Nem megy. Nincs rá időm. Fáradt vagyok. Ellehetetleníti a környezetem, hogy megcsináljam. És egyébként is, én ehhez kevés vagyok.
Hányszor hallod magad körül ezeket a szavakat? És hányszor mondod ezeket Te magad? Elégszer ahhoz, hogy észrevedd, mekkora hazugságot közvetítenek? Vagy pont azért nem veszed észre, mert már annyiszor hallottad, és részévé vált a gondolkodásmódodnak?
Nem is hazugság – mondják erre sokan, és tulajdonképpen igazuk van. Pont attól válik igazsággá, hogy elfogadják igaznak. Látszólag elfogadják, de valójában beletörődnek. Beletörődnek, hogy nem megy. Beletörődnek, hogy túl elfoglaltak, túl fáradtak, túl elnyomottak, vagy túl kevesek ahhoz, hogy megvalósítsák az álmaikat. Beletörődnek, hogy tehetetlenek, mert megtanultak tehetetlennek lenni.Van egy 26 éves srác, akinek két nagyon nyomós oka is lehetett volna, hogy ne valósítsa meg az álmait. Az egyik az, hogy nincsen bal lába, a másik pedig az, hogy nincsen jobb sem. Zack Ruhl combcsontok nélkül született, és lábainak többi csontja is rendellenesen vékony és törékeny volt. Két éves korában amputálták a lábait, és egész életét tolószékben töltötte… volna. De nem ott tölti, mert előszeretettel kimozdul onnan. Vagy ha nem kimozdul, akkor mozdul tolószékestül, korlátok nélkül.
Zack számtalanszor feladhatta volna. Az iskolában a tanárai megpróbálták lebeszélni a sportolásról, mert féltették, hogy az veszélyes számára. Zack-et viszont sem a kishitűek, sem a lábainak hiánya nem érdekelte: ő sportolni akart. Újabb és újabb célokat akart elérni, és meg is tette. Nem azért, mert szerencsés volt, vagy mert jó esélyekkel indult, hanem azért, mert kitartóan küzdött, és a hite erősebb volt bármilyen kifogásnál.
26 év kemény munkája ez. Igen, Zack már kisbabaként megtanult harcolni, mert édesanyja nem hagyta, hogy mindent készen megkapjon. Hét hónapos korában már volt, hogy anyukája nem adta a kisfiú szájába a cumisüveget, hanem neki kellett elkúsznia érte. Később sem készített mindent oda neki a szekrényre, hogy könnyű legyen elérnie, amire szüksége van. Nem megkönnyíteni akarta a gyermeke életét, hanem megtanítani arra, hogy hogyan küzdje le a nehézségeket. Mert tudta, hogy lesznek nehézségek, de azt is tudta, hogy nem létezik olyan nehézség, amit ne lehetne leküzdeni.
És Zack megtanult küzdeni. Megtanult dolgozni a céljaiért, megtanult nem törődni a kishitűekkel, és megtanulta, hogy a kitartó munka mindig eredményekhez vezet. Megtanulta és megtanítja. Egyrészt az egész életével, másrészt pedig saját edzőtermében, ahol másoknak is segít elérni sport- és életcéljaikat.
Nem ismeri a lehetetlent. Nem ismeri a kifogásokat. Az ő edzőtermében – és az ő életében – nincsen olyan, hogy „nem megy”. És amellett, hogy olyanokat edz, akik nála jóval kedvezőbb helyzetből indultak, ingyenes edzést ad azoknak, akiknek szintén amputálni kellett valamelyik végtagjukat.
(h/t: dailymail)
Zack nem ismer lehetetlen. Azért nem ismeri, mert megtanították neki, hogy nem létezik ilyen. Édesanyja szavai tökéletesen kifejezik a lényeget:
„Azt mondtam neki, hogy bármi lehet, ami csak akar. Nem érdekelt, ha valaki nemet mondott neki, mi mindig megkerestük a módját, hogy igen mondjunk.”
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Amikor valakire azt mondják, hogy fogyatékkal élő, milyen érzéseket hoznak
Tovább
Tudom, tudom: védjük a családokat! Védjük a nőket! Védjük az
Tovább
Egy újabb inspiráló történet következik egy olyan emberről, akinek egyik
Tovább
Változás. Az emberek jelentős részének ezzel van gondja. Vagyis magával
Tovább
De szépen fogalmaztad meg, minden szavaddal egyetértek. Én is köszönöm, Mária! 🙂
Ez a fiatalember ezt az erőt, ami a megszálottsággal határos valószínűleg az édesanyjának köszönheti, aki ahelyett, hogy elkezdte volna sajnálni magukat, úgy döntött, hogy ebből a helyzetből kell kihozni a legjobbat és megtanította a gyermekét küzdeni. A gyermek pedig számolt a lehetőségeivel és úgy döntött él velük, ami pedig nem lehetséges, azzal nem foglalkozik. Nagyszerű emberek, egymás tanítói. Köszönöm ezt az írást, megerősített abban, hogy a kishitüség tulajdonképpen gyávaság. 🙂