Többféle módja is van annak, hogy megpróbáljuk érvényesíteni az akaratunkat. Vannak, akik kérnek. Vannak, akik követelnek. Vannak, akik a verbális erőszak helyett a fizikai elnyomásra tesznek kísérletet. És vannak olyanok is szép számmal, akik érzelmi zsarolást használva követnek el a másik emberen erőszakot.
Megcímkézhetnénk ezeket a stratégiákat jónak vagy rossznak, de nem biztos, hogy érdemes. Valószínűleg Te is alkalmaztál már többet is közülük, és lehet, hogy fel sem ismerted. Mindössze annyit érzékeltél a helyzetből, hogy nem az van, amit Te szeretnél, ezért próbálod elérni, hogy valami változás történjen.
Aztán vagy sikerült, és elégedett lehettél, vagy kudarcba fulladt a kísérleted, elkeseredést vagy dühöt indukálva benned. De miért is kéne egyáltalán a saját akaratodat érvényesítened valaki más akaratával szemben? – merülhet fel jogosan a kérdés abban, aki az elfogadás útját járja. A válasz pedig egy egyetlen mondatos instant álbölcsességnél többet érdemel.
A folyó tanítása
Talán úsztál már Te is folyóban. Emlékszel az elemi áramlatra, amit megállítani nem tudsz, és az irányát sem Te határozod meg. De úszhatsz a sodrással, vagy úszhatsz azzal szemben. Ez utóbbi jóval nehezebb, ám ha akarod, megteheted. A folyó folyásának irányára azonban a Te úszásod nincsen hatással.
Emberi kapcsolataink nem egészen így működnek. Az emberek többsége beleveti magát társának (vagy ellenfelének) élet-folyójába, és elvárja, hogy az a tetszésének megfelelő irányba és sebességgel folyjon, vagy épp álljon meg. Sok élet-folyó meg is teszi ezt, alávetve magát a rá kényszerített akaratnak, és ezzel létének lényegét áldozza fel.
Így vesznek el személyiségek. Így mennek beteljesületlen álmok, célok és vágyak a temetőt gazdagítani. Így válnak annyian áldozataivá fizikai vagy lelki erőszaknak. Mert elhitték, hogy a saját életük a másikénál kevesebbet ér – még ha ez nem is tudatosult bennük.
Aztán vannak olyanok is, akik nem engednek a külső nyomásnak. Az ő élet-folyójuk háborogva próbálja kivetni magából a változást követelő betolakodót, aki vagy alkalmazkodik a folyóhoz, vagy belefullad, vagy odébb áll és keres magának más áldozatot.
Kevés az olyan ember, aki elfogadja a folyót – a másik embert – olyannak, amilyen. Aki nem a saját akaratát próbálja ráerőszakolni, mert tudja, hogy azzal ártana neki. Nem megváltoztatni akarja őt, hanem vagy élvezi az együttlétet, vagy hagyja őt egyedül haladni arra, amerre szeretne. Kevesen képesek ilyen mértékű tiszteletet és bizalmat adni embertársuknak.
De mi van akkor, ha a folyó a vesztébe rohan? Mit tegyél, ha tudod – vagy tudni véled –, hogy amerre a másik ember halad, az neki, vagy neked, vagy mindkettőtöknek ártalmas? Nézd végig teljes nyugalommal, ahogy a saját gyermeked vagy a párod tönkreteszi a kapcsolatotokat, és talán még magát is? Fogadd el ezt is, és hagyj mindent ugyanúgy folytatódni? Meddig tart az elfogadás, és hol kezdődik az önvédelem?
Nem a vággyal van gond
Sokan összetévesztik az elfogadást a tétlenséggel. Ha a kettő ugyanaz lenne, még a legelfogadóbb buddhista bölcs tanításai is értelmüket veszítenék, hiszen ezek alapján ha valóban elfogadná a világot, és nem akarna változtatni rajta, akkor nem is tanítana. De aki egy picit mélyebbre néz, az rájön, hogy a tétlenség ugyanolyan erőszak egy folyamatosan változó világban, mint gátat építeni a szabadon áramló folyónak.
Az, hogy változást szeretnél a környezetedben, önmagában egyáltalán nem elítélendő dolog. Változás nélkül nincs élet, és vannak olyan változások, amelyeknek talán éppen Te vagy a mozgatórugója. A saját életedben mindenképpen, de lehet, hogy máséban is fontos szereped van.
