor hasznosítsd, ha pedig nincs, akkor dobd ki a szemetet. Aztán haladj tovább előre az utadon. A saját utadon. Ha rendben van az önértékelésed, és nem cipelsz magaddal lelki sérüléseket, akkor mások véleménye sem fog negatívan befolyásolni.
„Ha nincs belső ellenség, a külső ellenség nem árthat.”
Afrikai közmondás
Ne a formára figyelj, hanem az anyagra
Sablonok. Nemcsak szívesen alkalmazzuk őket, hanem bizonyos szinten függünk is tőlük. Mert valamit kezdeni kell azzal az iszonyatos mennyiségű információval, ami folyamatosan az agyunkba áramlik, és akinek magasabb az intelligenciája, mint egy marék kavicsnak, az ezt valamilyen módon meg is teszi. Ehhez viszont szükség van a sablonokra. Egyszerű formákra és szerkezetekre, amiket a saját igazságunknak fogadunk el, és amiket ráhúzhatunk mindenre, amivel találkozunk. És mindenkire.
A nap 24 órából áll. A gyümölcs és a zöldség egészséges, a kátrány és az arzén nem. Az ég kék (kivéve, amikor nem), az ember a legintelligensebb élőlény (az ember szerint), és aki veszekszik velem, annak sosincs igaza (szerintem). Így élünk. Kellenek a sablonok, még ha nem is igazak, akkor is.
Mert nem biztos, hogy igazak. Minden sablon az aktuális tudásunkat és érzelmi állapotunkat tükrözi. Ezekkel a sablonokkal önmagukban nincs is baj, sőt, még azzal sem, hogy megpróbáljuk mindenáron egymásra és a környezetünkre húzni ezeket. Így működik az agyunk. Problémává ez akkor válik, ha a sablon nem gyurmából készül, hanem vasbetonból. Mert aki nem képes alakítani a saját sablonjain, hanem merev rendszerként kezeli azt a világképet, amit külső és belső hatások eredményeként megalkotott magában, az nemcsak a fejlődésre lesz képtelen, hanem az emberi kapcsolatainak rendezésére is.
A világ ugyanis folyamatosan változik, és változunk benne mi emberek is. Ha a sablonjaink merevek, akkor folyamatosan ütközni fogunk. Méghozzá keményen. Ezek az ütközések pedig egy idő után vagy a sablonunkat törik össze, vagy azt, akire megpróbáljuk ráhúzni. Csak idő kérdése.
Szar anya sablon. Hisztis liba sablon. Bunkó állat sablon. Lusta disznó sablon. Ugye nem kell tovább sorolnom? Az emberek többsége vagy ítélkezik feletted, vagy sajnál Téged. Megérteni a legtöbben meg sem próbálnak. Csak a sablonjukba próbálnak beletuszkolni, és az ütközés mértéke mindig a sablon anyagától függ.
Azt viszont remélem tudod, hogy csak akkor tud bárki is beletuszkolni a saját sablonjába, ha Te közreműködsz ebben, és úgy éled az életed, hogy az ő sablonjába beleférj. Ha ezt már megtetted – ahogy a legtöbb ember belekerült ebbe a csapdába –, akkor három út közül tudsz választani. Az első lehetőség az, hogy továbbra is megpróbálhatsz megfelelni másoknak, és beleférni a sablonjaikba. A második lehetőség az, hogy ugyan nem akarsz mindenben megfelelni, de feszengesz emiatt, mert az általad vágyott élet (az, hogy az emberek nem ítélkeznek feletted) és a valóság ütközik. Végül van egy harmadik út is: nyugodt szívvel leszarod őket, és úgy élsz, ahogy szeretnél.
Az első út önfeladáshoz vezet, ami egy olyan belső feszültséget eredményez, ami lehetetlenné teszi azt, hogy önmagaddal egyensúlyba kerülj. A második út szintén állandó feszültséget szül, mert folyamatosan harcolsz a környezeteddel, és megpróbálod a saját igazadat bebizonyítani nekik. A harmadik út a belső egyensúly és a boldogság útja. Te választasz.
Én mindenesetre azt javaslom, hogy ne a sablon formájára figyelj, hanem az anyagára. Mert akinek vasbetonból van a sablonja, azzal ha egyszer ütköztél, újra és újra ütközni fogsz.
Kavicsok és drágakövek
Ha már sablonokról van szó, mondok én is egyet. Érdemes ugyanis csoportosítanod azokat az embereket, akik bármilyen formában az életed részét képezik – akár hosszútávon, akár csak egy rövid szakaszon.
