Vannak dolgok, amik jelentéktelennek tűnnek. Sőt, akár fölöslegesnek is. És mivel nem érzékeljük a valódi súlyukat, így könnyen tovább is lépünk anélkül, hogy figyelmet fordítanánk rájuk. Erről szól az a rövid történet, amivel nemrég találkoztam.
*****
Megérkeztem a megadott címre, és dudáltam egyet. Vártam néhány percet, majd újra dudáltam. Mivel ez volt az utolsó fuvarom az aznapi műszakban, felmerült bennem, hogy hagyom a fenébe és hazavezetek, de meggondoltam magam. Leállítottam a motort, és odamentem a bejárati ajtóhoz, majd bekopogtattam.
„Egy perc és megyek is.” – hallatszott egy törékeny idős hölgy hangja az ajtó mögül, aztán olyan hangok szűrődtek ki, mintha valami nagy tárgyat húznának végig a padlón. Rövid csend után nyílt az ajtó, és egy 90 év körüli kis hölgy állt előttem. Kartonruhát és fátyolos kerek kalapot viselt – mintha csak egy 1940-es évekbeli mozifilmből lépett volna elő. Egy kis utazóbőrönd állt mellette a földön. Az egész lakás úgy nézett ki, mintha évek óta nem lakott volna ott senki: a bútorok le voltak takarva lepedővel, a falon nem lógott óra, a polcok üresen álltak, egyetlen dísztárgy vagy egyéb holmi sem volt rajtuk. Az egyik sarokban nagy kartondobozba pakolt fényképeket és üvegtárgyakat láttam.
„Ki tudná vinni a csomagomat az autóhoz?” – kérdezte. Miután betettem a bőröndöt a kocsiba, visszamentem az idős hölgyért, aki a karomat fogva tipegett el lassan a járdaszegélyig. Többször is megköszönte a kedvességemet, mire én csak ennyit feleltem: „Ugyan, semmiség. Csak úgy próbálok bánni az utasaimmal, ahogy szeretném, hogy mások az édesanyámmal bánjanak.”
„Maga nagyon rendes fiú.” – felelte hálásan. Segítettem neki beszállni a taxiba, megadta a címet, ahova menni szeretne, majd megkérdezte, hogy mehetnénk-e a belváros felé.
„Az nem a legrövidebb út.” – vágtam rá gyorsan, mire ő így szólt: „Ó, nem számít, nem sietek sehová. Egy hospice-ba fogok beköltözni.” Belenéztem a visszapillantó tükörbe: a kis hölgy szemében könnycseppek csillogtak, miközben lágy hangon így folytatta: „Nem maradt senkim sem. Az orvos azt mondta, kevés időm van már hátra.” Feltűnés nélkül leállítottam a taxiórát.
taxi
„Milyen útvonalon szeretne menni?” – kérdeztem tőle. Az ezt követő két órában bejártuk a várost, megmutatta nekem azt az épületet, ahol egykor liftkezelőként dolgozott, bejártuk azt a környéket, ahol a férjével éltek fiatal házasként, és megnéztük azt a bútorüzletet is, ami valaha táncteremként működött, és ahol lánykorában nagyon szeretett táncolni. Időnként megkért, hogy lassítsak le egy-egy épületnél vagy utcasaroknál, és csak némán nézte a sötétben kirajzolódó vonalakat.
Ahogy a Nap első sugarai felragyogtak, a kis hölgy egyszer csak így szólt: Fáradt vagyok. Menjünk.” Néma csendben tettük meg az utat a korábban megadott címre. Egy alacsony épülethez érkeztünk, melynek bejáratához egy oszlopcsarnokon keresztül vezetett az út. Amint megálltunk, két ápoló érkezett az autóhoz. Gondosak és figyelmesek voltak, a hölgy minden mozdulatát követték. Minden bizonnyal már vártak rá.
Felnyitottam a csomagtartót, és a bejárathoz vittem az idős hölgy bőröndjét. Ő ekkorra már a tolószékben ült. „Mennyivel tartozom Önnek?” – kérdezte a tárcáját nyitva. Semmivel sem.” – feleltem. „Meg kell élnie valamiből.” – mondta szeretetteljes mosollyal az arcán. „Vannak más utasaim is.” – mondtam a mosolyát viszonozva, majd gondolkodás nélkül lehajoltam hozzá, és átöleltem. Ő is megszorított a gyenge karjaival.
„Csodálatos, örömteli pillanatokat adott egy idős hölgynek. Nagyon köszönöm!” – mondta őszinte hálával. Megszorítottam a kezét, majd a hajnali fényben elindultam az autómhoz. Mögöttem egy ajtó bezárult. Egy élet lezárulásának hangja volt ez.
Aznap nem vettem fel utasokat. Csak céltalanul vezettem az utcákon keresztül, elveszve a gondolataim tengerében. Megszólalni sem nagyon tudtam. Vajon mi lett volna, ha az idős hölgy egy ideges sofőrt kap ki, vagy egy olyat, aki hamar végezni akar a műszakjával? Mi lett volna, ha nem mentem volna bele a kocsikázásba, vagy eleve fel sem vettem volna őt, hanem az első dudálás után elhajtok?
Ha belegondolok, nem hiszem, hogy valaha is tettem volna ennél fontosabb dolgot az életemben. Arra nevelnek minket, hogy a nagy, látványos élményeket hajszoljuk, pedig az igazán nagyszerű dolgok sokszor szinte észrevehetetlenek – mert szépen be vannak csomagolva azokba az apró cselekedetekbe, melyeket a legtöbben jelentéktelennek hisznek.
(Szerző: Kent Nerburn)
*****
Rohanunk. Hajszoljuk a pénzt, az eredményeket, az elismerést, és hajszoljuk még a boldogságot is. A nagy hajsza közepette pedig észre sem vesszük, hogy a boldogság valójában nem cél, hanem – Buddha szavait idézve – ez maga az út. Mert amikor az ajtó végleg bezárul, semmi más nem fog számítani, csak azok a pillanatok, amelyeket a maguk teljességében képesek voltunk megélni. Igen, a boldogság képesség. És az is, hogy a saját boldogságunk mellett másokéra is odafigyelünk-e.

