Engedd el a múltat – hangzik a bölcs(nek tűnő) tanács sok önismereti guru, pszichológus és lelki vezető szájából, és első ránézésre valóban egészen logikus, sőt, tetszetős is a gondolat, hogy a múltunkat elfelejtve továbblépdelünk egy sokkal boldogabb új élet felé.
Csakhogy nincsen új élet. És könnyen lehet, hogy még csak boldogabb sem lesz a folytatás. Ez így elég rosszul hangzik, tudom, és most a remény és az ego karöltve tiltakozik benned a fenti kijelentések ellen, hiszen ezzel látszólag az egyetlen kapaszkodót húztam ki alólad. De csak látszólag.
A legtöbb ember számára a múlt sokkal nagyobb terhet jelent, mint amekkorának látszik. Ahhoz, hogy ezt megértsd, gondolj vissza egy olyan pillanatra, amikor úgy érezted, minden rendben van, teljes boldogság tölti be a szívedet és az egész lényedet. Talán már itt elakadtál. Mikor volt ilyen legutóbb? Mikor érezted magad teljesen felszabadultnak? Tartott ez tovább is, mint egyetlen pillanat? Jó eséllyel néhány perc, legfeljebb néhány óra után kizökkentél az önfeledt boldogságból, és egy újabb hosszú, közömbös vagy kifejezetten gondterhes időszak következett. De sokan vannak, akiknek még abban a néhány perc boldogságban sincsen részük soha, mert mindig ott van mélyen valami… Valami, ami egy picit belepiszkít a jó érzésbe, és ami a jó érzés elmúltával egyre csak erősödik.
Terheket cipelünk. A múlt terhei folyamatosan nyomják a vállainkat, és idővel hozzászokunk. Mert ehhez is hozzá lehet szokni. Ez válik a nyugalmi súlyunkká – egy jóval nagyobb súllyá, mint ami a könnyű, boldog énünkhöz tartozik. Hozzászokunk a terhekhez, és el is felejtjük, hogy milyen igazán könnyűnek érezni magunkat. Olyan könnyűnek, hogy nem jelent problémát sem visszaemlékezni egy-egy korábban fájó pillanatra, sem belegondolni abba, hogy mit hoz majd a jövő. Olyan könnyűnek, hogy meg tudjuk élni a jelen pillanatot a maga teljességében. Túl nagy a nyugalmi súlyunk ehhez.
terhet_cipel
De akkor miért is mondom, hogy az „engedd el a múltat” tanács nem jó megoldás? Hiszen pont erről van szó, nem? Túl sok terhet cipelünk a vállunkon, pakoljuk hát le, és könnyed léptekkel haladjunk tovább a boldogság felé. Nem igaz? Hát nem. Ugyanis van egy dolog, ami nagyvonalúan kimaradt a történetből: nem fogod tudni elengedni a múltadat. És aki azt mondja, hogy neki sikerült, az vagy hazudik, vagy még nem ismeri önmagát eléggé, esetleg mentálisan sérült (mert tényleg vannak olyan mentális sérülések, amelyek kitörlik az emlékeket).
Nem, nem fogod tudni kitörölni a múltadat. Az is Te vagy, és bármilyen jól hangzik a régi és az új élet fogalma, valójában csak egyetlen életed van. Persze megpróbálhatod kitépni magadból a régi sérelmeket. Megpróbálhatod elhitetni magaddal, hogy a régi életed lezárult, és az újnak már semmi köze ahhoz. Talán még menni is fog egy ideig – látszólag. De a szőnyeg alá söprésnek van egy nem elhanyagolható hátránya: ami oda kerül, az előbb-utóbb ki is jön. Egészen biztosan kijön. És legtöbbször nem is olyan formában, mint ahogyan bekerült, hanem teljes másként. Sokan észre sem veszik az összefüggést.
Szerinted miért van ennyi rákos beteg? Miért kapnak stroke-ot látszólag ok nélkül is emberek (például én is)? Miért vált népbetegséggé a depresszió és az alkoholizmus? Nem, nem a túl sok mérgező anyag bevitele a rák vagy a szív-és érrendszeri betegségek kialakulásának alapvető oka, hanem a félelem. A méreganyagok csak rásegítenek. Én nem láttam még olyan rákos vagy stroke-os beteget, akinek ne lett volna valamilyen komoly lelki terhe a múltjában. A depressziónál pedig egyértelmű a lelki ok. Minden betegnél megtalálható egy olyan teher, amivel nem tudott mit kezdeni, ezért mélyen eltemette magában. És sokan közülük el is hiszik, hogy sikerült nekik. Amikor pedig egy betegség, egy „összeférhetetlen természet” vagy egy elrontott párkapcsolat formájában feljönnek az elfojtott lelki terhek, akkor általában észre sem vesszük a kettő közötti kapcsolatot. Így válik a felejtés halálossá.
osszetorve
A múltad terheitől csak egyféleképpen tudsz ténylegesen megszabadulni: úgy, ha átalakítod azokat. Ez egy jóval nehezebb és hosszabb folyamat, mint a felejtésre épülő „új élet” kezdésének stratégiája, azonban így biztosan nem csapod be önmagadat. Ne akard elfelejteni a múltadat – hiszen ha nem lett volna, most Te sem lennél jelenlegi önmagad. Erre persze azt mondhatod, hogy úgy jobb is lenne, hiszen most össze vagy törve, szenvedsz, utálod magadat és az egész világot, de ez nem azért van, ami történt veled a múltban, hanem azért, mert így döntöttél. Ez most megint kegyetlenül hangzik, de ahogy Eckhart Tolle nagyon szépen megfogalmazta: „A szenvedés addig szükséges, amíg rá nem jössz, hogy nem szükséges.”
Ehhez persze időre van szükség, de az idő önmagában nem lesz elég. Csak akkor leszel képes visszanyerni gyermekien könnyű lelki súlyodat, ha ezért tudatosan teszel, és felszínre hozod azokat a sérüléseidet, amiket eltemettél mélyre. Igen, ez fájni fog. Lehet, hogy nagyon. Az őszinteség fájdalmas – és ez akkor is így van, ha önmagaddal vagy őszinte. Sőt, ilyenkor a legfájdalmasabb, éppen ezért nem teszik meg sokan. De ha Te nem szeretnéd tovább cipelni a terheidet, akkor egy tudatosan felépített, négy lépcsős folyamaton fogsz keresztülhaladni, aminek az eleje kemény lesz, de a végére teljesen felszabadulsz.