A legtöbb ember kavics számodra. Értéktelen. Olyan, akire tíz percig gondolnál, tovább nem. Rengeteg ilyen kaviccsal találkozol az utad során, és Te döntöd el, hogy felveszed-e őket, vagy sem. Ha úgy döntesz, hogy felveszed – vagyis meg akarsz felelni az elvárásainak, görcsölsz a rólad alkotott véleményén, és fölösleges harcokat vívsz vele –, akkor cipeled tovább magaddal az utadon. Minél több kavicsot cipelsz, és minél tovább cipeled őket, annál nagyobb terhet jelentenek.
Van néhány drágakő is. Ők azok, akik igazán fontosak számodra, és akik valódi értéket adnak hozzá az életedhez. Akik igazán szeretnek, és akkor is szeretnek, ha senki más nem szeret Téged – még Te magad sem önmagadat. Akikre mindig számíthatsz, bármi történjék is az életedben. Akik elfogadnak olyannak, amilyen vagy, és Téged szeretnek, nem pedig azt az embert, akinek látni akarnak. Nincs sok drágakő, csak néhány.
És miközben haladsz előre (vagy néha visszafelé) az utadon, ott van veled ez a néhány drágakő, és ott van a sok kavics. De minél több kavicsot cipelsz, annál kevesebb figyelmet tudsz szentelni a drágaköveidnek. Minél több a kavicsod, annál könnyebben elveszítheted a drágaköveidet – talán örökre. A kavics az csak kavics – ha elveszíted, vagy Te magad dobod el, csak könnyebbé válik az utad. A drágaköveid nélkül viszont értelmetlenné.
A drágaköveidet önmagukért szereted. Olyannak, amilyenek. És ezek az emberi drágakövek Téged is olyannak szeretnek, amilyen vagy. Nem várják el, hogy megváltozz, de melletted vannak és segítenek abban, hogy ha Te magad szeretnél változni – mert felismerted egy gyengeségedet –, akkor ne egyedül kelljen küzdened. A többiek kavicsok. És kavics vagy számukra Te is. A saját sablonjukat próbálják rád húzni, és ha nem férsz bele, akkor már nem kellesz nekik.
Dobd el a kavicsaidat, nincs szükséged rájuk. Foglalkozz inkább a drágaköveiddel, akik számára Te is drágakő vagy. Őket őrizd meg – amíg még megteheted. A kavics az csak kavics.
Nagy köszönet Zsófinak a gondolatébresztő beszélgetésért. 🙂
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Ari….mintha magamat hallanàm..de még gyerekem sincs 38 évesen…
Fantasztikusak az írásaid!!!!!!
Igazából most csak azt tudom mondani KÖSZÖNÖM SEM ÍRNI SEM OLVASNI NEM TUDOK JÓL TELEFONON VAGYOK ÉS NEHEZEN MEGY MIND KETTŐ .MENNYIRE IGAZAD VAN ,A KAVICS ÉS A KŐ .SZERINTEM EZZEL KELL KEZDENI. JA ! ÉS A KÓ KEMÉNY ÖNKRITIKÁVAL .HA PÁR NAPRA SIKERŰL A BÉKJÓIDTÓL MESZABADÚLNI MEG ÉRTE ÚGY SZERETNÉK CSAK PÁR NAPRA IS BOLDOG LENNI MÁR AKKOR IS MEGÉRI JÓ ÉJT .VALAKI MÁSNAK IS KÖSZÖNÖM AKI AZ ÍRÁSOD A KEZEMBE ADTA 😁
.
sok igazság van benne, amit érdemes megfogadni, de a legfontosabb, hogy jó egészség és hozzá kacsolódó életmód nélkül nincs igazi boldogság…az egészségünk a legfontosabb kincsünk, utána a család (gyerekek, párunk, szülők)…a többi mind-mind másodlagos, sokkal lényegtelenebb dolgok…nem “csordában” és mások kénye-kedve v. az aktuális divatnak kell élni, hanem saját magunk örömére…gyermekeink boldogsága érdekében…én ezért sz@rom le mások véleményét és húzza magát karóba, akinek nem tetszik az én viselkedési és gondolkozási morálom…
Szia Ari!