Nem a változás iránti vággyal van a gond, hanem azzal, ha valaki a saját vágyát tekinti etalonnak. Ha szentül hiszi, hogy az ő elképzelése mindenképpen helyes, és másfajta igazság nem is létezhet. Ha nincs tekintettel a másik ember vágyaira és személyiségére. Ha nem veszi figyelembe azt, hogy a folyó, amelybe belépett, merre akar folyni. Ha erőszakkal másfelé akarja őt terelni. És ilyen szempontból teljesen mindegy, hogy nyílt vagy rejtett, harcos vagy passzív-agresszív formáját választja az erőszaknak; a lényeg az ego győzelme az elfogadás fölött.
Két nagy veszélye van annak, ha változást akarsz erőltetni valakire: az egyik az, hogy az erőltetés közben árthatsz neki, a másik pedig az, hogy egyáltalán nem biztos, hogy arra van szüksége, amit rá akarsz erőltetni. Mert amit Te jónak gondolsz, az mindig relatív: a Te érzéseid, a Te neveltetésed, a Te élettapasztalataid, a Te gondolkodásmódod, és a Te jelenlegi lelki állapotod aktuális vetülete. Az övé lehet, hogy egészen más. Nem jobb vagy rosszabb, hanem más.
Ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) tudunk hatással lenni egymásra, és van, hogy ez a hatás kifejezetten hasznos, sőt, akár életmentő is lehet. De hogyan érj el változást anélkül, hogy a másik ember életébe avatkoznál? Változhat-e a folyó iránya a benne úszó ember hatására?
Ami az erőszaknál is erősebb
Mindenekelőtt érdemes elengedned a görcsös akarásodat. Amire hatásod lehet, az görcsösség és erőszak nélkül is menni fog, amire pedig nem, azt hiába próbálod megerőszakolni. Az eső sem fog visszafelé esni csak azért, mert nem akarsz elázni. Viszont megtanulhatod élvezni az esőt – és elfogadni azt, hogy a Te igazságod másra nézve nem lehet kötelezettség, csak lehetőség. Egy lehetőség a sok közül, amivel a másik ember vagy él, vagy sem – és ezt a döntést ő hozza meg. Szabad akaratából, nem pedig kényszerből.
Itt kezdődik az őszinte szeretet. Ha nincs benne elfogadás, akkor nem őszinte. Akkor nem a másik emberről szól, hanem a világ (vagy akár egyetlen ember) saját képedre formálásáról. Ebbe pedig bele fogsz bukni. Rövidtávon talán nem, de hosszútávon egész biztosan.
Az emberi lélek igen érzékeny az erőszakra (is), és a kényszerítő erő mindig ellenállást szül – akár kívül is érzékelhető ez, akár egy lassan érő kitörés, vagy egy lassan emésztő önpusztítás formájában valósul meg. Mindenekelőtt tehát ne akarj változást; ne legyél kényszerítő fenyegetés, hanem kínálj lehetőséget. A görcsös akarás megfertőzi a szándékot.
Ráléptem már én is sokszor erre a tévútra, és idővel mindig rá kellett döbbennem, hogy sehova sem vezet. Volt, hogy hamar felismertem ezt, de néha csak évek múltán ütköztem bele a kegyetlenül tiszta tükörbe, amibe kénytelen voltam belenézni. Az erőszak a gyenge ember fegyvere. Nem fizikai gyengeségről beszélek (bár időnként az agresszorok fizikailag is gyengébbek áldozataiknál), hanem a lelki erő hiányáról.
Egy erős ember inspirál, nem kényszerít. Letesz az asztalra valamit, amit értékesnek érez, és hagyja, hogy akinek szüksége van rá, az felvegye. Megőrzi szerepének határait, és nem próbálja másokra kiterjeszteni azokat.
Emberi kapcsolataid jelenlegi állapota pontosan megmutatja, hol tartasz az elfogadás útján. Akarod a másik ember változását, vagy megadod neki a lehetőséget? Elnyomni próbálod őt, vagy inspirálod és lelkesíted? És ha másik utat választ, görcsösen magadhoz láncolod, vagy békésen elengeded?
Minden kapcsolatunk egy-egy tanítás, amire érdemes figyelnünk. Nemcsak az emberi kapcsolatainkra igaz ez, hanem minden más élőlénnyel való kapcsolatunkra is. Én például rengeteget tanultam a kutyámtól. Nemcsak azért, mert az emberek jelentős részénél okosabb (tényleg), hanem azért is, mert hatalmas szíve van. Nála például hamar kiütközött, hogy az erőszak nem működőképes stratégia.