Az első lépés: gyász

Általában ezzel kezdődik a folyamat, bár van, aki élete összeomlása után egyből belemerül valami egészen más tevékenységbe, és a gyász csak később – akár jóval később – tör utat magának. Nem mondom ezt rosszabb útnak, mert van, akinek csak így van esélye arra, hogy ép ésszel kikerüljön a mélypontról. De gyászra mindenképpen szükség van, különben szőnyeg alá söprés lép a helyébe, annak pedig ismerjük a következményeit.
Az igazán fájdalmas lelki sérülések után nem baj, ha a padlón maradsz egy kicsit. Érző ember vagy, sérülékeny, aki sokszor volt erős, de nem tud mindig az lenni. Maradj lent egy kicsit, gyászolj, érezd a fájdalmat, és ne foglalkozz semmivel, csak egyetlen egy dolgot tudj: azt, hogy fel fogsz állni.

A második lépés: elfogadás

A gyászidőszak csak akkor tud lezárulni, amikor elfogadod a múltadat, és elfogadod a jelenlegi helyzetedet is. Elfogadod, hogy ami történt veled, annak oka van, és ha mégsem látod az értelmét, akkor Neked kell értelmet adnod neki. Illetve nem kell, csak érdemes. Mert minden tapasztalatot fel tudsz használni arra, hogy épülj, fejlődj általa. Ez kizárólag Rajtad múlik.
És az elfogadáshoz hozzátartozik önmagad elfogadása is, mert bármi is történt a múltadban – akár Te okoztad azt, akár másvalaki vagy valami ártott Neked –, ez nem változtat azon, hogy értékes ember vagy. De az értékedet csak akkor tudod kifejezni, vagy egyáltalán észrevenni, ha őszintén képes vagy szeretni önmagadat. Nem az egoista, felszínes önimádatról beszélek, hanem arról az összhangról, ami a gondolataid, a szavaid és a cselekedeteid között van. Mert ilyen összhang csak abban az emberben tud kialakulni, aki elfogadja önmagát. És ez az alapfeltétele a változásnak is.

