Karácsonyi történet – A fiú, akinek mindene megvolt

Írta: | 2013-12-23
Volt egyszer egy fiú, akinek mindene megvolt. Boldog lehetett volna – és időnként előfordult, hogy annak is érezte magát –, ám mégsem volt elégedett azzal a sok mindennel, ami az övé volt.

Csodálatos játékai voltak, ő mégis komoly felnőtt szeretett volna lenni. Már nem élvezte a játékot, amit régen annyira szeretett. Már nem mosolygott úgy, mint régen. Nem tátotta már ki a száját a hóesésben és nem szaladt a többi gyerekkel a hógolyók elől. Ha eltalálta egy, mérgesen rákiáltott arra, aki épp a legközelebb állt hozzá. Aztán a csípős szél elől bement a házba duzzogni. Félredobta a játékait és görcsösen mondogatta magában, hogy márpedig ő felnőtt. A hó esett tovább, a szél fújt, és a gyerekek tovább játszottak a fák között.
Közben teltek a napok és eljött a Karácsony. Szürke volt az ég, a szemerkélő hó pelyhei a rájuk váró pocsolyákkal egyesültek. A gyerekek vidáman ugrálták át a tócsákat, a felnőttek pedig panaszkodva kerülgették őket, miközben sürgős dolgukra siettek. A fiú boltba ment. Vásárolt, ahogy a felnőttek. Idegesen tolakodott a sorban, ahogy a felnőttek. Szidta a Karácsonyt és az embereket, s mikor sorra került a pénztárnál, gyorsan fizetett és gépies mosoly-álarcát felvéve boldog karácsonyt kívánt a pénztárosnak. Majd bosszúsan átfúrta magát a közönyös tömegen és folytatta útját. Ahogy a felnőttek.
Az összes megspórolt pénzét elköltötte, így pont meg tudta venni belőle az ajándékot: egy pár gyönyörű felnőtt cipőt, saját magának. Az üzletből kilépve egyből fel is vette. Nagy volt rá, lépni is nehezen tudott benne, ugrani pedig egyáltalán nem. De nem is volt szüksége rá, hiszen ő már nem gyerek, minek is ugrálna. Végre azt érezte, hogy felnőtt.
Otromba léptekkel elindult hazafelé és panaszkodva kerülgette a pocsolyákat. Szokatlan volt számára, hogy léptei már nem olyan biztosak, mint gyerekként. A cipő a pocsolyák kerülgetése közben rátapadt sárpöttyök ellenére még mindig szép volt, de nem olyan kényelmes, mint azt a fiú korábban hitte.
„Talán rosszul költöttem el a pénzemet?” – villant át az agyán a keserű kérdés. „Nem, az nem lehet! Végre van egy szép cipőm, mint a felnőtteknek. Végre felnőtt vagyok!”  Átfutott egy rövid életű mosoly az arcán, majd az előtte gyalogló férfi által eldobott kólás dobozt idegesen félrerúgva bosszúsan folytatta útját hazafelé a pocsolyák között.
Kis kerülőt téve a közeli tó felé vette útját. A Tükör-tó a latyakos idő ellenére most is be volt fagyva. Különleges volt ez a tó: jege mindig olyan torzítatlanul adta vissza a fölé magasló emberek képét, mint egy igazi tükör. Gyerekek csúszkáltak vidáman nevetgélve a tó szélén. A fiú rálépett a jégre, hogy megnézze magát felnőttként, új cipőjében. A gyerekek már összekarcolták a part menti jeget, ezért bosszankodva beljebb lépdelt. A járás a jégen még nehezebb volt a nagy cipőben, de nem csúszkált, hanem lassú léptekkel haladt befelé, hiszen ő már felnőtt. Beért a tó közepére és végre tisztán látta önmagát.
A cipő szép volt, még így, sárpöttyökkel is. Szép, de túl nagy. Megint előjöttek a fiúban mélyen gyökerező kételyei: „Talán nem is lenne szükségem ekkora cipőre? Talán…” Ekkor a jég reccsent egyet. A fiú felkapta fejét, de mielőtt körbenézhetett volna, óriási roppanással beszakadt alatta a Tükör-tó jege és ő eltűnt a mélyben.
A fagyos vízben mélyre merülve érezte, hogy a jég megvágta az arcát. De hirtelen valami más kötötte le minden figyelmét: jobb cipője beakadt a tó fenekének sziklatömbjei közé. Bosszús panasz és önsajnálat futott át az agyán: miért pont vele történt ez? Azonban a következő pillanatban rádöbbent, hogy erre már nincs ideje. A lábát hiába rángatja. Nincs levegője. Meg fog halni.
Tudta, hogy egyetlen esélye van: ha megszabadul a cipőjétől. Gyorsan kioldotta beszorult cipőjének fűzőjét, majd a sziklák között hagyva új cipőjét felhajtotta magát a tó felszínére. Levegőért kapkodva tört fel a víz alól. Egy gyerekkéz nyúlt felé, egyből megragadta, majd két másik kéz két oldalról támogatta a jeges vízből való kikászálódásban. Didergett és lihegett. És élt. Magára nézett, a fél cipőjére, majd a többi gyerekre. Rájött, hogy soha nem akar felnőni.
„Köszönöm!” – mondta őszinte hálával a gyerekekre nézve.
„Boldog Karácsonyt!” – mosolyogtak vissza a gyerekek. „Jó, hogy újra köztünk vagy.”
Volt egyszer egy fiú, akinek mindene megvolt. Ez a fiú én voltam. Ez a fiú Te vagy.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!
Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

    Együtt többet tehetünk!

    Ha Te is így gondolod, csatlakozz azokhoz, akik értesülnek az új írásaimról és előadásaimról.

    Én sem szeretem a levélszemetet, tőlem sem fogsz kapni.

    Még több inspiráció:

    Ami még érdekelhet:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.