Tudom, milyen az, amit érzel. Én is éreztem magam egy szar kis kavicstörmeléknek! És ráadásul az egyetlen Drágakő- akiről azt hittem, hogy egymásért jöttünk erre a világra- visszautasított. Évtizedek teltek el, közben egyre csak gondolkoztam, és eközben is történtek negatív dolgok. Aztán rájöttem, hogy kiskorom óta, folyamatosan csak lehúztak, én meg elhittem, hogy semmit sem érek. Egyszer csak jött a megvilágosodás! Tudatosan eltávolodtam azoktól az emberektől, akik valaha a családom volt, és ezzel úgy éreztem, hogy felszabadultam! Persze folyamatosan ott vannak a miértek? A válaszokat mindig csak sokkal, évekkel később tudjuk meg. De én azt gondolom, hogy mindent, főleg a rosszat, azért kapjuk, hogy tanuljunk belőle. Most már tudom, hogy én egy Zafír vagyok! Tudom, hogy az én egyetlen Drágakövem is épp úgy érzett akkor, mint én, és azóta is! (De neki is megvoltak a saját félelmei.) Nem ismersz, az életemet, a nehézségeimet, de elolvasva téged azt gondoltam, hogy írnom kell neked! Elmondani, hogy mikor azt hiszed, hogy olyan mélyen vagy, hogy lejjebb nem is lehetnél, akkor:
1. Még annál is van lejjebb!
2. Senki nem áll talpra helyetted!
Szeresd, fogadd el magad olyannak, amilyen vagy, és más is így tesz majd!
Nekem ez úgy sikerült, hogy elmélyedtem magamban. Számba vettem a múlt történéseit, a saját rossz lépéseimet. Aztán azokét az emberekét, akik engem megítéltek. Hát, mit mondjak, döntetlen lett.
Ráébredtem arra, ami a cikkben is van, hogy már az anyám is (bár nem akart) milyen sokat ártott nekem.
Erre nincs recept, a gyerekem is mindig azt kérdezi; -de anya, hogyan legyek boldog?! Ha az ember elkezd ezzel foglalkozni, egyik gondolatmenet követi a másikat! Én most olvastam egy jó idézetet, így szól: “Akár azt hiszed, képes vagy rá, akár azt, hogy nem, mindenképpen igazad lesz!”
Kedves Gábor! Elolvastam az írását, azt sajnálom, hogy ezt nem 2 évvel korábban írta,akkor ezzel talán tudtam volna segíteni a lányomnak – aki sajnos 2015-ben eldobta magától az életet. Sok mindenre rávilágít,amit ugyan én is tudtam,éreztem, csak nem tudom ilyen formában kifejezni magam. Rengeteg könyvet olvastam a lélek betegségéről, elfogadásról, stb. amiket Ön leír , de ez az írás mindenek felett áll. Van még 2 felnőtt gyerekem, el fogom nekik küldeni, hogy olvassák el, biztos vagyok benne, hogy hasznos lesz nekik.
További sok sikert a munkájához.
Kedves Gábor.
Hogyan tud az ember eljutni arra a szintre amikor konokul csak is saját magára hallgatva, járja a saját útját mások véleményét figyelmen kívül hagyva, mert úgy hiszi csak is így fejlődhet, léphet egy magasabb szintre mint ember!
Sajnos a társadalmi direktívák amelyekben ha nem is akarunk benne élni, mégis hatással vannak a mindennapi életünkre, és nem adnak esélyt egy alternatív életmódra!!! És ezek sajnos egyszerű hétköznapi dolgokat érintenek a lesúlyosabban mint Pl: evés, ivás, létfenntartás! Ezen dolgok napi szinten való megszerzése nagyon fontos számunkra mert másképp egyszerűen meghalnánk!:):) Na már most ha nem akar az ember a mocsokban élni ( az ember gyarló )akkor sajnos muszáj alkalmazkodnia bizonyos társadalmi normatívákhoz, hogy fönt tudja magát tartani! ( evés-ivás )És ha az egyén mégis úgy dönt, hogy fellázad a rendszer bedarálja! Lehet itt filozofálni hogyan ne temessük el magunkat de igazából ez nem fontos! Ami fontos, hogy meg kell tanulni vágyakozni azután ami a miénk, nem többre vágyni mint arra, hogy kifejlesztesd a képességet magadban, hogy örülj annak amid van!
Szia Gábor!!!
Sok ember elgondolkodhatna !!! Nagyon szuper a cikk !!! Mert nagyon sok ember így elvontan godolkodik, és ugy viselkednek, hogy másoknak megfeleljenek és nem saját maguknak!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Így nem tudják élni a saját életüket!!!!!!!!!!!!!!!
Nagyon sok gondolatébresztő írás és tapasztalat volt hozzá. 🙂 Amit az évek során magamba szívok és hasznosítani tudok, az minden írásomban jelen van. De tudom, hogy értetted, és nem, nincs egy konkrét írás, ami az ötletet adta, csak egyszer egy számomra nagyon fontos embernek elmondtam ezeket a gondolatokat, aztán megírtam itt is, hátha másoknak is hasznos lehet. Köszönöm, hogy olvastad. 🙂
Ez teljesen saját kútfőből jött? Vagy volt vmi gondolatébresztő írás hozzá?
