A nőnek a konyhában a helye – mondja a férfi, aki nem tudja, hogy mit kezdjen vele a hálószobában. Vagy egyszerűen csak seggfej. És bár időről időre fellobban a nők egyenjogúságáról, helyzetéről és feladatairól szóló heves vita lángja, én azt mondom, hogy mindez csak a felszín. Valójában nem az egyenjogúság a központi kérdés. És még csak nem is a nők. Mindjárt elmagyarázom, mire gondolok.
Előtte viszont nézzük a kiindulópontot. A nők feladata az, hogy szüljenek és tartozzanak valakihez – hangzott el ez és ehhez hasonló vélemény több közszereplő szájából. A csomagolás pedig az otthon, a család, a gyermek, a szeretet és a nőiesség hívószavaiból áll. Nagyon szép szavak, amelyek fontos és csodálatos fogalmakat takarnak. Tökéletesek arra, hogy a valódi érdekeket elfedjék a többség számára.
Amíg csak egy-egy érzelmi intelligencia terén hátrányos képességekkel rendelkező ember hangoztatja, hogy a nőknek hol a helye, és hol nincs, addig semmi gond nincsen – hiszen idióták mindig voltak, vannak, és lesznek is. A gond akkor kezdődik, ha ebből ideológia, mozgalom vagy kormánypropaganda válik. És az a helyzet, hogy ezt lehet tálalni bármilyen szép csomagolásban, a tartalom attól még velejéig rohadt.
no_bilincsben
De mi is a tartalom? Az, hogy a nők szülnek, és hogy természetes emberi igényünk, hogy tartozzunk valakihez? Nem, dehogy. Ez még mindig csak a burkolat. A legtöbb nő számára megadatott az a csoda, hogy életet adhat egy kis embernek, és segíthet neki elindulni az útján. Jó esetben ez is történik, és a szülők nem a saját útjukra próbálják rákényszeríteni utódukat – de ez már egy másik történet. A szülés tehát nemcsak a természet rendje, hanem számomra csodálatos dolog is, és őszintén tisztelem a nőket ezért (is). A valakihez tartozást – párkapcsolat esetén az egyetlen valakihez tartozást – is nagyon szép és fontos igényünknek tartom.
Én annak tartom. De semmi közöm hozzá, hogy egy számomra ismeretlen (vagy akár ismerős) nő hogyan éli az életét, és milyen döntéseket hoz – legyenek azok akár átmenetiek, akár véglegesek. Ahhoz pedig pláne semmi közöm nincsen, hogy a nők általában mit csinálnak, mi a dolguk, hol a helyük, és hol nincs. Ki mondja ezt meg? És kinek?
Milyen alapon szól bele valaki egy másik ember életébe? És még ha ez csak egy személyes vélemény lenne, akkor is felteszem a kérdést az ilyen vélemény alkotójának: honnan tudod, barátom, hogy egy másik embernek, vagy akár az egész emberiségnek mi a jó? Honnan tudod, hogy a Te elméleted a helyes, az igaz, az egyetlen járható út? Nem kissé arrogáns hozzáállás ez a világegyetem működéséhez? Vagy inkább önző – mert az ilyen vélemények legtöbbször önös érdekekből születnek. Ez az a tartalom, ami velejéig rohadt. Mert amint lebontjuk a szeretet, a család és a nőiesség jól kinéző és könnyen fogyasztható mázát, eljutunk a valódi okokhoz, amitől viszont már közel sem lesz olyan békés az emésztésünk.
Vonatkoztassunk el egy pillanatra attól, hogy ki és milyen körülmények között mondja meg azt, hogy mi is a nők feladata. Van itt egy sokkal mélyebbre vezető kérdés: a miért. Miért szól bele valaki egy másik ember életébe, megmondva neki, hogy mi a feladata, vagy mi kellene, hogy legyen a feladata? Ennek szerintem négy oka lehet.
no_terhes
Az egyik az, hogy szereti őt, és jót akar neki – de a szeretete nincs olyan magas szinten, hogy elfogadja a másik embert olyannak, amilyen. A másik az, hogy ostoba arroganciával azt képzeli, jobban tudja nála mi a helyes és az igaz – mintha létezne abszolút igazság és mindenki számára egyaránt helyes út. A harmadik az, hogy önzetlenül, érdekektől mentesen segíteni szeretne a másik embernek. A negyedik pedig az, hogy önző érdekek vezérlik.
Nem gondolom, hogy azok az emberek – legyenek akár politikusok, művészek, más közszereplők, vagy „átlagemberek” –, akik megmondják, mi a nők feladata, ezt az általuk minden egyes nő iránt érzett tiszta szeretetből teszik. De ha mégis, akkor még sokat tudnának tanulni arról, hogy mi is az a szeretet.
Az ostoba arroganciát könnyebben el tudom képzelni, de ezen emberek között vannak olyanok is, akik IQ teszt alapján kifejezetten intelligensek. Persze az IQ teszt, vagy akár a társadalmilag elfogadott intelligencia definíció is igencsak beszűkíti az intelligencia fogalmát. Az érzelmi intelligencia eleve nem is szerepel benne, de még az értelmi intelligenciának is csak bizonyos aspektusait vizsgálja.