A harmadik lépés: átalakítás

Az elfogadás soha nem azt jelenti, hogy beleragadsz a jelenlegi helyzetedbe, mert az valójában beletörődés lenne. Az elfogadás arról szól, hogy őszintén ki tudod jelenteni: minden jó úgy, ahogy történt, felhasználom a múltamat, és a jelenlegi helyzetemre építve dolgozom azon, hogy előbbre jussak. Átalakítom a múlthoz kapcsolódó fájdalmas érzéseimet, és ezáltal formálom a jövőmet.
Ez persze nem egyszerű. Nagyon nem egyszerű jónak látni egy olyan dolgot, ami első ránézésre tragédia. És másodikra, de még sokadikra is. De minden összeomlás egyúttal a változás lehetőségét is elhozza. És amikor ezt felismered, akkor tud megkezdődni a múltad átalakítása. Erre viszont nincsen kész recept; csak Te magad tudod megtalálni azt, hogy a Téged ért negatív hatásokat milyen pozitív változásra tudod felhasználni. Keresd meg, hogyan tudsz többé, jobb emberré válni azáltal, ami történt veled. Fejlődj általa, és keress egy önmagadnál magasabb célt is: segíts másoknak a tapasztalataiddal, vagy alkoss valami értékeset, amiben benne van minden tudásod és érzésed. Így válik a múlt terhe a jövő erős alapjává.

A negyedik lépés: elengedés

Az utolsó lépés az elengedés. Nem a múltad elengedése, mert azt megbeszéltük, hogy nem megoldás, hanem a múlthoz kapcsolt negatív érzéseidnek az elengedése. Ha az előző három lépést végigcsinálod, akkor a negyedik már egy természetesen alakuló, automatikus folyamat. Mert amint értelmet adtál a múltadnak, a hozzá kapcsolódó új pozitív érzések fokozatosan elkezdik kiszorítani a régi negatívakat. Már nem a feldolgozatlan múlt miatti fájdalom dominál, hanem az önismeret által hozott magabiztosság és a fejlődés lehetősége iránti lelkesedés. Már nem áldozatnak tartod magadat, hanem tapasztaltnak, aki még gyenge ugyan, de napról napra egyre erősebb. Emelkedsz. És már tudod, hogy senki és semmi nem ránthat vissza, mert nagyon erős alapokra építkezel. Pont az erősítette meg az alapjaidat, ami lelkileg annyira meggyengített: a szenvedés. De már nincs többé szükséged a szenvedésre. Elengedheted.
Ha elég bátor és elkötelezett vagy ahhoz, hogy szembenézz önmagaddal, megismerd a félelmeidet és átalakítsd a múltadat, akkor a fenti négy lépcsőt végigjárva eljutsz abba az állapotba, amikor végre igazán könnyűnek érzed magad. Nem cipelsz tovább fölösleges terheket, hanem lehetőséget adsz önmagadnak arra, hogy a jelen pillanatból a legtöbbet kihozva meglásd az élet apró csodáit, és kibírd az újabb nehézségeket. Mert biztosan lesznek újabbak is, csak már egészen máshogy állsz hozzájuk.
Én azt mondom, ne engedd el a múltat, hanem inkább fogadd el. Őrizd meg gondosan, kapcsolj hozzá pozitív érzéseket, és használd fel arra, hogy még teljesebb életet élj ezután. Mert a felejtés gyakran válik halálos csapdává, míg a szembenézés mindig előre vezet.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!