 

Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.

A hírlevél a legbiztosabb módja, hogy az elsők között értesülj az írásaimról, az előadásaimról, a workshopjaimról, a jótékonysági programjaimról és egyéb rendezvényeimről:

A "Kérem az infókat" gombra kattintással elfogadom az Adatkezelési tájékoztatót

AJÁNLAT

Írásaim

De mi az üzenet?
Amikor életed legmélyebb pontján jársz, két dolog történik. Egyrészt érzéketlenné
Tovább
Mindennapi Motiváció – A bennünk élő jó
Vannak, akik szidják az emberiséget, és azt mondják, pusztulásra vagyunk
Tovább
Mindennapi Motiváció – Madeline Stuart
Képzelj el egy modellt… egy szépségideált, aki a kifutón magabiztosan
Tovább
Nem fog senki megmenteni
Beléptem a szerszámos helyiségbe. Valaha más céllal szerepelt a terveken,
Tovább
A csodálatos búzaszemek
Szeretjük várni a csodát. Szeretjük átadni saját életünk irányítását egy
Tovább
Önjelölt mártírok társadalma
Tudom, ez sokaknak fájni fog. De fájdalom nélkül ritkán vagyunk
Tovább

6 Comments

  1. Bosznay Ágnes

    Olvastam már régebben ezt a történetet, akkor is nagyon meghatott. Különös véletlen, hogy a mai napon találkoztam vele újra, ugyanis 2014-ben és tavaly is ezen a napon osztottam meg az idővonalamon. Ma is megteszem, most a Te oldaladat. Talán egyre többen teszünk is valamit, bármilyen apróság legyen az, amivel a másik ember napját szebbé tehetjük. Akár ezzel az írással …

  2. Nagy Katalin

    Kedves Gábor!
    Nagyon köszönöm neked ezt az írásodat is. Ez is mint a legtöbb, könnyeket csalt a szemembe. Hiszem,hogy van még ilyen taxisofőr és ilyen mentalitású emberek.Részemről úgy élek,hogy megpróbálom kizökkenteni az embereket a közömbösség a fásultság, nemtörődömség állapotából. Egy kedves mosollyal, egy napi jókívánsággal vagy egy őszinte “hogy vagy ” kérdéssel. Néha csodálkozó, de legtöbbször hálás arcokat látok. Mert a boldogság nem nagy dolgokból áll össze, hanem a napi apró kis “csodákból” cselekedeteinkből,a megélt pillanat örömében. ” Csak a másokért élt élet éri meg a fáradságot “. Legyen nagyon szép, boldog és teljes életed. Ja… és ne hagyd abba az írást, mert nagyon jók, hasznosak, és sokunkon segítesz vele. Köszönettel : Katalin.

  3. Igen, gyakran csak rohanunk és gyűjtögetünk, és rengeteg dolgot mulasztunk el végleg ezáltal. Tényleg nem jellemmző a taxisofőr hozzáállása, de közös erővel tudunk tenni azért, hogy egyre többen figyeljünk egymásra. 🙂

  4. Erika

    Sokszor csak gyulnek az elolvasando irasok a mailboxomban, vannak amiket elolvasasra sem kerulnek, mert en is ,mint annyian masok “rohanok”, rohanunk…de hova?
    Minden tiszteletem a taxisofőré, én hiszek még az emberi jóságban, önzetlenségben….igaz a legtöbbször az ellenkezőjével találkozom.
    Keserédes történet ez, csurogtak az en konnyeim is…

  5. Nagyon szívesen, örülök, hogy hasznos volt. 🙂 Én is ezt tapasztalom, de hiszek benne, hogy közös erővel tudunk tenni azért, hogy egyre többen odafigyeljünk egymásra, és segítsük egymást akkor is, ha ehhez nem fűződik személyes érdekünk.

  6. Fater Dora

    Nagyon köszönöm ezt a kis törtenetet, Gabor.
    Igen, a rohano vilag, a penz hajszolasa, az, hogy mar nem foglalkozunk mas emberekkel – mindenki eli a kis eletet, bezarkozik es közömbös a vilag dolgai irant.

    Fater Dora

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük