Vannak ezek a furcsa emberek, tudod. Akikkel szinte senki nem tud mit kezdeni egy összejövetelen, és akik olykor maguk sem tudnak mit kezdeni saját magukkal az emberek között. Akiket sokszor unalmasnak, máskor furcsának vagy bunkónak tartanak azért, mert nem öntik magukból a szavakat, és nem tesznek eleget minden meghívásnak. Akiket néha kinéznek, máskor lenéznek a társaságban, mert első (és még néhány) ránézésre nem feltétlenül illenek oda. Akiknek több időre van szükségük ahhoz, hogy beilleszkedjenek a munkahelyi környezetükbe, és megtalálják benne a saját helyüket. Akik hamarabb elmennek sétálni egyet az erdőbe, mint egy sok emberes rendezvényre.

Vagyunk ilyen „hülyék” egy páran. Zárkózottak. Különcök. Introvertáltak.

Stigmák, és ami mögöttük van

Ha Te is ilyen ember vagy, és felidézed magadban, hogy hányan hányszor bélyegeztek már meg emiatt, akkor rájössz, hogy szép kis bélyeggyűjteményed gyűlt össze az évek alatt. Furcsa. Antiszociális. Bunkó. Közönyös. Unalmas. Félénk. Balfék. Különc… És a sor még hosszan folytatható lenne. A megbélyegzés persze nem mindig éles kritika formájában érkezik: sokszor inkább csak értetlenség, egy apró megjegyzés, egy beszólás, vagy egy félreértés miatti sértődés jelzi, hogy valakinek valami baja van veled.

De gyakran előfordul az is, hogy kapcsolatok romlanak meg, vagy akár szakadnak meg emiatt, ahogy az sem ritka, hogy valakinek az állása múlik rajta. Mert sem ő, sem a környezete nem ismerte fel, hogy egy introvertált embernek valójában mire van szüksége.

Marad tehát a frusztráció, maradnak az elfojtott indulatok, a rendszeres összetűzések, egymás cseszegetése az eltérő szokások, eltérő igények, vagy eltérő munkamódszer miatt, és ez egészen addig folytatódik, amíg a párbaj játszmává nem csontosodik, vagy valamelyik fél véget nem vet a kapcsolatnak. A harmadik úton, a megértés és elfogadás útjának talaján kevés az emberi lábnyom. Ide ugyanis belépőt kell fizetnie az arra járónak, és ez a belépő nem más, mint az önmagába és a kapcsolatba fektetett munka. Sokaknak ez túl drága.

De Te nyilván nem véletlenül jutottál el idáig az olvasásban, úgyhogy nézzük meg, hogyan építhető híd introvertáltak és nem introvertáltak között. Az első lépés az, hogy megértjük, mit jelent az introvertáltság – és mit nem.

(Nem túl) meglepő állítások

Kezdjük azzal, ami triviálisnak tűnik, azonban nagyon sok ember reakcióját elnézve mégsem az. Introvertáltnak lenni nem betegség, és nem is egy hangulatállapot. Hiába akarnál „meggyógyítani” egy introvertáltat, mert nincs rajta mit gyógyítani. Meggyőzni is teljesen fölöslegesen próbálod arról, hogy milyen élethelyzeteket kellene „lazábban” vennie. Az introvertáltság egy olyan alap beállítottság, amin lehet ugyan változtatni valamennyit – sőt, a mértéke életünk különböző területein akár egészen más is lehet –, de a megtagadása csak önfeladáshoz és az ebből eredő károkhoz vezet.

Most, hogy ezt tisztáztuk, nézzük tovább az egyszerű tényeket. Az introvertált emberek nem egyfajta kisebbséget jelentenek. Nagyon sok olyan ember él közöttünk, aki kisebb vagy nagyobb mértékben introvertált. Egyszerűen csak kevesebbet hallatják a hangjukat (pontosan az introvertáltságuk miatt), vagy éppen magukra erőltetnek egy kis extrovertáltságot, hogy egy-egy helyzetben leplezzék vagy kompenzálják az introvertáltságukból fakadó kellemetlen érzésüket. Úgyhogy felejtsük el a magányosan sarokban ülő, csendes kis lúzer sztereotípiáját, mert az nagyon távol áll a valóságtól.

Az introvertált ember nem félénk. Egyszerűen csak nem bizalmaskodik akárkivel. Időre van szüksége ahhoz, hogy megnyíljon, ezért hagyja, hogy a kapcsolat megérjen (vagy megrohadjon). Nem kezdeményez mindenáron beszélgetést másokkal, és nem küzd azért, hogy a társaság középpontjába kerüljön. Nem híve a felszínes csevegésnek, de simán beszélgethetsz vele az Univerzumról, egy jó könyvről, vagy bármiről, ami mindkettőtöket érdekel.

