Hajlamosak vagyunk többnek, jobbnak gondolni magunkat másoknál. Aki más, azt vagy lenézzük, vagy sajnáljuk. Aki nem tud megfelelni a játékszabályainknak, azt kizárjuk a játékból. Talán az élet játékából is. Pedig mindössze azzal megváltoztathatjuk akár az egész életét valakinek, hogy nem fordulunk el tőle. Erről szól az alábbi rövid történet.
*****
Egy fogyatékkal élő gyerekeket segítő iskola támogatására szervezett jótékonysági esten felszólalt az egyik apuka is. Olyan szívhez szóló történetet mesélt el, ami könnyeket csalt a hallgatóság szemeibe. A történet a kisfiáról, a mentálisan és fizikailag is sérült, súlyos beteg Shay-ről szólt. A kisfiú imádott játszani, és nagyon vágyott a többi gyerek társaságára, de általában mindenhonnan kiközösítették őt.
Egyik nap Shay apukájával a parkban sétált. A focipályán a környékbeli srácok hatalmas meccset játszottak, és a kisfiú sóvárogva nézte őket, ahogy szinte vérre menő küzdelemben, mégis nagyon vidáman szaladnak a labda után. Édesapja nagyon szerette volna, ha Shay is részese lehetne egyszer ennek az élménynek, de félt, hogy a többi gyerek ezúttal is csak tehernek érezné Shay-t, és nem fogadnák be őt. Mégis úgy döntött, hogy odamegy az egyik fiúhoz, és bár nem számított pozitív válaszra, azért megkérdezte tőle, hogy beállhat-e a játékba Shay is.
A fiú piros arccal, lihegve ránézett az apára, aztán Shay-re, majd így szólt: „Döntetlenre áll a meccs, a bajnoki címért küzdünk, de pár perc múlva lesz az utolsó cserénk, akkor beállhat hozzánk.”
Az apa rendkívül hálás volt, Shay pedig hihetetlenül boldogan botladozott el a kispadig, ahol büszkén mosolyogva húzta fel magára a csapat mezét. Elérkezett az utolsó csere ideje. Shay pályára állt, és ügyetlen, botladozó mozgással, de hihetetlenül vidáman próbált részese lenni a játéknak. Természetesen nem igazán sikerült neki, mert még ha felé is gurult a labda, egyszer sem találta el, mielőtt az máshoz került.
Vészesen közeledett a meccs vége, és a másik csapat hirtelen labdát szerezve óriási erőfölénnyel közelítette meg Shay-ék kapuját. A védelmet lefutották, már csak a hátul maradt Shay volt az egyetlen „akadály” a csatárok számára. „Vesztettünk!” – rohant át Shay csapattársainak agyán a keserű felismerés.
Ekkor azonban valami váratlan dolog történt. Az ellenfél csatára Shay felé közeledett, és elkezdett cselezni a mozgássérült fiúval. Shay ügyetlenül próbálta eltalálni a labdát egészen addig, amíg a csatár „véletlenül” úgy nem gurította azt előtte, hogy Shay belerúgott. A labda elgurult, Shay utána eredt, a csatár pedig sétálva-kocogva követte őt. Shay megindult az ellenfél térfele felé. Csapattársai és az ellenfél csapat tagjai óriási lelkesedéssel kezdték közösen biztatni a nevetve szaladó fiút: „Ez az Shay, mindjárt ott a félpálya!”
A mozgássérült, botladozó, de nagyon boldog kisfiú elhagyta a felezővonalat, és egyre csak közelített az ellenfél kapuja felé. A másik csapat tagjai hol becsúsztak mögé, hol látszólag megpróbálták elvenni tőle a labdát, Shay pedig nagyon élvezte, hogy sorra győzi le a jobbnál jobb védőket. Nem mindig találta el a labdát elsőre, de kitartóan próbálkozott és haladt előre. „Gyerünk Shay, mindjárt a 16-osnál vagy!” – a játék összes résztvevője és nézője euforikus hangulatban buzdította a beteg kisfiút. Édesapja a könnyeivel küszködött.
Shay nagyon közel jutott a kapuhoz, amikor ismét „majdnem elvette” tőle a labdát egy becsúszó védő. A kisfiú megállt, majd felnézett. Már csak ő volt ott, a kapu, és az őrzője. A játékosok és a nézőtér is lélegzetét visszatartva figyelt. Shay felnézett, majd rúgott. Nem találta el a labdát. „Ez az Shay, rúgd be!” – tört ki ismét a lelkes kiáltás minden torokból. Ismét egy rúgás, de a fiú lába csak súrolta a labdát. „Még egyszer Shay, még egyszer!” A kisfiú hihetetlenül koncentrált, és újra rúgott. A kapus vetődött, de „rossz irányba”.
Góóóóól!!!!” – tört fel az örömujjongás, miközben mindenki a beteg kisfiúhoz rohant ünnepelni. Az idő letelt, a meccs véget ért. Shay lőtte a győztes gólt. Édesapja soha nem látta még ilyen boldognak kisfiát, akit hősként ünnepeltek csapattársai, az ellenfél csapat, és egytől egyig minden néző. Az apa már nem tudta visszafojtani könnyeit. Néhány jószívű gyereknek köszönhetően beteg kisfia végre egészségesnek, fontosnak, a többiekhez tartozónak érezhette magát.
Shay nem érte meg a következő nyarat. Súlyos betegsége még azon a télen elvitte őt, de haláláig minden egyes nap mosolyogva emlegette azt a napot, amikor megnyerte a meccset a csapata számára. De ennél a meccsnél sokkal többet nyert mindenki, aki aznap ott volt.
(Paysach Krohn története nyomán)
*****
Nem kell sok a változáshoz. Mindössze annyi, hogy elengedjük az ego-nkat, és felismerjük azt, hogy egymás segítésével és a szeretet erejével nemcsak mások életét tehetjük szebbé, de a sajátunkat is. És ha alkalmunk nyílik arra, hogy segítsünk valakinek, akkor soha ne késlekedjünk vele, mert nem tudhatjuk, hogy meddig tehetjük meg.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Időnként megdöbbenek, hogy beszélnek egymással emberek, akik állítólag szeretik egymást.
Tovább
Oda jutottunk, hogy a kioktatás, a kritizálás, a megalázás általánosabbá
Tovább
Talán már késő? Egy kérdés, amit annyi ember feltesz magának
Tovább
Próbáltál már kéz nélkül bringázni? Ugye milyen jó érzés, amikor
Tovább
Köszönöm szépen Erika, hogy itt vagy és olvasol, és azt is, hogy másokhoz is eljuttatod az írásaimat. Nagyon örülök, hogy hasznosak számodra. 🙂
Nagyon szívesen Mária, én pedig köszönöm, hogy ilyen szépen megfogalmaztad az én érzéseimet is. 🙂 Tegyünk érte, hogy minél többször megtörténjenek hasonló szép tettek a környezetünkben 🙂
Mit lehet erre mondani? Az ember csak reménykedik, hogy ez valóban megtörtént, nemcsak egy tanmese. Kézzel lábbal segíteni akarunk egy sérült embernek és ritkàn vesszük észre, hogy az igazi segítség, ha lehetőséget kapnak a kibontakozára. Köszönöm az írásodat. ☺
Ez egy csodálatos történet! Néha nem is tudjuk, milyen boldoggá tehetünk valakit egy apró gesztussal. egy mosollyal, ami nekünk amúgy nem kerül semmibe… Mindig örömmel olvasom az itt megjelenő írásokat. Megosztásra méltó mindegyik!