A legtöbb ember élete során újra és újra beleesik egy hatalmas tévedésbe. Pedig egy-két alkalom után tanulhatnánk belőle – miután a nagy reményeket letarolja egy újabb csalódás, és ismét a padlón találjuk magunkat. Tanulhatnánk belőle, mégsem tesszük. Inkább megszenvedjük újra és újra ugyanazokat a köröket. A tévedésünk pedig egész röviden annyi, hogy egy másik embertől tesszük függővé a saját boldogságunkat.
„Majd ha lesz valakim, akkor boldog leszek.”
„Majd ha a társam megteszi ezt meg ezt meg ezt meg ezt, akkor minden szuper lesz.”
„Majd ha a szüleim/rokonaim/gyerekeim rendben lesznek, én is rendben leszek.”
„Majd ha a főnököm/kollégám változtat a hozzáállásán, én sem leszek ilyen frusztrált és megkeseredett.”
Vagyis ha a külső körülmények számunkra megfelelőek, akkor (és csak akkor) majd képesek leszünk boldogok lenni. Csakhogy ez egy hazugság. Önmagunkat és a környezetünket is keményen becsapjuk, ha ilyen feltételrendszerbe erőltetve éljük az életünket.
Ahogy a mondás tartja: „Soha ne add a boldogságod kulcsát másik ember kezébe.” Hogy miért, annak többféle oka is lehet, de a végeredmény szempontjából nincsenek nagy különbségek: meg fogod szívni. Méghozzá jó eséllyel nagyon.

Sokféle út ugyanabba a gödörbe

Egész biztosan veled is előfordult már párszor: valaki mástól vártad a jólléted beteljesülését, és pofára esés lett a vége. Volt, amikor azonnal, de olyan is előfordult, hogy eleinte jól alakultak a dolgok, később azonban már nem volt olyan szép és jó minden. Az ideális(nak képzelt) kapcsolat változott, a hibák előjöttek, a másiktól (el)várt dolgok vagy akadozva, vagy sehogy sem érkeztek, konfliktusok születtek meg és erősödtek fel.
Aztán rájöttél, hogy tulajdonképpen egyedül vagy. Még ha a másik ember támogat is sok mindenben, még ha a konfliktushelyzetek feloldásában is közreműködik, akkor is vannak olyan dolgok, amiket egyedül kell megoldanod, vannak olyan csaták, amiket egyedül kell megvívnod, és van egy életed, amit egyedül Te tudsz irányítani – ha hajlandó vagy ezt a felelősséget felvállalni.
Sok ember nem hajlandó erre. Inkább csak várakozik, hogy a körülményei valahogy majd megfelelővé váljanak. Inkább másokra mutogat, hogy miért nem tették még őt boldoggá (természetesen ennél árnyaltabban fogalmazva, de végeredményben pontosan ezt az üzenetet közvetítve). Ahelyett, hogy ő maga tenne valamit a saját boldogsága érdekében, inkább mástól várja ezt, és vagy önsajnálatba süllyedve mérgezi önmagát, vagy hatalmi szerepkörbe „emelkedve” (ahol az emelkedés csak a saját szubjektív skáláján valósul meg) frusztrált cseszegetéssel mérgezi a környezetét. Ez a két menekülőút létezik, ha valaki nem hajlandó a saját életét irányítani.
Pedig viszonylag hamar meg lehet tanulni, mi történik akkor, ha bárki más kezébe nyomod a boldogságod kulcsát: soha nem fogja neked kinyitni vele azt az ajtót, aminek a kinyitását tőle várod. Egész egyszerűen azért, mert nem képes rá. A legtöbb embernek még a saját élete is elegendő kihívást jelent, a saját boldogságát is keresgéli, a Tiéddel pedig pláne nem tud mit kezdeni. Erre Te odamész hozzá, és simán rábízod a kulcsodat?
Ne legyenek illúzióid: el fogja hagyni. Méghozzá úgy hagyja el, hogy még csak fel sem tűnik neki. Ő csak éli az életét, és amikor számon kéred tőle, hogy mit tett, értetlenül néz rád, vagy ösztönből visszatámad. Nem érti, mi a bajod, hiszen nem is tud róla, milyen fontos feladatot adtál neki – akaratán kívül. Ő csak keresi a saját boldogságát, jó esetben odafigyel rád is, de arról nem volt szó, hogy két emberért is ő felel. Még az egy is sok neki olykor.
Aki pedig már egyensúlyban van önmagával, az egyből észreveszi, ha a kezébe nyomnád a kulcsodat, és nem hagyja, hogy ezt megtedd. Nem azért, mert önző vagy érzéketlen, hanem azért, mert pontosan tudja, hogy nem ő fogja megválaszolni életed fontos kérdéseit. Ő csak segíteni tud abban, hogy visszatalálj önmagadhoz, és belül megtaláld a saját válaszaidat.
Aztán vannak olyanok is, akik visszaélnek azzal, hogy a kezükbe adod az életed irányítását. Fogják a kis kulcsodat, és eldobják a francba – jó messzire, lehetőleg egy szennyvízcsatornába, hogy véletlenül se találd meg újra. Te pedig a sötét vájatban nyakig szarosan keresgélheted, és ha újra meg is találod, már gusztusod sincsen hozzá, hogy bármit is kinyiss vele. Így jársz egy másokon indulatból keresztülgázoló seggfejjel, vagy egy másokat az érzéseik alapján manipuláló pszichopatával. Maradandó károsodást tudnak okozni a lelkedben, amit nagyon nehéz utána helyrehozni. Nem lehetetlen, de nagyon nehéz.
És ha nem kezdesz semmit a tapasztalatoddal, akkor ismét csak két út marad számodra: vagy magadba zárkózol, vagy újra belecsúszol ugyanabba a tévedésbe. Az előbbi megkeseredettséghez, bizalmatlansághoz és felszínes emberi kapcsolatokhoz vezet, az utóbbi pedig újabb és újabb fájdalomhoz, csalódáshoz, gödörből gödörbe való bukdácsoláshoz.
Ezért nem jó, ha másokra bízod a boldogulásodat. Emberi kapcsolataink nagyon fontosak, de nem mindenhatóak.