 

 Az introvertált ember nem antiszociális. Inkább fogalmazzunk úgy, hogy szelektíven szociális. Egész egyszerűen nincs szüksége annyi szociális interakcióra, mint extrovertáltabb társainak. Nem keresi mindenáron a nagyobb társaságot, sőt, sokszor kifejezetten zavarja is az. Tök jól elbeszélget veled kettesben egy csendes kávézóban, és megteszi ezt egyesével minden barátjával, mert csak nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem preferálja a tömegjeleneteket.

Az introvertált ember nem magának való. Egyszerűen csak szüksége van rendszeres én-időre. Nem magányosan szeretné leélni az életét, de időnként kifejezetten vágyik egy kis nyugalomra és egyedüllétre. Ami egyébként másoknak sem ártana, mert a csendnek nagyon fontos szerepe van az életünkben, de az introvertált emberek társaiknál jóval erősebben érzik ennek szükségességét.

Végül még valami, amit leginkább az introvertáltaknak mondok: az introvertáltság nem gáz. Nem szégyellni való dolog, ami miatt minden egyes társasági összejövetelen feszengened kellene. Nem hiányosság, ami miatt bárkinek is magyarázkodnod kellene. Egyszerűen csak egy tulajdonságod, amit vagy elfogadsz, vagy küzdesz ellene – és vagy elfogad a környezeted, vagy cseszeget miatta –, de akármelyik is valósul meg, attól még introvertált maradsz.

Úgyhogy mindenki jobban jár, ha fölösleges csaták helyett inkább az elfogadást választja.

Gyengeség vagy erősség?

Sokszor éljük meg gyengeségként az introvertáltságot. Nehezebben építünk kapcsolatokat. Feszengünk egy nagyobb társaságban – vagy legalábbis nem minden esetben tudunk (és akarunk) ellazulni. Frusztráltan beszólunk még a hozzánk legközelebb állóknak is, amikor fölénk állnak, és nem hagynak nekünk a nap végén egy kis nyugalmat. Pedig sokszor csak arról van szó, hogy elértük a napi szociális interakció limitünket, és egyszerűen nem vagyunk több interakcióra kalibrálva. Nincs ezzel semmi baj: csak hagyjon mindenki békén egy kicsit, és utána majd újra mosolyogva beszélgetünk.

Lehet, hogy meglepőnek tűnik elsőre, de az introvertáltság erősséget is jelent sokszor. Én ezt egy igen szemléletes és hatékony gyakorlat során értettem meg igazán – amiért őszintén hálás vagyok a Business Coach Kft. nagyszerű szakembereinek –, amikor is egy feladat erejéig két csoportra osztották a képzésükön részt vevő társaságot: extrovertáltakra és introvertáltakra. Mindkét csoport ugyanazt a feladatot kapta, így egy látszólagos versenyhelyzet elé állítottak minket.

Mi, introvertáltak szépen neki is láttunk a feladat gondos megszervezésének: mi a legjobb stratégia, hogyan bontsuk le a célt részfeladatokra, hogyan lesz a legjobb az egyes lépések kivitelezése, kinek mi legyen a feladata, hogyan leszünk a leghatékonyabbak. Ezután lelkesen, de végig a feladatra fókuszálva végeztük a dolgunkat.

Mindeközben az extrovertáltak? Ők jókat nevettek, beszélgettek, kétszer kellett újrakezdeniük, de baromira nem zavarta őket, közben átbeszéltek mindenféle érdekes dolgot, elmeséltek egymásnak néhány jó sztorit és hasznos tapasztalatot, majd az idő lejártával örömmel nyugtázták, hogy elvégezték a feladatot.

Melyik csoport volt a jobb? Egyik sem. Vagy mindkettő. Egészen máshogy dolgoztunk, ami nagyon szépen megmutatta, hogy másfajta feladatköröket tudunk jól ellátni, és másfajta személyiségtípusokat igénylő szerepekben tudunk igazán jól működni. Ez a játékos gyakorlat a munka területén mutatta meg a különbözőségeket (szeretettel ajánlom cégvezetők és csoportvezetők figyelmébe), de a párkapcsolatunkban, a családunkban, és általában minden emberi kapcsolatunkban ugyanígy megjelennek azok a sajátságok, amelyeket introvertáltként (vagy éppen extrovertáltként) megélhetünk gyengeségnek, de akár előnyünkre is tudjuk fordítani azokat. Mert az introvertáltak és az extrovertáltak nem jobbak vagy rosszabbak egymásnál, egyszerűen csak mások.

Úgyhogy ha legközelebb egy ilyen emberrel találkozol (vagy saját magadon ismered fel ezeket a jeleket), akkor elemzés, címkézés, vagy frusztráció helyett jusson eszedbe: csak introvertált, nem hülye.