Csalóka dolog a lelki terhek cipelése. Nemcsak azért, mert a fizikai terhekhez hasonlóan képes vagy megszokni a nyomásukat (amíg össze nem roppansz alattuk), hanem azért is, mert vannak órák, napok, vagy akár hónapok is, amikor ezek a terhek egyszerűen eltűnnek. Tényleg nincsenek ott. Mintha soha nem is lettek volna. Ezért változtatnak olyan kevesen az életükön – mert a rövid boldog időszakok pont elegendőek ahhoz, hogy túléljék valahogy az újabb és újabb visszazuhanásokat.
És ezért van az is, hogy nemcsak vonzóak, de még átmenetileg működőképesek is az „engedd el a múltat” típusú okosságok. Abban a rövid kis szárnyaló időszakban ugyanis tényleg azt érzed: elengedtem, rohadt jó nekem!
Aztán visszajön. Hívatlanul. A semmiből. A legváratlanabb időpontban rád támad, vagy szép lassan, szinte észrevétlenül kúszik vissza az életedbe. Te pedig csak annyit érzel, hogy egyre szarabb. Amikor pedig már eléggé zavar az, ahogy élsz, vagy elkezd komolyan fájni valami lelkileg, majd a fizikai problémák is jelentkeznek, akkor nekiállsz felelőst keresni. A főnöködet, a kollégádat, a párodat, az anyádat, a veled kicsesző idegen anyját… bárkit, aki nem Te vagy. Bárkit, aki elviheti a balhét helyetted.
Csakhogy a balhéknak van egy érdekes jellemzője: mindenki csak a sajátját viheti el. Attól még, hogy a másiknak szar, Neked nem lesz jó – hosszútávon biztosan nem. Ezért van az, hogy aki egyvalakivel seggfejként viselkedik, és seggfejségével látszólagos diadalt arat, az legtöbbször a további életében is seggfej marad. Újabb és újabb konfliktusok, meggyötört lelkek, alávaló tettek szegélyezik az útját, és bár kívülről úgy tűnik, hogy ő teljesen jól elvan a kis életével, azonban belül mélyen folyamatosan ott van benne a hiányérzet. Ezért kompenzál, ezért cseszik ki másokkal folyamatosan, és ezért van az is, hogy időről időre koppan egy nagyot. Leginkább akkor, amikor olyan emberrel találkozik, aki erősebb nála. Aki nem veszi át a balhéját, mert tudja, hogy nincs szüksége rá, de még csak köze sincs hozzá.
osszetorve
Aztán vannak olyanok is, akik nem másokat rombolnak, hanem önmagukat. Beleragadnak az áldozatszerepbe, folyton másokra mutogatnak, de kárt nem tesznek bennük (legalábbis közvetlenül nem), csak a saját máglyájukra pakolnak fel még néhány rőzsét, hogy jobban égjen. Vagy azért, mert túl jó lelkűek, és szándékosan soha nem ártanának másoknak, vagy azért, mert túl gyengék ahhoz, hogy egyáltalán ártani tudjanak. De a végeredmény szempontjából tulajdonképpen teljesen mindegy, melyikről van szó.