?
Köszönöm Gábor!
23 évig éltem egy olyan kapcsolatban (tegnap volt egy hónapja, hogy kiléptem belőle), aki lépésről lépésre rombolta az önbizalmamat, míg már én is elhittem, hogy nem vagyok szerethető. Annak ellenére, hogy soha nem akartam senki elvárásainak megfelelni, még is sikerült lerombolnia. De néhány évvel ezelőtt találkoztam vkivel, aki egy éve elhitette velem, hogy értékes vagyok, szerethető. De néhány hónappal ezelőtt váratlanul lecserélt vki másra. És a napokban jött a felismerés, hogy az elmúlt néhány évben bármi áron meg akartam felelni neki. Mindent megtettem, amire képes voltam, és kevés volt… Most próbálom nulláról összerakni magam.
És igen, vannak drágaköveim 🙂 A barátaim, akikből szerencsére nekem sok jutott. És igen, a fiam, a családom, és a barátaim fontosak csak. Ők mindig mellettem állnak, bármi történik.
Köszönöm, hogy elgondolkodtattál a valóban fontos dolgokon! 🙂
Kedves Gábor!
Írásaidat régóta olvasgatom, és nagyon szeretem őket, meglepően sok segítséget ad az életszemléleted, gondolkodásmódod, tapasztalataid, és hogy mindezeket megosztod – a mindennapokban, és az olykor egészen kilátástalan helyzetekben egyaránt.
Viszont amellett, hogy úgy érzem, szép lassan egyre inkább sikerül megfelelnem annak a magamnak támasztott egyetlen elvárásnak, hogy úgy, és azok társaságában éljem az életem, ahogy és akikkel jól érzem magam, sokszor megesik – mint talán mindannyiunkkal -, hogy saját magammal ellentmondásba kerülök. Vannak helyzetek, amikben megkérdőjelezem a saját véleményem, vagy akár érzéseimet, mert bizonytalan vagyok a helyes lépéssel kapcsolatban. Példának okáért, a számunkra kavics személyisegeket nagy ívből le kell szarni. Ami teljesen rendben is van, de van, hogy egy ember véleménye, vagy éppen vergődése, rosszindulata nem azért nem tud hidegen hagyni, mert meg akarok neki felelni, hanem mert értékesebbnek akarom hinni. Nem tudom, lehetséges ez egyáltalán? Adott a helyzet, egy régi ismerős (akár közeli), akivel mindig próbáltál kicsit jobban odafigyelni a kapcsolatotokra, mert tudod, hogy szeret, hogy okos, hogy értékes ember lehetne, csak gyerek fejjel, a csodás csapatszellem nevében elindult a gané lejtőn. És egy megfelelő pillanatban, amikor egykét bizonytalan, és annál is boldogtalanabb egyed elkezdi a te életedet bírálni, persze a személyeddel együtt, és abban a pillanatban, ahogy a helyzet engedi, és drágakőnek hitt szereplőnk érzi a lehetőséget a támadásra, mert a közvéleménnyel együtt szólhat (mivel sajnos szegény ugye ahhoz gyenge, hogy magától és önmagában megossza veled a véleményét), azonnal támad, és minden addigi vélt/valós sérelmét az adott szitun tölti ki, mert ő végre megmondhatja a frankót, ráadásul látszólag a nagy többség is mellette áll, és végre feléd kerekedhet. És te csak állsz döbbenten – jelen esetben ülsz a gép előtt, mert ahhoz azért még ebben a helyzetben sem vagyunk elég bátrak, hogy személyesen nézzünk szembe a másik emberrel és a problémával -, és azon gondolkodsz, hogy jól látod-e amit látsz, és mégis mi válthatta ki vélt drágakövünkből az ilyen szintű szívből jövő, őszinte gonoszságot. Na az ilyen helyzet az, amikor már azt is nehéz az érzelmektől fogva megállni, hogy ne kezdjünk vitába az emberrel, amikor biztosan tudjuk, hogy győztesen jönnénk ki belőle. De ilyen látszólagos nyereségre nincs szükségem, viszont azt sehogy sem tudom eldönteni, hogy: 1. az ilyen emberről ilyen helyzetben tényleg pont annyira kell tudomást venni, mint egy rosszindulatú idegenről aki semmit nem jelent, és hagyjam az egészet egy szó nélkül, mert hát neki fáj a haragja, nem nekem, csak ezzel az a probléma, hogy