Nem fizikai erőszakról beszélek, mert természetesnek és alapvető erkölcsi felelősségünknek tartom, hogy ne bántalmazzunk egy másik élőlényt, hanem a kemény és akaratos nevelésről. Nála nem működik. Nála a szeretetnek sokkal nagyobb ereje van. Egyébként mindenkinél, de vannak, akiknél nagyon hamar, nagyon tisztán látszik ez. Ezért is vagyok nagyon hálás ennek a csodálatos kutyusnak, ahogy emberi tanítóimnak, az Ürömi Állatotthon nagyszerű csapatának is, akik nap mint nap megmutatják, hogy a szeretet sokkal erősebb az erőszaknál.
Megvan a helye a keménységnek is, de csak nagyon… nagyon… nagyon indokolt esetben. És akkor sem dühből (mert a düh és az indulat gyengeséget jelent), hanem higgadtan és kontrolláltan, a közös érdekünket legjobban szolgálva. Persze könnyű belecsúszni abba, hogy a saját érdekünket közös érdeknek állítjuk be, de ha a kutyád szeret, nem fél tőled, és jól érzi magát melletted, akkor valóban közös az érdek.
És pontosan ez a helyzet az emberekkel is. Ha ez a három dolog teljesül, akkor a kapcsolattal nem ártasz a másik félnek. Akkor sikerült felülemelkedned a saját ego-don, és elfogadnod azt, hogy az ő élet-folyójának nem Te vagy az irányítója. Lehetsz résztvevője, ha szeretnél, és lehetsz a segítője, ha ő is szeretné. De őszinte, szívből jövő változást sem akaratossággal, sem könyörgéssel, sem az erőszak bármilyen más formájával nem fogsz tudni elérni.
A legmeggyőzőbb tanítás a személyes példamutatás. Ha Te magad olyan életet élsz, úgy cselekszel, és olyan értékrendet képviselsz, amit a másik embertől látni szeretnél, és ez valóban értéket képvisel számára, akkor változtatni fog az életén. Szívből jövő meggyőződéssel és őszinte elhatározással. Ha pedig nem vagy számára hiteles, vagy még nem érett meg a változásra, akkor más utat választ magának. Ebbe nincsen beleszólásod.
Csak a saját folyónk irányát szabhatjuk meg – másnak csak példát mutathatunk. Érdemes időnként emlékeztetnünk magunkat erre.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Semmit sajnos, míg Ő nem érzékeli a függőség romboló voltát. Akkor lehet valamit kezdeni a dologgal ha függőség okozta negatívumok nagyobbak számára, mint a pozitívumok, amit feltételezem az alkoholból, drogtól, játék szenvedelyből nyer, és ezt el is ismeri. Amikor már Ő maga akar változtatni. Addig marad az elfogadás max. útmutatás…de az erőltetett meggyőzés nem használ, vagy ha látszólag igen, az sem tartós,mert nem a fél belső meggyőződésére történik,hanem gyakorlatilag erőszakkal…
Való igaz, hogy kedvesen figyelmeztetni mást egy valós veszélyre, nem megy az illető belátása nélkül. Ismerek olyat, aki bevett a fejébe valami irreális, megvalósíthatatlan célt, amelyet nem tud, nem tudhat véghezvinni, mert hiányoznak hozzá az anyagi, személyi és tárgyi, valamint kulturális feltételek egyaránt. Azóta úgymond’ kiestem a látóköréből , mert nem vagyok partner abban, hogy fejjel készül a falnak menni. Én nem próbáltam meg befolyásolni sem pro, sem kontra, egyszerűen csak megmondtam, hogy bár valóban azt tesz meglett felnőtt emberként, amit csak akar, de nem értek vele egyet. Tiszteletben tartom a törekvését, ezért – s azért is, mert látom, úgyis hiába – meg sem próbáltam lebeszélni róla. Nem fűződik hozzá semmilyen érdekem. De azt látom, hogy egy jottányit sem ért közelebb a céljához mind a mai napig. Áll egy helyben, de ezt nem képes elismerni. Makacsul ragaszkodik a sehová nem vivő tervéhez. S annak ellenére, hogy nem gyakoroltam rá semmilyen nyomást, még ő van megsértődve, és azóta kerül. Én azonban nem hallgathatom el a véleményemet, ha már egyszer megkérdezte. Ő egy olyan személy, aki udvartartást tart, rengeteg emberrel, Facebook-ismerőssel veszi körül magát. Naponta gyarapodik ismerőseinek száma, már közelít az ezerhez. Ennyi embert nem is lehet kezelni. Mégis boldogtalan, és azt hiszi, a sok bejelölt ismerős azt jelenti, hogy sokan szeretik őt, noha igazából felét sem ismeri. Boldogtalanságában tűzött ki olyan célokat, amiket lehetetlen megvalósítani. Sajnálom őt ezért. De egyébként sem volt szokásom másokat befolyásolni, és én sem vagyok befolyásolható, igényt tartok az autonómiámra. Pusztán csak elmondom, ha kérdezik, mit gondolok az adott kérdésről, de ennyi. Úgyis az illetőnek kell döntenie.