Elengedted, visszajött

Vannak tehát a seggfejek, és vannak a mártírok. Közös ismertetőjelük, hogy mindegyikük valamilyen terhet cipel. Az egyik megpróbálja átadni másoknak – bár még ha sikerül is, az ő zsákja akkor sem lesz könnyebb –, a másikuk csendben magában, vagy hangosan jajgatva fürdik a saját problématengerében. Abban a tengerben, amit a saját panaszfolyamai táplálnak.
Persze ez így most erős, meg kategorikus, meg általánosítós, meg különben-is-mit-osztod-az-észt-honnan-tudod-hogy-te-nem-vagy-seggfej-es. Én is seggfej vagyok, előfordul időnként. Van, aki számára nem, és van, aki számára igen. Van, amikor kevesebbszer, és van, amikor többször. Van, amikor kicsit, és van, amikor nagyon. Attól függően, hogy van-e valami lelki terhem, amivel nem tudtam még mit kezdeni, és ha van, akkor ez mennyire van hatással a környezetemre. Ettől még a legtöbben nem tartanak rossz embernek, ahogy valószínűleg Téged sem. Ha igen, akkor rossz környezetben vagy (esetleg tényleg egy oltári nagy seggfej vagy, de akkor idáig el sem jutottál volna az olvasásban).
Tehát a lelki terhek. Vannak – mindannyiunknak vannak. Akinek nincs, az vagy valami istenség, vagy halott. Ha Te egyik sem vagy (amire jó esélyt látok), akkor a kérdés már csak az, hogy mit kezdesz a meglévő terheiddel. Először is megfigyelheted őket. És ha ezt megteszed, akkor rájössz, hogy életed szenvedései közös gyökerekből sarjadtak ki. Vagyis mindig ugyanazok a dolgok miatt szívsz. Más-más formában, de az ok többnyire ugyanaz. Még mindig ugyanazokat a terheket cipeled, mit évekkel ezelőtt.
De akkor mégis miért tudtál boldog lenni akár hosszabb időszakokra is? Miért tudtad leszarni a múltat és élvezni a pillanatot? Nem ennyi lenne a cél? Nem ilyen egyszerű az élet?
Részben igen, ennyi az egész. Amikor boldog és terhektől mentes voltál, jól játszottad ezt az élet nevű játékot. Amit csináltál, azt nagyon jól csináltad – de valami még hiányzott. Valamit elmulasztottál megtenni, és ezért zuhantál meg újra, amikor valaki vagy valami ismét beleszart a levesedbe. Pedig olyan finom volt. Most meg szaros. Te pedig boldogtalan, és nem érted, hogy hogyan került a hátadra megint az a teher, amit egyszer már a self-help guruk lelkes csatakiáltásának hatására olyan büszkén elengedtél. Akkor most hogy a viharba kerültél megint szopóágra? Hát hogy van ez?

Nem a zsákon múlik, hanem a kötélen

Úgy képzeld el a lelki terhedet, mint egy nagy zsákot, ami hozzád van kötve. Pontosabban Te kötötted magadhoz, de erről majd később beszélünk. Tehát van a zsákod, van az életed, és ahogy haladsz előre – vagy akár hátra, esetleg csak egy helyben ücsörögsz –, a zsákod súlya rád nehezedik. Aztán jönnek a jobb pillanatok. Történnek igazán szép dolgok, érnek erős pozitív impulzusok, és egyszer csak azt veszed észre, hogy már nincs ott a zsákod. Boldog vagy. Nyom nélkül eltűnt a teher. Valójában azonban nem magától tűnt el: Te szabadultál meg tőle, csak tudat alatt tetted. Annyira sok jó történt veled, hogy képes voltál megélni a jelen pillanatot – képes voltál simán eldobni a zsákodat.
Feldobtad a magasba, már nem is érezted a súlyát, és azt hitted, hogy soha többé nem is fogod. De még ha nem is maradtál egy helyben, hanem vígan szaladtál tovább életed útján, a zsák akkor is visszaesett – és mivel a kötelet nem vágtad el, ezért ismét csak rád zuhant. De hogyan is vághattad volna el azt a kötelet, aminek még a létezéséről sem tudtál?
Ez így elég szarul hangzik. Akkor hiába vidámkodunk, úgyis jön az újabb és újabb szívás? Hiába éljük meg a jó pillanatokat, úgyis szenvedni fogunk hamarosan? Mi értelme ennek így?
zsakot_cipel
Így semmi. Úgy viszont van, ha megtalálod a kötelet – vagyis azt az erős érzelmi kötődést, ami újra és újra visszarántja magadra a zsákodat. Ez a kötődés a félelem. Minden probléma mögött valamilyen mélyen gyökerező félelem húzódik. Félelem az egyedülléttől, félelem a haláltól, félelem a kiszolgáltatottságtól – hogy csak néhány gyakori példát nézzünk. De a félelmeinkkel azért nehéz bármit is kezdeni, mert amikor mélyen vagyunk, akkor könnyen válnak az irányítóinkká, amikor pedig minden szép és jó, akkor nem foglalkozunk velük. Miért is tennénk – hiszen próbáljuk kiélvezni a már annyira várt, annyira megérdemelt, és annyira mulandó boldogság röpke pillanatait.
Nem hiszek a múlt elengedésében. Abban hiszek, hogy át tudjuk alakítani a tapasztalatainkat valami hasznossá – valamivé, ami által többé, jobb emberré, és végső soron boldogabbá válhatunk. Abban hiszek, hogy meg tudjuk keresni abban a súlyosan ránk nehezedő zsákban a felhasználható értékeket, majd miután kivettük belőle azokat, megkeressük a zsákot hozzánk rögzítő kötelet, és elvágjuk azt.
De ez nem akkor fog megtörténni, amikor éppen mélyen elmerültél a szarban. Olyankor nem megy sem a keresgélés, sem az átalakítás, sem a józan fejjel való gondolkodás. Olyankor semmi másra nem vágysz, csak arra, hogy egy kicsit legalább a fejedet kidughasd a szarból. Legalább ne fulladj bele. Legalább hadd lélegezz. Dehogy akarsz Te ilyenkor megoldani bármit is. Vagy átalakítani. Vagy egyáltalán gondolni rá, hogy miben merültél el, és miért. Csak levegőt akarsz kapni. Legalább egy kicsit. Mert tudod, hogy hamarosan újra alámerülsz. Tisztában vagy vele, hogy nagyon nem jó így az életed, de semmi erőt nem érzel magadban ahhoz, hogy változtass rajta. Sem erőt, sem hitet.

Azért kezdjünk már ezzel valamit

Nem akkor, amikor sem erőt nem érzel magadban, sem hitet. Ilyenkor az első lépés a hited visszaszerzése. A hited Önmagadban, a hited a céljaidban, a hited az életben. Mert ha van hited, akkor bármilyen akadály jöhet, képes leszel átugrani fölötte. Vagy ha átugrani nem tudod, akkor átmászod. Vagy lerombolod. Addig kaparod, amíg el nem fogy előled, és újra látod magad előtt az utat. Mindegy, hogy hogyan, de átjutsz valahogy.
Tehát az első és legfontosabb feladat a hited megerősítése. Ez pedig úgy történik, hogy elkezded dobálni a zsákodat. Pont úgy, ahogy eddig is sikerült időnként, csak most sokkal többször. Igen, vissza fog zuhanni rád. Igen, fájni fog. De amíg a levegőben van – amíg olyan dolgokat csinálsz, amiket igazán élvezel –, addig visszatér a hited. Újra és újra. Minden egyes nap. Építsd be szokásként a zsákod dobálását, keresd a boldog pillanatokat, és ha épp nem találsz, akkor teremts magadnak. Ússz. Fess. Beszélgess a barátaiddal. Sétálj az erdőben. Sétálj a háztetőn. Csinálj bármit, ami boldoggá tesz. Amitől azt érzed, hogy élsz, nem csak létezel.
Élj, dobáld fel a zsákodat minden egyes nap, és egy idő után egyre többet lesz az a levegőben. Akár hetekig vagy hónapokig is. Ilyenkor jön el a következő lépés ideje. Azon lépésé, amit eddig következetesen kihagytál az életedből. Eljött az idő, hogy újra egy nagy erőt vegyél magadon, és belenézz a zsákodba. Nem csak a tetejére, hanem egészen a mélyére.

Az mehet, ez marad

Talán hallottál már James Altucher nevéről. Talán nem, de nem is a neve a lényeges. Még csak az sem, hogy sikeres vállalkozó, 17 igen népszerű könyv szerzője, és rengetegen olvassák a blogját napi szinten. James Altucher egy népszerű, sikeres ember. És nincs semmije. Pontosabban egy utazótáskányi és egy hátizsáknyi cucc az összes saját tulajdona. Eladta a lakását, a kocsiját, kidobta az emléktárgyait (még a diplomáját is), és a világ nomádjaként éli az életét.
hatizsakkal
Egyszer egy író barátja szerette volna az új könyvét ajándékba adni neki, de James nem fogadta el. „Nem fér be a táskámba.” – mondta. A barátja pedig mosolygott, aztán elküldte neki elektronikus formában. Nem mindenkinek jön be egy ilyen élet (James egyébként nem is akar senkit sem rábeszélni, egyszerűen így él, mert neki most így jó), de ha belegondolsz, sokat lehet tanulni belőle.
Ahogy ő maga fogalmazott: „Nem szeretem az áskálódást. Nem szeretek pletykálni másokról. Amikor ilyet teszek, úgy érzem, mintha cipelném magammal azokat az embereket a hátizsákomban. És minél többet pletykálok, annál nehezebb lesz a hátizsákom.”
Nemcsak a pletykálással van ez így, hanem mindennel, amit teherként cipelsz életedben. Amikor eljutottál oda, hogy bele tudsz és bele is mersz nézni a saját zsákodba, akkor kezdődhet a szelektálás. Pakolj ki mindent. Tényleg mindent, egyesével. Mire nincs szükséged, és mire van? Mi az, ami csak teher, és mi az, ami értékes tapasztalat?
Megcsalt a volt párod? Tedd el magadnak a tapasztalatot, hogy ez megtörténhet, és hogy miért történhetett meg. A többi részét – az ego-t, a bosszúvágyat, az új pároddal szembeni bizalmatlanságot, a folyamatos ellenőrizgetést, az önsajnálatot – pedig dobd ki a francba. Mert ha nem teszed meg, akkor rohadt nehéz lesz a zsákod, és nem jutsz vele messzire. Meg az új kapcsolatod sem.
Beszólt valaki, hogy nagy a füled? Na és? Láttál már elefántokat egymáson gúnyolódni? Pedig nekik még az orruk is nagy. Valakinek meg pont a Te nagy füleid kellenek. Tényleg. Nem mindenki bukik a kis fülekre. Meg egyébként is, ha mindenkinek bejönnél, elég stresszes életed lenne. Jól van ez így, hidd el. Szard már le.
Azzal kellett szembesülnöd, hogy valaki szerint nem jó az, amit csinálsz, vagy ahogy élsz? Nahát! Lehet, hogy igaza van. Vagy nincs. Derítsd ki, de ne játszd a sértődött mártírt, mert az nem túl jövedelmező szerep. Ha van még mit fejlődnöd (mindig van), akkor fejlődj, ha pedig a csúnya beszólás oka az, hogy a másik ember a saját gyengeségét vetíti ki rád (általában ez is igaz), akkor fogadd meg Seth Godin nagyszerű tanácsát, és kezeld úgy, mint egy 2 éves kisgyereket: mosolyogj rá, vegyél neki egy nyalókát, aztán hagyd ott.
Ugyan már! Hova ez a nagy ego? Hova ez a gyűjtögetés? Úgysem viszed magaddal a sírba. Akár megszabadulhatsz tőle előtte is, hogy addig is élvezd az életedet. Pakold ki azt a zsákot, mert hatalmas szívességet teszel ezzel Önmagadnak. Őrizd meg a múltadból azt, ami hasznos, amire tudsz építeni, aztán nézz szembe a félelemeiddel, mert azok kötözték hozzád a zsákodat. Talán attól félsz, hogy újra elhagynak. Talán attól, hogy meghalsz. Talán attól, hogy soha nem is élsz igazán. De hiába félsz ezektől, attól még megtörténhetnek. Viszont ha nem blokkolod saját magadat, akkor talán élvezni is tudod az életedet. És talán, tényleg csak talán, egyre kevesebb szar lesz az életedben. Mert nem sétálsz bele Te magad.
Van egy afrikai közmondás, ami így szól: „Ha nincs belső ellenség, a külső ellenség nem árthat.” Győzd le a belső ellenségedet. Amint ezt megteszed, rájössz, hogy sokszor nem is szar napod van, csak van benne szar pár perc, ami miatt aztán elszarod az egész napodat. Vagy a hetedet. Vagy az életedet. Ne cipelj fölösleges terheket.
A boldog élet kulcsa nem az, hogy minél több dolgot megszerezzünk, hanem az, hogy minél több dologtól megszabaduljunk. Mindentől, ami fölösleges.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!