a gyűlölet benne marad, és ezáltal gondolom a felém táplált érzései sem lesznek már pozitívabbak, pláne, hogy kudarcként éli meg, ha nem jár eredménnyel a felém indított támadása, vagy 2. jobb, ha a probléma megoldásának reményében belebonyolódok a sérelmek felfeszegetésébe, hiába ezáltal valószínűleg győzelemként titulálja az eszmecserét, mivel egy részről belemegyek a játékába, és érvényesíteni tudja a mondandóját és pillanatnyi véleményét, de lehetséges, hogy ki tudok húzni belőle őszinte érzelmeket is páncél és rosszindulat nélkül, és megértetni vele a támadásainak hiábavalóságát, mert úgy akarom érezni, hogy igenis lehet drágakő? Nem tudom, mi lenne a legjobb döntés ilyen helyzetben, én nemrég az utóbbit választottam, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy jó döntés volt, mert úgy érzem semmit sem értem vele, hogy belementem a játékába, és nem feltétlenül éri meg rá pazarolni az energiát, holott engem semmiben nem érint a véleménye, viszont azt sem akarom, hogy a helyzet változatlan legyen, és ugyan engem nem érdekel, mit gondol vagy mond rólam, de a problémája nem oldódik meg, és én ugyanúgy rosszul érezném magam amiatt, hogy szeretni is tudnám: drágakő is lehetne.
Elnézést a hosszadalmas kifejtésért, és, hogy rabolom az idődet, de megköszönném a segítséged. 🙂
Kedves Gábor!
Hiszek abban, hogy mindennek megvan a maga oka, így annak is hogy elolvastam az írásodat, ráadásul éppen most.
NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM!!!!!!!!!!!!!! “Magamévá tettem/teszem!” Nagy szükségem is volt/van rá. Részletekbe nem bocsátkoznék. 😉
Az égiek áldása kísérjen mindennapodon! 🙂
Hálás köszönettel: Anita
Miért gondolod, hogy a csiga nem képes a gondolkodásra? Mi emberek úgy gondoljuk, hogy mindenkinél intelligensebbek vagyunk, de az intelligenciát a saját agyunk saját mércéje szerint határozzuk meg. Ez nemcsak arrogáns, de elég ostoba megközelítés is. 🙂
Az emberi társadalom valóban bonyolultabban működik, mint a természet. Részben azért, mert elszakadtunk a természettől, részben pedig azért, mert a mi intelligenciánk a bonyolítás felé tendál. Ennek vannak előnyei is és hátrányai is. Agyunk összetettsége azt a lehetőséget is megadja, hogy ezt felismerjük, és tudatosan irányítsuk, hogy merre haladunk.
A közösség egymást segítő szándéka valóban hatalmas erőt jelent, és abban is egyetértek, hogy ennek az az ára, hogy egymáshoz alkalmazkodunk bizonyos dolgokban. Ha ezt máshogy gondolnám, nem írnék rendszeresen az emberi kapcsolatok fontosságáról. Jól látod, a kérdés az ár, de nemcsak az, hogy mekkora, hanem az is, hogy kinek fizetjük, és miért. Mert sokan vannak, akik kihasználva, hogy árat kell fizetnünk mindenért, odaállnak és tartják a markukat, hogy akkor nekik fizesd meg, miközben ők cserébe semmit nem adnak Neked. Megfizetheted, ha akarod. De nem kötelességed. Adhatsz szívből, adhatsz üzletből is, valamit várva cserébe, de akárhogy is adsz, jó, ha tudod, hogy mindig lesznek élősködők szép számmal. Nem mindenkinek kell megfizetned az árat. Aki elvárja, hogy más legyél, anélkül, hogy ő maga tenne bármit is, az csak önmagával foglalkozik. Ennek ellenére feláldozhatod az életedet, de nem kötelességed megtenni ezt. Az alkalmazkodásnak addig van értelme, amíg az a közös boldogságot, a közös egészséget, a közös jólétet, a közös előbbre jutást szolgálja. A kulcsszó a “közös”. Ha ez nincs jelen valaki gondolkodásában, akkor annak az embernek a véleményét én őszinte nyugalommal leszarom.
De természetesen tisztában vagyok vele, hogy mint minden közlést, az én írásaimat is félre lehet értelmezni, és biztosan vannak, akik félre is értelmezik.
