Vedd be a mérget, hisz szeretlek – avagy hányféleképpen teheti tönkre egy szülő a gyermeke életét

Írta: | 2016-03-28
Egy szülő mindig jót akar a gyerekének. Pontosítok. Egy kicsit is ép elméjű szülő mindig jót akar a gyerekének. De ez nem mindig sikerül. Még azok a szülők is hibáznak időnként, akik a nevelésükkel összességében építik, nem pedig rombolják gyermekük lelki egészségét, de rengeteg az olyan szülő is, akinek az egész nevelési módszere alapvetően hibás.
A szülővé váláshoz nincs szükség jogosítványra. Pedig sokkal nagyobb felelősség elindítani egy életet, mint egy autót. Sokan nincsenek ezzel tisztában. És leginkább azok tesznek hatalmas terheket a gyerekeikre, akik maguk is komoly lelki sérüléseket szenvedtek el a saját szüleik miatt.
Számos módja van annak, hogy egy szülő maradandó károkat okozzon egy kisgyerek lelki világában. Olyan károkat, amiket a sérült gyermek felnőttként már nagyon nehezen tud helyrehozni. Sokaknak nem is sikerül egész életükben. És sok szülő úgy éli le az egész életét, hogy teljesen meg van győződve arról, hogy amit tesz, az jó.
Nézzük meg kicsit közelebbről a lassan ható mérgek beadagolásának leggyakoribb módszereit.
szulok_gyerek

Az önbeteljesítő

Vannak, akik elcseszik az életüket. Sokan vannak. Lemondanak az álmaikról, beletörődnek egy rossz döntésükbe, nem próbálnak felállni, ha padlóra kerültek, és olyan életet élnek, amit a szívük mélyén maguk is utálnak. Mert nem is élet ez, csak túlélés.
Aztán jön a gyerek, és jön vele az új lehetőség. A lehetőség, hogy a szülő a saját elcseszett életét a gyerekén keresztül kompenzálja. Hogy az ő meg nem élt álmait majd a gyereke teljesítse be. Legyen a gyerek orvos, mert a szülő nem lehetett az. Vagy járjon tánciskolába – ha tetszik neki, ha nem –, mert az a szülőnek kimaradt az életéből. Éljen olyan életet, amilyet a szülő szeretett volna régen.
A szomorú tény az, hogy szeretet ide vagy oda, az ilyen szülő-gyerek kapcsolatban a gyerek eszközzé válik. Az önbeteljesítésre vágyó szülő olyan mértékig képes – gyakran tudat alatt – kihasználni a saját gyerekét, hogy beleszól az életcéljának megválasztásába, az életvitelébe, a párválasztásába, és minden egyes fontos döntésébe. Gyakran nem is csak addig, amíg a gyermek fel nem nő, hanem egész életében.
Ha a gyereke hagyja ezt. Ha viszont felnőttként felismeri, hogy nem a saját életét éli, hanem az anyukájáét vagy apukájáét, és rájön, hogy a szíve mélyén ő másra vágyik, akkor képes lesz meghúzni a határvonalat szülei és önmaga között. A vonalat, amit másoknak, még a saját szüleinek sem enged átlépni.

A társas mártír

Ő nem próbálja meg kompenzálni az elcseszett életét, hanem társat keres a szarban való ücsörgéshez. Röviden ennyi. „Ha nekem szar volt az életem, vagy most szar, akkor Neked se legyen már jó!” És ki más tudna a legmegfelelőbb társa lenni mártír létének lelki támogatásához, mint az, aki a legközelebb áll hozzá: a saját gyermeke. A magához láncolás történhet tudat alatt, de az is előfordul, hogy akár nyíltan, szavakkal és tettekkel is megfogalmazza a szülő a gyerekének: „Tartozol nekem, a lekötelezettem vagy, mert megszültelek (vagy én vagyok az apád).”
Kedves felnőtté vált gyermek! Nem, nem tartozol semmivel a szüleidnek. A szeretet nem üzlet. Aki szeretetet, vagy akár életet ad neked, az vagy őszintén, tiszta szívből adja, vagy ha ezért bármit is vár cserébe, akkor üzletel veled. Akkor is, ha ezt tudat alatt teszi. Egy ilyen szülő-gyerek viszonyban egy nagyon csúnya érzelmi zsarolás eszközévé válsz. Azért csúnya, mert szeretetbe van csomagolva, és épp ezért olyan kártékony is.
Senkinek nincs semmiféle alapja arra, hogy üzleteljen az életeddel. És Te se akarj üzletelni. Ha szereted a másik embert, akkor fejezd ki felé a szeretetedet, de ne egy nem létező tartozást próbálj kiegyenlíteni. Az úgysem fog sikerülni.

