Megértem, hogy szeretnéd tudni. Elvesztetted a csatát, összeomlott az életed – nem maradt más, csak a fájdalom és az üresség. És egy kérdés, amire nem tudod a választ, de még azt sem tudod, valaha tudni fogod-e: Miért? Miért pont velem történt ez?
Nekem is ez volt az első kérdésem, amikor 28 évesen, tele tervekkel, ambíciókkal, feladatokkal és elképzelésekkel, egy szép tavaszi napon megcsapott a halál szele. Miért pont én? Sportolok, egészséges ételeket eszem, soha nem voltam beteges, és most itt ülök egy tolószékben, magamat összehányva, szétrobbanni akaró fejjel. Miért?
Meg akartam tudni a választ. Olvastam, gondolkodtam, kérdeztem, kerestem. A kórházban az ágyon, az udvaron járkálva, otthon bezárkózva, a környéken sétálva, aztán már futva, és végre újra mosolyogva. Kerestem a választ, és addig kerestem, míg meg is találtam a saját válaszomat.
Aztán megismerkedtem olyan nagyszerű emberekkel, akik sok tekintetben még nálam is szörnyűbb dolgokon mentek keresztül. Miért bénul le valaki, veszíti el a lábát, vagy veszíti el örökre azt, aki a legfontosabb számára? Van, aki soha többé nem áll fel – összetörik a teher alatt, feladja és előbb a lelke hal meg, majd a teste is követi. De sokan vannak, akik küzdenek tovább, bármekkora tragédia is érte őket, mert tudják, hogy mindenki képes felállni a padlóról, aki akar. Mindig van út felfelé. De akik túlélik saját tragédiájukat és mennek tovább az úton, bármennyire erősek is, bennük is ott van a fájdalmas kérdés: Miért?
Van válasz a kérdésedre. De ha könnyen emészthető, barátságos, hamar megnyugvást hozó válaszra számítasz, akkor csalódni fogsz. És ha tőlem, vagy bárki mástól várod a választ, akkor is.
A válasz, ami nem fog tetszeni
Ahhoz, hogy megtaláld a választ a miért-edre, el kell engedned néhány dolgot, amihez talán még mindig görcsösen ragaszkodsz. El kell engedned azt a kényszert, hogy felelőst találj azért, ami történt – mert még ha van is felelős, a múlton ez már semmit nem változtat –, de ami még ennél is fontosabb, el kell engedned egy illúziót, amihez az emberek jelentős többsége újra és újra visszatér: az igazságosság illúzióját.
Ha a világ igazságos lenne, soha nem történhetett volna meg az, ami megtörtént Veled. Ha a világ igazságos lenne, az értékes emberek nem buknának el, csak azok, akik másoknak ártanak. Ha a világ igazságos lenne, akkor az, aki ad, cserébe mindig kapna is. És ha a világ igazságos lenne, akkor a mai napon nem halna éhen 8500 kisgyermek.
De az igazság az, hogy a világegyetem nagy ívben tojik az igazságra. A világ nem igazságos, és hiába is várod el, hogy az legyen. Hogy miért, arról írtam már korábban, mert ez az egyik fontos lecke, amit a saját stroke-omnak köszönhetően megtanultam. Nincs olyan nap, amikor ne találkoznánk igazságtalansággal, de a legtöbbször ez nem fáj. Megszoktuk, vagy észre sem vesszük. Amikor azonban rajtunk a sor, mi válunk áldozattá, akkor értetlenül keressük az okát. Mert ha az élet igazságos lenne, mindez nem történhetett volna meg.
Ez a válasz viszont nem elég. Nem tetszik Neked, tudom, ahogy nekem sem tetszett. Ez így kevés. Ennél több kell. Itt nem állhatunk meg – mélyebbre kell ásni. Kell egy ok, egy igazi válasz, mert anélkül teljesen összetörsz. Vannak, akik istenhez fordulnak, vannak, akik egy bölcsebbnek vélt ember magyarázatát fogadják el, és vannak, akik tudják, hogy a kérdésükre senki más nem adhat igazi választ, csakis önmaguk.
A tragédia visszavezet önmagadhoz. Nem számít ki voltál azelőtt, mit tettél vagy mit nem tettél, most – talán életedben először – egészen tisztán látod önmagadat. Minden félelmedet, minden gyengeségedet, minden jó és rossz tulajdonságodat. És ha nem adod fel, hanem harcolsz tovább, akkor minden erődet is.
A válasz, ami tetszeni fog
Miért pont veled történt? Szeretnéd tudni a választ? Adj magadnak egyet! Tudom, nem erre számítottál – valami sokkal szebb, prózaibb, idealisztikusabb választ vártál. De az igazság az, hogy soha senki nem fogja tudni megválaszolni ezt a kérdést helyetted. Elfogadhatod más válaszát, le is élheted így az életedet, ha jól esik, de ha másra hagyatkozol, akkor nem Te irányítod az életedet. Ha pedig nem Te irányítod az életedet, akkor mindig is ki leszel szolgáltatva a külső körülményeknek.
Sokféle választ adhatsz. Ha hiszel istenben, mondhatod, hogy azért rakta rád ezt a terhet, mert valami célja van ezzel. A miért-et isten kezébe adhatod, de a célt ettől még Neked kell megtalálnod. Ha nem hiszel istenben, de hiszel a sorsban, akkor pedig mondhatod, hogy rosszul éltél, ezért leckét kaptál az élettől. A miért-et a sorsra foghatod, de hogy min változtass, azt most is Neked kell megtalálnod. Ha pedig hozzám hasonlóan nem hiszel az eleve elrendeltségben, akkor vagy a legnehezebb helyzetben. Így ugyanis dolgoznod kell a miért-en is. Nem foghatod rá senkire és semmire az események alakulását, hanem magadnak kell megkeresned az értelmét mindannak, ami történt.
Akármelyik utat is járod, egészen mélyen önmagadba kell nézned. Máshol nem fogsz választ találni. És talán – tényleg csak talán – nem is volt oka annak, ami történt. Egyszerűen csak megtörtént, éppen Veled, éppen most. És talán nem is számít, hogy miért. Mert valójában egyetlen dolog számít igazán: hogy megtaláld önmagadban azt az óriási erőt, ami mindig is benned volt, csak nem tudtál róla. Valójában csak az számít, hogy most, hogy mindez megtörtént Veled, hogyan folytatod. Mit kezdesz most? Hogyan használod fel? Hogyan válsz értékesebb emberré? Milyen értelmet adsz az eseményeknek, és ezáltal az életednek is?
Miért pont velem történt ez? A válasz egyszerű, de megtalálni nehéz. Nehéz, viszont megéri.
Neked mi a válaszod?
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Amíg utólag találok valamiféle értelmet a saját életemre vonatkozóan egy rosszul elsült eseményben, addig, azt hiszem, mindig lesz válaszom. Tudom, ez már némileg a sorsszerűségre hajaz, mondván, hogy “így kellett lennie”, de mégsem hiszem azt, hogy az életem teljességgel más kezében van. Mondok egy banális példát. Tegnap reggel elhatároztam, hogy kijavítom a borzalmas, trutymósra és lisztízűre sikeredett rebarbara szószomat. Természetesen, amint feltettem a gázra újramelegíteni, és fél percre nem figyeltem oda, kifutott a 90%-a, elárasztva a tűzhelyet és a konyhapadlót. Eleinte bosszús voltam, de aztán rájöttem, hogy így, hogy a kvázi használhatatlan része kifutott, újra tudom kezdeni. Csináltam is egy sokal jobbat – fél óra takarítás után… 🙂