Vannak olyan szomszédok, akik nem szólnak, hogy ugat a kutyád, hanem megmérgezik őt patkányméreggel. Aki kultúráltan szól, azzal közös hangot lehet találni. Aki nem, azzal is van rá esély, ha Te nem veszed át a szemetét, és nyugodt, intelligens módon reagálsz a támadására. De vannak oylanok is, akik a saját lelki sérüléseik és nem megfelelő neveltetésük következményeként nem képesek változtatni, csak mindenki mást próbálnak a saját képüknek megfelelőre formálni. Ők a kavicsok. Nem az egész társadalom, és ilyet tőlem soha nem is fogsz olvasni.
Köszönöm szépen, hogy leírtad a gondolataidat, sok fontos dolgot írtál, és remélem így már érted, hogy milyen célja volt az írásomnak.
Legyen szép napod! 🙂
Gábor
A csiga megeszi a mérgező levelet, és felfordul. Ez senkit nem érdekel, se a természetet, se a többi csigát, de gyanítom, hogy magát a felfordult csigát se, nem lévén képes a gondolkodásra. Ugyanakkor a természet kiszelektálja a mérgező leveleket evőket, a fennmaradók pedig nem azért nem eszik meg a mérget, mert tudják, hogy az árt nekik, hanem azért, mert meg sem kívánják, genetikailag úgy vannak kódolva, hogy nem jelentenek számuka táplálkozási ingert meg a környezetükben lévő ártalmas dolgok. Nincs mit megbeszélni, az egész dolog különösebb intelligencia nélkül működni fog, amíg a környezet nem változik, utána életben marad az, aki a változáshoz alkalmazkodni tud, és elpusztu az, aki nem.
Lássuk be, az emberi társadalomban ennél jóval bonyolultabb a helyzet, az emlékezés és az előre gondolkodás képességével megáldott (legalábbis elméletileg megáldott) egyedek élnek együtt, olyan közösségben, amelyben(persze megint csak elméletileg) egymással rokoni kapcsolatban nem lévő, sőt, egymást még csak nem is ismerő egyedek is megsegítik egymást (ld. rendőr, orvos, stb.). Ez lenne többek közt az ember, mint nagytestű emlősfaj fantasztikus sikere mögött (már ha sikernek tekintem az egyedszámot és a földrajzi elerjedést). Ezért cserébe a közösség egésze azt várja el a tagjaitól, hogy nagyjából kiszámíthatóan viselkedjenek, és egymásra valamint a közösség egészére ne jelentsenek potenciális veszélyt.
A probléma nyilván az, hogy a közösség milyen mértékben szólhat bele az egyén életébe, és az egyén milyen mértékben b-szogathatja a közösséget úgy, hogy a dolgok még működjenek. Erre a problémára nem válasz az erkélyről lekiabálva “csordának” titulálni a közösséget, legalábbis addig, míg a csordázó egyén nem teljesen, totálisan önellátó és független. Abban a pillanatban, hogy valaki a közösség szolgáltatásait igénybe veszi, ezért egy bizonyos árat fizet (mert ingyenleves SEHOL nincs). A kérdés tehát az ár, és nem az, hogy kell-e fizetni (hacsak nem megyünk el egy lakatlan szigetre bogyókat és gyökereket gyűjteni, ami vonzó opció, de hosszú távon azért elég magányos sport.)
A problémára nyilvánvalóan az sem válasz, ha a közösség minden egyes nyomorult lépésünket megpróbálja beszabályozni. Gondolkodó emberek értelmes közössége úgy épülNE fel, hogy az egyének folyamatosan, minden pillanatban minden lépésüket átgondolva és kontextusba helyezve, egymást épp a megfelelő mértékben befolyásolva élnek együtt. Egy ilyen közösségben pl. nem sokat számítana az, hogy ki hogy néz ki, milyen ruhát és egyebet hord, milyen a szexuális orientációja, stb. Ez mind magánügy, melynek istenigazából semmiféle hatása nincs a közösség egészére (aki ilyesmibe köt bele, vagy ezek alapján ítél, az a gondolkodást kényelmes és veszélyes automatizmusokra cseréli, ami azért a humán agyi kapacitáshoz méltatlan). Ugyanakkor nagyon fontos volna az emberek egymás felé mutatott viselkedése, hogy az egyén az egyébként teljesen jogos “élek ahogy szeretnék” vágyát hogyan tudja összeegyeztetni a többi egyén szintén teljesen jogos “élek ahogy szeretnék” vágyával. Ugyanis NEM tud mindenki pontosan és minden pillanatban úgy élni, ahogy szeretne, ez egyszerűen nem megy (kivéve a már idézett lakatlan szigeten). Példa: engem annyira nem zavar, ha a kutyám ugat a kertben, a szomszédot meg kileli tőle a hideg. Ha a szomszéd szól, hogy idegesíti a zaj, akkor azt jelzi felém, hogy nem úgy él ahogy szeretne. Nekem semmibe nem kerül rászólni a kutyára, mert felmérem, hogy nem a személyiségem egy darabját veszítettem el, hanem egy másik embert egy mikroszkopikus lépéssel közelebb segítettem ahhoz, hogy nyugodtan és boldogan éljen. Ez egy nagyon szimpla példa ahhoz képest, hogy pl. egy párkapcsolatban vagy akár egy szülő-gyerek kapcsolatban mennyit kell csiszolódni a feleknek ahhoz, hogy normálisan, boldogan együtt tudjanak élni. Ezernyi ilyen példa van, ami a hangos csordázásban és légydrágakőben elsikkad. Nagyon fontos szerintem, hogy a drágakőség nem azt jelenti, amivel az emberek többsége összetéveszti – az, hogy kezet fogok önmagammal és szeretem azt, aki vagyok, nem azt jelenti, hogy mindenki más le van szarva.