Nagyon köszönöm ezt az írást is. Mindig rácsodálkozom arra, hogy megfogalmazza, ami éppwn bennem van, ill.foglalkoztat.
Áldott napot, kedves Gábor!
És mit lehet tenni akkor, ha a másiknak egy magára nézve is ártó szokása, függősége van? Ezt persze ő nem így gondolja, de egyértelműen rombolja vele magát és a kapcsolatot is.
Én is így vagyok ezzel, házasságom ilyen.
Nagyonszépen köszönöm,aleveledet,Én hiszek az Isteni kijelentésben és abban mi a feldat az életben.Mi a küldetése a családnak és nekem. Aki megtapasztalta a poklot és a menyországot az tudja miért született meg.Van akinek kijelenti az Atyaúristen , Ő nem ember a Világteremtője. Sokan nemhiszik el van Szentlélek és nem félik a Teremtőt. Én pl.nem akarok senkit erről meggyőzni,és megtériteni. Sohasem. Mindenki tegye azt amit jónak lát. Szeretettel ÉN
Kedves Gábor!
Minden igy van ahogy írtad. Én is a szüleim mintáját követtem és gondolom a saját hülyeségeimet is.
Ma mår tudom másképp kellett volna.
Nagy feladatot kaptam, melyet 7 év után elfogadtam és tudom lehtett volna sokkal jobban is de sokkal rosszabbul is csinálni. Óriási tapasztalásokat éltem meg amit talán majd egyszer én is tovább tudok adni.
Még sokat kell tanulnom, de mår īgy is nagyon hálás vagyok, hogy itt tartok ahol.
Szóval szép az élet akkor is, ha néha fáj. 🙂
Nagyon szép és tanulságos az írásod Gábor, – mint mindig! 🙂 Maximálisan egyet értek Veled, az elfogadáson van a hangsúly! Az embereket hibáival együtt kell elfogadni, a kényszerítő erő, – bármilyen is az – úgysem vezet eredményre. És valóban, talán az egyetlen esély a feltétel nélküli szeretet és a személyes példamutatás. Köszönöm! 🙂 🙂
Az elbeszélés utolsó szakasza ragadott meg érzelmileg, mert én is a példamutatás híve vagyok, ha tanításról van szó.A modern tanítás szerint az életünket az öröklött gének és a társadalmi környezet határozza meg, utóbbiban benne van az iskola, a munkahely, a család,és minden más környezeti hatás.Ezek a hatások minden emberre vonatkoznak,de ezekből én az öröklési vonalak mellett a családi mintát tartom nagyon fontosnak, ezzel a kettős beállítódássál indul el a felnőtt ember a nagy életbe, ahol a küzdés várja.A munkahelyen be kell illeszkedni a kollektívába és ott olyan ,magatartást tanúsítunk, amit otthonról viszünk magunkkal.Az első konfliktusok esetében bizonyára még mindig a családi minták alapján állunk helyt/ én például mindig békítő hangnemben léptem fel, szinte papi szöveggel ha két kolléganőm összebalhézott ! én eleve konfliktus kerülő típus voltam!/ csak később szerzünk tapasztalatot akár mások vitái, szembe állása tanulságaként.Dühös, otromba, durva,sértő szavakkal is lehet embereket súlyosan megsérteni, a lelkükbe gázolni, amivel az egészségüket romboljuk.Az emberek úgy kerülnek össze munkahelyen és társas kapcsolatokban, hogy már volt előéletük, egyéni berögződésük, amit figyelembe kell venni.Nekem végig az volt a problémám, hogy az otthonról hozott minta szerint viselkedtem, és abban a dimenzióban helyeztem el az embereket, így minden embert romantikusan, ideális minőségben értelmeztem az én rózsaszín szemüvegemen keresztül, mindezt egy barátságos természettel megáldva, így igen kevés konfliktusom adódott az életben, mert alkalmazkodásban is kitűnőre vizsgáztam, persze könnyű volt, mert nagyon intelligens szülőktől származtam / ritka két hasonló értelmes és jó lelkű, jó magatartású, egymás értékeit megbecsülő házaspár volt a mintám !