Az ego építő

Az ego bajnokai is válhatnak szülővé – semmi nem gátolja meg őket ebben. Ők azok, akik tudják, hogy hogyan kell mindent csinálni, és biztosak benne, hogy ők mindig a helyes úton járnak. Sőt, teljesen meg vannak győződve arról, hogy valójában az egyetlen helyes út az övék.
Kizárják a fejlődés lehetőségét, soha nem kérdőjelezik meg a saját tetteik és szavaik helyességét, és másoknak sem hagyják, hogy ezt megtegyék. A gyerekük viszont meg fogja tenni. Egy kisgyereket egyáltalán nem érdekli a szülői ego, ő mindent ösztönösen megkérdőjelez. És amint ezt megteszi, onnantól kezdve az ilyen szülő-gyerek kapcsolat két irányba indulhat el: vagy a szülői minta hatására a gyerek is egy egoista seggfejjé válik, vagy egy önbizalom-hiányos elnyomottá.
Az ego építés finomabb változata az „Én nem akarok beleszólni, de…” kezdetű mondatokban nyilvánul meg, azonban még veszélyesebb, ha az önhittséghez irigység is társul. A társas mártírral ellentétben a szülő itt nem kishitűségből, hanem féltékenységből töri le saját gyerekének szárnyait. A gyerek nem tudhat jobban nála semmit, nem juthat magasabb szintre nála sem tanulás, sem karrier, sem magánélet tekintetében.
szulo_vezet

A sorskövető

A sorskövető szülő esetében szintén az ego diadaláról van szó, de az előzőnél enyhébb formában. Az ilyen szülő kivetíti a saját életét, „sorsát”, megélt szituációit a gyerekére, és őszintén hiszi, hogy a gyerekére ugyanazok az élettapasztalatok ugyanolyan hatással vannak, mint rá voltak. Meggyőződése, hogy gyermekének ugyanazon minta szerint kell élnie, mint ahogy ő tette és teszi, és ugyanazt az utat kell bejárnia, mint neki.
Az ego építő szülővel ellentétben, itt nem a gyerek életébe való agresszív beavatkozásról van szó, hanem sokkal inkább egy olyan hitvilág átadásáról, amely bekorlátozza az induló életet azon keretek közé, ahol a szülő maga is él.
Pont ezért olyan nehéz felismerni az ilyen kapcsolat mérgező voltát, hiszen semmi rossz szándék nincs a háttérben. Egyszerűen csak arról van szó, hogy egy olyan szülő, aki a saját agyában korlátokat állított fel, ezeket a korlátokat beépíti a gyermeke agyába is.

Az uralkodó

Az ilyen emberekről elég, ha annyit tudsz, hogy gyengék, ezért akarnak erősnek látszani. Kevésnek érzik magukat, ezért akarnak másoknál többnek látszani, és ezért vágynak mások életének irányítására. Megteszik ezt a párjukkal, a kollégáikkal, az utcán szembejövő ismeretlennel, és megteszik a saját gyerekükkel is. És persze olyan is van, aki senki mást nem tudott irányítani az életében, ezért próbálkozik a saját gyerekével. Csúnyán hangzik, de az állati ösztönök az emberekre is érvényesek: a ragadozó is mindig a leggyengébb egyedet választja ki, hogy lecsapjon rá.
Az uralkodó típusú szülő olyan szinten képes elnyomni gyermekét, hogy az felnőttként sem lesz képes kiegyensúlyozott emberi kapcsolatokat kialakítani. Mindenhol és mindenkivel alárendeltnek érzi magát, és nem ritka, hogy tudat alatt olyan párkapcsolatokat és más emberi kapcsolatokat keres, ahol a korábbi szülő-gyerek minta szerint élhet tovább elnyomásban. Nem azért, mert ez neki jó, hanem azért, mert nem is tud róla, hogy máshogyan is lehet.