Kedves Andi,
nagyon szívesen, én pedig köszönöm szépen, hogy olvasta. 🙂 Nagyon örülök, hogy hasznosnak találta, és kívánom, hogy Önmagát őszintén kifejezve élje az életét, nem törődve azokkal, akik megpróbálják visszahúzni.
Nagyon szép napot kívánok! 🙂
Gábor
Nagyon szívesen Ági, persze, hogy nem vagy UFO. 🙂 De még ha UFO lennél, akkor sem lenne Veled probléma, mert nem temetted el Önmagadat, és ez a lényeg. 🙂
Szia Ági,
köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy tetszenek az írásaim. 🙂 És soha ne kételkedj abban, hogy amit szívből teszel, az jó irányba vezet. 🙂
Legyen szép napod!
Gábor
Szia Ari,
szerintem nagyon jól látod a helyzetedet, tényleg erre tanítottak, és erről nem Te tehetsz. Ez viszont a múlt. A kérdés mindig a MOST. Most már Te felelsz az életedért. Most milyen embernek tartod Magadat? Úgy tűnik, hogy kavicsnak. És ha Te nem szereted és nem tiszteled Önmagad, akkor miért várod el, hogy bárki más ezt megtegye? Ha nincs meg belül az egyensúly, az hatással van a viselkedésedre és a mások viselkedésére adott reakcióidra is. Vársz valakire, aki kompenzálja a vélt vagy valós hiányosságaidat. Valakire, akivel teljes embernek érezheted Magadat. De ha egyedül nem érzed, hogy teljes ember vagy, akkor senkivel nem lehet egyensúlyra épülő kapcsolatod. Nehéz azt szeretni, aki nem szereti önmagát. És itt nem az önimádatra gondolok, hanem az egészséges önszeretetre, ami egyébként csak kevesekben van meg. Akiben pedig nincs meg, az a saját problémáit kivetíti másokra, és ezért kerül állandóan konfliktushelyzetbe. Erről itt írtam korábban: http://hasznaldfel.hu/2015/10/onzoseg-vagy-onszeretet-vajon-hol-a-hatar.html
Én nem vagyok idealista. Lehet másképp is. Lehetsz kavics. Lehet kudarc az egész életed. Eltemetheted Magadat élve. Sokan meg is teszik. De ha Te magad felteszed a kérdést, hogy érző lény vagy szemét vagy-e, akkor vajon nem érzelemből tetted ezt? Vajon nem azért, mert vágysz a boldogságra? És nem azért, mert hiszel benne – vagy legalább szeretnél hinni benne -, hogy mégis van értéked?
Amikor kavicsokról és drágakövekről beszélek, akkor az én sablonom gyurmából van. Számomra volt valaki drágakő, akiből kavics lett (mert ezt akarta), és volt olyan kavics, aki drágakővé vált. Számomra. Nem a világ összes embere számára, hanem számomra. Érted, ugye? Nincs olyan, hogy univerzális kavics, és nincsen univerzális drágakő sem. Van, aki nagyon szeret engem, másoknak pedig semmit nem jelentek. És ez így van rendjén. Ha Ömagad számára drágakő vagy, vagyis szereted Magadat és hiszel Önmagadban, akkor képes leszel őszintén kifejezni a személyiségedet. Ez sok kapcsolatod megszűnéséhez fog vezetni (drágakőnek hitt emberekből lesznek kavicsok), viszont azok fognak melletted maradni, és olyan emberekkel tudsz új kapcsolatokat kialakítani, akik drágakőnek látnak úgy, ahogy vagy. De ehhez az szükséges, hogy ne a megmentőt lásd a másik emberben (mert tudat alatt ilyen elvárásokat támasztasz vele szemben), hanem drágakőként keress egy másik drágakövet.