Ami az önzetlen segítséget illeti, ilyet ugyan nem sűrűn látunk, de kétségtelen tény, hogy előfordul. És ha esetleg politikusaink, közszereplőink, vagy bárki más szájából azért hangoznának el a nők feladatait meghatározó szavak, mert önérdektől mentes, jószívű segítséget kívánnak nyújtani az ország összes hölgyének (akik szerintük kevésbé tudják, mi a jó), akkor érdemes lenne elgondolkodniuk egy apró részleten: segítséget csak annak lehet adni, aki kéri. És amíg a magyar nők nem adnak be közös kérelmet arra, hogy valaki ugyan mondja már meg nekik, hogy mi is az ő feladatuk az életben, addig a „segítség” valójában nem más, mint a saját világnézetünk és értékrendünk ráerőltetése másokra.
Maradt a negyedik ok, az önérdek. Ez pedig megjelenhet egyéni vagy csoportszinten is, de a motiváció többnyire ugyanaz. Én viszont gusztustalannak tartom a gazdasági, politikai és karrierépítési törekvések becsomagolását a szeretet, a természet és a szent családi kötelék hívószavaiba. Mert itt erről van szó. És persze általában a nemzet érdekeinek hangsúlyozása sem marad el – hiszen a kollektív felelősségtudat nagy súllyal nehezedik minden jó magyar vállára (akármit is jelentsenek a „jó” és a „magyar” fogalmak).
De nézzük csak meg, mit is jelent a nemzet érdekében való felhívás a szülésre: fogy a magyar, és a nők feladata az, hogy a magyarok tenyésztésének elengedhetetlen eszközeként utódokat szüljenek – ha tetszik, ha nem. Mert az afrikaiak, az arabok, az indiaiak és a kínaiak népességnövekedésére az az egyértelmű és logikus válasz, hogy versenyre kelünk velük létszámban. Világos. Nehéz egy ilyen érvelést komolyan venni, mégis sokan meg(t)eszik. Én viszont azt mondom, hogy ha a magyar nép fogy, annak bizony jó oka van. És nem az az oka, hogy a nőknek nem mondja meg senki, hogy mi is a feladatuk, hanem az, hogy valami itt nagyon el van cseszve, ha egy olyan társadalomban élünk, amelyik önmagát pusztítja.
Ez itt a fő kérdés, és ez nem fog a nők hazarendelésével és reprodukcióra való utasításával megoldódni. Persze akik ezt hangoztatják, azok nem is a megoldást keresik. És ilyen szempontból teljesen mindegy, hogy valakinek azt mondjuk, hogy kedves hölgy, szerintem szülnöd kéne, vagy azt, hogy szüjjémá bazmeg. A csomagolás mögött a tartalom ugyanaz: beleszólok az életedbe, mert többnek gondolom magamat Nálad. És mert anyagi, politikai vagy ego-védő érdekem fűződik hozzá.
nok_sorban
Nem vagyok a feminizmus elkötelezett híve. Semmilyen „izmus”-t nem követek, mert mindegyik valahol bekorlátozna. És bármilyen meglepő, a nők egyenjogúságának kérdése valójában nem az egyenjogúságról, és nem is a nőkről szól. Legalábbis nem csak róluk. A jog egy ember által megalkotott mesterséges rendszer, ami sok esetben segíti a társadalom fennmaradását, ám ha elszakad a természettől és az emberségtől, akkor nemcsak értéktelenné, hanem károssá is válik. Nem az a fő kérdés tehát, hogy egyenlő jogokat kapnak-e a nők, hanem az, hogy egyenlő embernek tekintjük-e őket. Mert ha ez teljesül, akkor az egyenlő jogok automatikusan jönnek. És ez nemcsak a nőkre igaz, hanem minden emberre, sőt, minden egyes élőlényre. Mert minden konfliktus abból az arrogáns feltételezésből indul, ami így szól: Én fontosabb vagyok, mint Te.
És persze nemcsak a nők bármilyen fajta elnyomását szorgalmazó emberek (többnyire férfiak) felelőssége ez, hanem sokszor a női egyenjogúságért küzdők is hozzájárulnak a konfliktus fennállásához. Ugyanis mindenfajta megkülönböztetést általában két csoport táplál. Az elsőt azok alkotják, akik saját érdekükből megkülönböztetnek másokat – legyenek ezek a „mások” akár nők, akár homoszexuálisok, zsidók, arabok vagy hello kitty rajongók –, a másik csoport pedig a megkülönböztetettek csoportja. Igen, gyakran ők maguk is táplálják a megkülönböztetést, mert ha hirtelen változást próbálunk rákényszeríteni egy másik emberre (vagy egy rendszerre), az gyakran jár pusztítással – és könnyen lehet, hogy a pusztítás nagyobb, mint az építő hatás.
Mi tehát a nők feladata? Mindenkié az, amit ad magának. Nagyon szimpatikus számomra, ha egy nőben megvan a vágy, hogy gyermeket vállaljon (és ezt őszinte szeretetből, nem pedig kötelességből, utasításra teszi), és nem áldozza fel a szülés csodáját a karrierje érdekében, de ha másképp dönt, abba sem nekem, sem senki másnak nincsen beleszólása.
A nők szülése, otthon maradása, társhoz ragaszkodása tehát lehet vágy, de semmiképpen nem feladat. Nem kötelesség, sem a férfiak, sem a nemzet érdekében, mert senkinek semmi köze hozzá, hogy egy nő hogyan dönt a saját életéről, és a párjával hogyan dönt a gyermekvállalás kérdéséről. Magánügy. Pont.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!