A rátelepedő

A túláradó szeretet is lehet mérgező. Én ezt Shanghai effektusnak nevezem, utalva arra a városra, ami addig próbált emberközpontúvá válni, és addig növekedett, amíg túlnőve önmagát számomra már embertelenné vált. A szülő, aki túlzott mértékben rátelepedik a gyerekére – bármilyen jóhiszeműséggel és szeretettel is csinálja ezt –, valójában önálló életre képtelenné teszi őt. Persze vannak olyan szülők, akik nem is akarják, hogy gyermekük bármikor is önállóvá váljon, hiszen belül mélyen arra vágynak, hogy magukhoz láncolhassák őt addig, amíg csak élnek.
A legtöbb gyerek számára azonban a túlzott gondoskodás egy idő után már komoly teherré válik. De nemcsak a szülő-gyermek kapcsolatot mérgezi meg a rátelepedő típusú szülő, hanem gyermekének minden más emberi kapcsolatára is hatással van. Többnyire igen káros hatással. Az ilyen gyermek ugyanis felnőve elég sokat fog szenvedni a rossz választásai és rossz konfliktuskezelési módszerei miatt.
A rátelepedő szülő fiúgyermeke férfiként jó eséllyel önbizalomhiányban szenved majd, és képtelenné válik a magabiztos ismerkedésre, később pedig a férfiszerep magabiztos betöltésére a párkapcsolatában (ha egyáltalán lesz értékelhető párkapcsolata). Lánygyermek esetében pedig a rátelepedésből való menekülés könnyen vezethet oda, hogy a nő egy érzéketlen, seggfej párt választ magának.
no_fel

A rettegő

A túlzott gondoskodáshoz hasonlóan a túlzott féltés is igen káros tud lenni. A rettegő szülő gyomra folyamatosan görcsben van, hogy szeretett gyermekével valami baj történhet. Picit beüti a fejét, vagy van egy kis hasmenése a babának, és máris orvoshoz rohan vele. Folyamatosan aggódik, és ennek hatására burokban neveli a gyermekét, akiből így jó eséllyel egy gyenge immunrendszerű, és legtöbbször lelkileg is gyenge felnőtt válik.
Egy olyan felnőtt, aki a szülői minta hatására folyamatosan aggódni fog először a saját élete miatt, később pedig a gyereke miatt. Aggódik és görcsöl, és közben elmulasztja azt, amiért itt van a Földön: hogy élvezze az életét, és kihozza belőle a legtöbbet, amit csak tud.
Amikor pedig a szülői burok kiszakad – mert általában ki szokott, amikor a felnövő gyerek életében bekövetkezik az első igazi tragédia –, akkor olyan mélyre tud zuhanni a korábban mindentől megóvott ember, hogy onnan nem biztos, hogy képes lesz felállni. Ezért van az, hogy nemcsak a figyelem hiánya veszélyes egy gyermekre, hanem a túlzott féltés is nagyon komoly károkat tud okozni. Csak ez általában jóval később, már felnőttkorában üt vissza a gyerekre.

Az érzelmi nulla

Érzelemmentes, vagy érzelmekben szegény szülő-gyermek kapcsolat két okból lehetséges. Az egyik az, hogy a gyereket nem akarta a szülő, és később sem tette helyre magában a gyermekével való kapcsolatát. Ilyenkor a gyerek csak terhet jelent a szülő számára, akinek ha van, akkor a lelkiismerete az egyetlen, ami miatt próbálja bebeszélni magának, hogy a gyerek számára nem is teher. A kapcsolatuk azonban ettől még hideg marad, mert még ha a szavai nem is őszinték egy embernek, a tettei mindig azok.
Az érzelmi szegénység másik lehetséges oka az, hogy a szülő egyáltalán nem képes őszinte, feltétel nélküli, tiszta szeretet adni. Nemcsak a gyermekének, hanem senki másnak sem. A szeretet ugyanis nemcsak egy érzés, hanem egy képesség is, amit ha valaki nem sajátított el – mert bármilyen furcsán is hangzik, nem tanították meg őt tisztán szeretni –, akkor a gyermekével való kapcsolata sem lesz soha szeretettel teli. Az ilyen szülő gyakran köti feltételekhez a szeretetét, és ha ezek a feltételek nem teljesülnek, akkor szeretetmegvonással bünteti a saját gyermekét.