Tudom, szar helyzet ez, mert előbb boldognak kell lenned ahhoz, hogy boldog lehess. Elég paradox, de ez van. Ha másokra kivetíted az Önmagaddal szembeni félelmeidet, azzal hatással vagy rájuk is. Ebből lesznek az önbeteljesítő jóslatok (szar ember vagyok, és lám, a többiek is annak kezelnek, tehát tényleg az vagyok). Nem vagy kavics, Ari, csak elhitetted saját magaddal, hogy az vagy. Én egy értékes embert látok, aki nincsen tisztában a saját értékeivel. De azzal, hogy próbálkozol, és ahogyan próbálkozol (ami már ebből a hozzászólásodból is látszik), egyértelmű, hogy képes vagy újra hinni Önmagadban, mert belül mélyen ezt akarod. A kérdés csak az: Most mit teszel? Elkezdesz apró lépésekkel változtatni az életeden, hogy úgy élj, ahogy szeretnél (mert valószínűleg most nem vagy a helyeden vagy a munkahelyeden, vagy az ismerősi és baráti körödet tekintve, esetleg mindegyik téren, és ezért érzed Magadat kavicsnak), vagy továbbra is abban a hitben élsz, hogy univerzális kavics vagy?
Kedves Gábor!
Köszönöm szépen az írását! Úgy éreztem az olvasása közben, mintha kifejezetten nekem íródott volna…
Még egyszer, hálás szívvel köszönöm, szép napot és sok sikert kívánok!
Végre látom nem velem van a probléma, nem én vagyok UFO 🙂
KÖSZÖNÖM
Kedves Gábor! Aki átküldte nekem a linket, azt irta, hogy “te is irhattad volna”…és tényleg! Hatalmas mosollyal olvastam végig, végre végre végre, mégsem vagyok UFO 🙂 Olvastam a többi írásod is, köszönet, hogy felrakod ezeket.
Namaste
Ági
Szia Gábor!
A 7 milliárd emberes hasonlatot én is mondtam már a gyerekemnek, és teljesen egyetértek vele.
Ami az írásodban kérdést vet fel bennem az az, hogy mi van, ha vannak drágakő emberek, de nem te kellesz nekik. Ez csak egy utópia, hogy kell hogy legyen mindenkinek legalább egy Drágaköve, mert olyan ember nem létezhet akinek nincs ( pedig van). Mi van akkor, ha a számukra te csak egy kavics vagy. Hiába kapaszkodsz elfordulnak tőled.
Számomra úgy érzem nincsenek ilyen emberek, mert én egy kavics vagyok, akit mindenki eldob. Az ilyen lúzereknek nincsenek pozitív visszajelzései, nem tud gyűjteni magának ilyet, amiből építkezhetne. Csak magát építgethetné miközben elszigetelve érzi magát, ami az egy + érték mellé egy –t tesz, így az egyenleg 0. És ez így megy tovább. Nincsenek kapcsolatok, mert egy idő után kiderül kavics vagyok, és eldobnak. Ebből lenne szép kitörni, de a körből nincs meg a kitörési pont. Ha jönne valaki… de ez sem rajtam múlna. És igen idealizmusnak érzem, hogy “ugyanbiztosvanvalaki”, mert ki az a hülye aki egy ilyen lúzerrel tartósan kapcsolatban akarna maradni. Nincs bennem annyi hogy kirántsam magam a szarból, mert gyenge vagyok. Érzelmileg, szociálisan alul képzett, amiről nem én tehetek, mivel erre tanítottak, vagy nem tanítottak. Pszichikai esetnek titulálnak a sablonok szerint, de marhára utálom, hogy miközben pszichikai eset vagyok akit lehet tanulmányozni, aközben segíteni nem lehet rajta, mert ezt neki kellene megoldani. Mindezt azokkal a hendikepekkel amikről nem tehetek és amik ellen sem tehetek mert nincsenek meg az eszközeim. Csak az eldobások, vagy elfelejtések gyűlnek. Oké, lehetne még sorolni, de az idealizmus zavar továbbra is. Kimarad az eszmefuttatásból az, hogy igen lehet másképp is. ami nem hepiend. Mi van a kavicsokkal? Érző lények, vagy szemetek? És hálás vagyok és köszi, ha végigolvastad. Üdv: Ari