Nem az ő feladata

Érdemes megértened, hogy mi is zajlik olyankor, amikor másra vársz, hogy boldog legyél, és miért vezet ez a stratégia kivétel nélkül mindig a biztos kudarchoz. Akár tudatosan, akár tudat alatt nyomod a kezébe a kulcsot, ezzel azt fejezed ki, hogy a lehető legnagyobb bizalmat és a lehető legnagyobb felelősséget adod neki. Mert mi másnak lehetne nagyobb súlya annál, mint hogy ő döntsön a Te életedről?
Talán nem gondoltad ezt így végig. Talán túl erősnek is tűnik a kifejezés, pedig erről van szó. Nem azért vagy itt a Földön, hogy szenvedj, kibírd valahogy a napokat, és másoknak kiszolgáltatva élj egy olyan életet, amit nem biztos, hogy élni akarsz, hanem azért, hogy szabad és teljes életet élj, megvalósítva és kifejezve önmagadat.
Mindezzel élesen szembemész, amikor más valaki kezébe adod a boldogságod kulcsát, és a legnagyobb bizalmat és felelősséget ruházod rá. Az elsőt nem mindenki érdemli meg (gondolj csak a politikusokra: ha nem bízol bennük, miért tőlük várod az életed szebbé tételét?), a másodikat pedig senkire sem érdemes ráaggatni. Nemcsak azért, mert nem tisztességes dolog, hanem azért sem, mert ennek az elvárásnak biztosan nem fog tudni megfelelni.
Hogyan is tudna? Egy másik ember soha nem érthet meg teljesen, soha nem érezheti pontosan ugyanazt, amit Te, és soha nem találhatja ki pontosan, hogy neked éppen mire van szükséged. Hiszen soha nem élte át pontosan ugyanazokat a tapasztalatokat, mint Te, soha nem lehet pontosan ugyanolyan a személyisége, mint a Tiéd, soha nem pontosan ugyanolyan a hormonösszetétele, mint neked (ami még egy emberen belül is folyamatosan változik, befolyásolva aktuális szükségleteit), és soha nem lesz pontosan olyan, mint Te. Ezért nem tud soha teljesen megérteni, csak elfogadni Téged (ha erre hajlandó és képes).
Te pedig el tudod fogadni ezt a tényt, megértve, hogy senki sem felel érted – kizárólag Te önmagadért.