/, mégis a házasságban nagy meglepetésemre voltak konfliktusaim, amit nem jól kezeltem.Ma már tudnám, hogyan kellett volna vitás szituációkban helyt állnom, mert szert tettem önismeretre.Mivel férjem 89-ben meghalt, már nem tudom korábbi hibáimat helyre hozni, de legtöbbet az ő halála után a gyakorlatban tanultam, amikor idegen, bajba jutott embereket patronáltam, és azok előélete sajnos nagyon keserves volt, az élet megrángatta őket.Az első patronáltam egész élete bántás volt: hol megpofozták, hol durván megsértették, és az ő hatására írtam először 95-ben a Szociális-Egészségügyi Miniszternek levelet, hogy a családon belüli erőszak ellen hozzanak hatásos törvényt, ami később úgy védte a nőket, hogy távol tartási eljárást lehetett kérni a bántalmazó férfi ellen.Én ezt az akkoriban megzsarolt nőt befogadtam, és ha a volt férje zaklatta, akkor kihivtam a rendőröket és azok felléptek az erőszakos ex férj ellen, és amikor az ex férj látta, hogy volt felségének védője van, azaz én, aki mellé álltam, abba hagyta a keménykedést, de a pénzét azért sikerült többször kicsalni tőle, de legalább szóba, és tettleg nem bántotta az ex feleségét.A 30 fő patronáltjaim közül 10 fő lakott nálam, akiknek én személy szerint példakép lehettem volna erős akaratommal, szorgalmammal, tanultságommal, de mindez nem hatott rájuk, csupán csak a biztonság, az anyai szolgálatom,a barátságos természetem, ami egy békés szigetet jelentett nekik.Sajnos, én abban bíztam, hogy valamit követnek majd belőlem, általam, mint életminta, de már késő volt, az előéletük miatt ezt nem várhattam el tőlük, nevelői képesítésem, érzékem, tudatosságom meg nincs meg hozzá, így kellett belenyugodnom, hogy nem tudtam az élet helyzetüket megoldani, csak az életüket mentettem, a következő év tavaszán mindig elölről kezdtük újra felépíteni az életüket: akit korábban kifosztottak, azt újra kifosztották,aki szenvedély beteg volt, az újra vissza esett, aki hanyag és lusta volt, az az is maradt, aki beteg volt, azután sem akart az egészségével foglalkozni,ami engem lelkileg letört, mert nem értettem, hogy miért nem tanultak az én helytállásomból? Magamba mélyedve kerestem az okokat, hogy miért nem tudtam őket élet energiára képezni, miért csak az életüket átmenetileg mentettem? Igaz, ez is nagy eredmény, de hogyan tovább, ha tőlem kilépnek a zord életbe? Aztán volt amikor bátran véleményt formáltam egyik-másik intelligensebb ember felé: ” Nézd Laci, velem pórul jártok, mert én nem vagyok tanár típus, én kényelmes, nyugis ember vagyok, erélytelen típus, én nem tudok embereket megnevelni, át nevelni, így ti nem tudtok tovább haladni, ha nem szeditek össze magatokat, tőlem többet várni nem lehet, csak azt, hogy átmenetileg segítek nektek jogi, anyagi, lelki ügyekben, aztán amikor ez már rendben van, és új életet kezdetek, a többi már rajtatok múlik.Hát legalább ezt megmondtam, persze nem teljesen nyugodtam meg, kellett hozzá még némi élettapasztalat, hogy végleg rádöbbenjek: a példakép minta nem mindenkinél jön be, ahhoz is és a munkához is, az egész életvitelhez intelligencia szükséges,ami az alap.Nehéz időszak volt a 25 évi karitatív tevékenység, de utána találkoztam intelligens,szép,jó családokkal és ez megnyugtatott, mert ezek az esetek hasonlítanak a mi régi csepeli harmonikus munkás családunkhoz, csak abban különböznek, hogy a mi családunk demokratikus érzelmű volt, az ajtónk este 10 órakor is nyitva állt mások előtt, számíthattak ránk, ha szükség volt ránk. Megbízható közösségi,szolgálatra kész, elismert szüleim voltak.
Szívesen olvasom a “Használd fel” írásokat. Mélyenszántó gondolatok. Némelyeket elfogadva –
olyan egyensúlyozó rúdnak tekintek, mint amit a kötéltáncos használ a mélység fölött előre haladva.
Úgy tűnik,hogy az én macskáim is tudatában vannak ennek a stratégiának.Valószínű,hogy ezért nem hallgatnak a “Sicc ki!” felszólításra.Csak mézes-mázos fondorlatokkal tudom kitessékelni őket.