Belül van a gond – és a megoldás is

Persze jó oka van annak, hogy a felelősség vállalása elől annyian elmenekülnek. Nem véletlenül vagyunk ennyire naivak (vagy ostobák), hogy azt várjuk, bárki más majd boldoggá tesz minket. Gyermekkorunkban megtanultuk, hogy másoktól függünk, és ez egész felnőttkorunkra kihat. Az iskolában nem alkotni, hanem ismételni tanítanak, a szülők jelentős része kijelöli a gyermeke számára az utat (amit ő képtelen volt beteljesíteni, így a gyermekét használva próbálja azt megélni), és a fogyasztói társadalom sem az önálló gondolkodást és felelősségvállalást támogatja.
Aki függő, az irányítható, és aki irányítható, az hasznot hoz irányítójának. Ezért van ennyi politikailag fanatizált ember, ezért van ennyi szenvedélybeteg, ezért élnek annyian gyógyszereken, és ezért vannak a pofátlanul gazdag szűk réteg mellett a megélhetésért kínlódó, vagy akár mélyszegénységben élő tömegek. A függés a függőnek hazug biztonságérzetet, az irányítónak valós anyagi hasznot hoz. Ilyen egyszerű és nagyon jól működő stratégia ez.
A másoktól való függés egyébként nem teljes mértékben haszontalan, hiszen mind biológiai, mind társadalmi szerepünk társas kapcsolatokra épül. Jó érzés, ha van egy közösség, ahová tartozhatunk, jó érzés, ha van egy társunk, akivel a boldogságunkat és a nehézségeinket is megoszthatjuk, és a jó érzésen túl az evolúció szempontjából sem hátrányos, ha nem vagyunk teljesen egyedül.
A gond akkor kezdődik, amikor ezt a függést kiterjeszted más területekre is, és már a saját értékedet is csak másoktól függőnek tekinted. Mintha bármivel is szarabb ember lennél, ha valaki vagy valakik annak tartanak. Mintha kevesebbet érnél csak azért, mert valaki ezt mondta. Mintha senkinek sem kellenél csak azért, mert valakinek nem kellesz. Mintha bárki más jobban tudná, hogy neked mi a jó, mint Te magad.
Ez a kiterjesztett függés hajszol bele abba a hatalmas tévedésbe, hogy mástól várod a boldogságod megérkezését. Egy hamis világkép, ami egy hamis énképből ered. Egy olyan énképből, amely szerint Te csak bábu vagy, akit mások kedvük szerint rángathatnak – vagy ha ennél valamivel már nagyobb az önbecsülésed, akkor azt várod, hogy a Te kedved szerint rángassanak.
Mert ez is csak rángatás. Ha a másik ember éppen teljesíti azt, amit elvársz tőle, akkor boldognak érzed magad, ha pedig nem, akkor szenvedsz és nem teszel semmit azért, hogy jobban érezd magad. A „majd ő” című stratégia folyamatos kiszolgáltatottsághoz és rendszeres csalódásokhoz vezet.
Az a helyzet, hogy hiába bízod bárkire is a saját boldogságod kulcsát. El fogja hagyni. Ha egyedül nem tudsz boldog lenni, akkor tartósan mással sem leszel az. Az elvárásaid mindig meg fogják mérgezni a boldogságodat – és előbb-utóbb a kapcsolatodat is. Mert olyat vársz egy másik embertől, amit senki nem tud megtenni: nem tudja kinyitni a kulcsoddal az ajtódat, hogy általa majd Te boldog legyél.
Idővel pedig arra is rájössz, hogy ajtó sincsen. A boldogság nincsen elzárva előled – nem kell semmit sem elérned ahhoz, hogy átélhesd, nem kell senkinek a közreműködése hozzá, és még csak nem is kell várnod semennyit rá. A boldogság egy döntés, amit a jelen pillanatban hozol meg.
Nem, nem kell mindig boldognak lenned. Nem kell elhinned azokat a motivációs maszlagokat, amiket vagy üzleti érdekből, vagy a divathullámmal sodródva sokan megpróbálnak lenyomni a torkodon. Senki nem tud mindig boldog lenni. Ha meghal egy szeretted, hogyan tudnál őszintén mosolyogni? Ha átver valaki, akiben megbíztál, természetes, hogy csalódott leszel. Ha nem sikerül valami, amivel keményen próbálkoztál, nem fogsz örömödben ugrálni. Helye van a szomorúságnak, a fájdalomnak, a padlón fekvésnek és a félelmeknek is.
Nem kell semmit sem letagadnod. A kérdés soha nem az, hogy megélsz-e mélypontokat, hanem az, hogy ha mélyre kerülsz, eljön-e az a pillanat, amikor meghozod a döntést: boldog vagyok. Most, a jelen pillanatban, mindenkitől és mindentől függetlenül. Meglátva a saját belső értékeidet, megbecsülve azt, akid és amid van, megtéve azt, amit önmagadért és a környezetedért meg tudsz tenni, és elfogadva azt, ami nem rajtad múlik. Mert így döntöttél.
Mert csak Te dönthetsz így – más ezt nem tudja megtenni helyetted.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!