A majmoló

Az önbizalom-hiányos ember gyakran válik majmoló szülővé. Amit mások csinálnak, azt csinálja ő is. Ha egy ismerősének, egy ismeretlennek, vagy a reklámban mosolygó színésznek valami működött, akkor neki is biztosan működni fog. Igaz ez az ételekre, az öltözködésre, a nevelési módszerre, a hobbi választásra, és gyakorlatilag mindenre, ami a gyermekével kapcsolatos.
Az ilyen szülőnek nem számít, hogy gyermeke egy egyedi emberi lény, egyedi igényekkel, egyedi képességekkel, egyedi szükségletekkel. Valószínűleg bele sem gondolt ebbe soha. Mivel önmagában nem bízik eléggé, ezért vakon követi a csordát, a legnagyobb hangú vezetőt, vagy bárkit, akinek a szava éppen eljut hozzá – függetlenül attól, hogy az az ember rendelkezik-e valódi kompetenciával, vagy sem.
A majmoló szülő nevelési módszerének gondolom számodra is egyértelmű a hatása: nem saját gyerekének a valódi igényeit és szükségleteit fogja kielégíteni, hanem a gyerekét igazítja a vélt szükségletekhez. Az ilyen gyermek később nehezen tud majd valóban önmaga lenni, és az is gyakran előfordul, hogy mivel kiskorában nem kapta meg azt, amire szüksége volt, ezért felnőttként (vagy már nagyobb gyerekként is) a lelki sérüléseit önmagára és másokra káros módon próbálja majd kompenzálni.

A megfelelési kényszeres

A majmoló szülőhöz hasonlóan a megfelelési kényszerben szenvedő szülő is feláldozza a saját gyermekének igényeit – és ezáltal a boldogságát is. Benne is dolgozik az önbizalomhiány, azonban nála nem a saját eszköztár hiánya a meghatározó, hanem a félelem, hogy nem fogadják el őt olyannak, amilyen. Fél, hogy nem jó szülő, nem jó ember, és valaki vagy valakik emiatt elítélik majd őt.
Vannak, akiket a kívülállók véleménye és a társadalmi elvárások tartanak láncban. Ők azok, akik az iskolarendszerünk és a szülői nevelés hatására mindenkinek és mindennek meg akarnak felelni, mert nem tanulták meg leszarni azok véleményét, akik nem számítanak. Mások pedig – és az ő helyzetük még nehezebb – a saját közvetlen környezetüknek próbálnak mindenáron megfelelni, és soha nem is kérdőjelezik meg, hogy amit onnan hallanak, az helyes.
Pedig könnyen lehet, hogy a gyermeknek egészen másra van szüksége, de ezt a szülő észre sem veszi, mert ahelyett, hogy rá figyelne, csak a rokonai, a párja vagy a szülei hangjára hallgat. Gyermeke viszont egyrészt nem lesz boldog, hiszen nem azt kapta, amire valójában szüksége van, másrészt pedig jó eséllyel ő is megfelelési kényszerben szenved majd akár egész életében. Így gyűrűzik tovább a görcsös megfelelési kényszer generációról generációra.

A konzerváló

Végül egy érdekes csoport következik. Érdekes, de egyáltalán nem ritka. Nem azokról van szó, akik az értékrendjüket vagy ízlésüket tekintve konzervatívak, mert ezzel nincsen semmi probléma, ha nem korlátozzák vele a gyermeküket. Konzerváló szülőknek azokat nevezem, akik akár csak egyszer, akár a gyermekük életének egy rövidebb vagy hosszabb szakaszában elkövettek valamilyen hibát, amivel lelki sérülést okoztak neki, később azonban megfelelően nevelik őt. Kialakul egy erős szülő-gyermek kapcsolat, azonban a korábbi lelki sérülést feldolgozatlanul cipeli tovább magával a gyermek.
És pont ez az erős kapcsolat az, ami konzerválja a lelki sérülést, és ami rendkívül megnehezíti a gyökerének megtalálását. A gyermek ugyanis nem is feltételezi, hogy a szülő korábban valami komoly hibát vétett, hiszen most tökéletes a kapcsolata vele. És ugyanebből az okból kifolyólag a szülő sem veszi észre saját korábbi tévedését.
Később azonban nyilvánvalóvá válik, hogy a gyerekkel (aki lehet, hogy azóta már fel is nőtt) valami nincsen rendben. Rossz döntéseket hoz az életében, irracionális félelmei vannak, esetleg olyan betegségben szenved, ami a korábbi lelki sérülése miatt öltött fizikai formát, és az is lehet, hogy meg sem tudja fogalmazni, hogy mi a baja, csak nem találja a helyét az életben. A szenvedésének gyökerét pedig azért nem találja, mert rossz helyen keresi azt.
csalad
Sok módját láttuk annak, hogy hogyan teheti tönkre egy szülő akár végérvényesen is saját gyermekének életét. Mivel a szülő-gyermek kapcsolat a lehető legszorosabb emberi kapcsolatok egyike, ezért egy szülőtől kapott lelki terhet nagyon nehéz letenni. Nehéz, de nem lehetetlen.
Ha Te is áldozata vagy egy ilyen szülő-gyerek kapcsolatnak, akkor az első lépés az, hogy megértsd: ha valaki lelki sérülést okozott neked, az nem rólad szól, hanem róla. A saját terhét próbálta rád tenni, és csak azért sikerült neki, mert gyermekként még kénytelen voltál átvenni tőle azt.
Most viszont már csak Te döntesz arról, hogy meddig cipeled tovább a terheidet. A saját életedet csak Te élheted.
// Nagy köszönet Reninek, hogy ajánlotta a témát, és értékes gondolatokat is adott hozzá. :)
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Ami még érdekelhet:

Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

    Együtt többet tehetünk!

    Ha Te is így gondolod, csatlakozz azokhoz, akik értesülnek az új írásokról!

    Én sem szeretem a levélszemetet, tőlem sem fogsz kapni.

    Még több inspiráció:

37 gondolat ehhez az íráshoz: “Vedd be a mérget, hisz szeretlek – avagy hányféleképpen teheti tönkre egy szülő a gyermeke életét

  1. Chaty43

    Idézek egy részt, amely lelkileg megfogott : “A szomorú tény az, hogy szeretet ide vagy oda, az ilyen szülő-gyerek kapcsolatban a gyerek eszközzé válik. Az önbeteljesítésre vágyó szülő olyan mértékig képes – gyakran tudat alatt – kihasználni a saját gyerekét, hogy beleszól az életcéljának megválasztásába, az életvitelébe, a párválasztásába, és minden egyes fontos döntésébe. Gyakran nem is csak addig, amíg a gyermek fel nem nő, hanem egész életében.Ha a gyereke hagyja ezt. Ha viszont felnőttként felismeri, hogy nem a saját életét éli, hanem az anyukájáét vagy apukájáét, és rájön, hogy a szíve mélyén ő másra vágyik, akkor képes lesz meghúzni a határvonalat szülei és önmaga között. A vonalat, amit másoknak, még a saját szüleinek sem enged átlépni.” SZÍVBŐL KÍVÁNOM, hogy a “vonalat”, amit másoknak, még a saját szüleinek, anyjának SE ENGEDJE ÁTLÉPNI ! – ha igen ELVÉSZ ! Ky

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy sikerült átadnom az üzenetet. :)

      Reply
  2. Tabak Lajos Károly

    Számomra, igen, a gyermekeim egy különleges természetes életadomány. Beszélgethettem játszathattam együtt velük, átélhettem mellettük újra mind azt amit az ő gondolatukon felfedezni vágyó értelmük tükrözött. Újra tanulhattam oly dolgokat melyt márt elfelejtettem és értelmesebbnek szebbnek láthattam és látom a világot. Új megközelítéssel jobban megbíztam embertársaimban, a világban. Buta könnyelmű önző hibáimat értelemben jobban megérthettem ezáltal, még mindíg tanulunk egymástól. Reménykedem ez mindíg így lesz. Egy apa a sok közül.

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Nagyon jó érzéssel olvastam ezt, köszönöm szépen. :) Ha minden szülő így tekintene a gyermekére és a szülői szerepre, akkor sokkal kevesebb gyerekből válna lelki sérült felnőtt.

      Reply
  3. Kovács Aranka

    Én kérdezni szeretnék!Az utolsó azaz “konzerváló” típus fogott meg illetve elbizonytalanított!Honnan tudjam,hogy nem-e közéjük tartozom??Hisz nagyon jó a fiaimmal a kapcsolatom,oviban az óvónők is kiemelkedően “egészséges lelkű” gyereknek mondják őket és nap mint nap megjegyzik, hogy nagyon rendben vannak lelkileg!Kérlek írj pár konkrét példát erre a konzerváló típusra?,Mik azok a sarkalatos pontok amit ez a típusú szülő elronthat csak maga sem tud róla??Nagyon megfogott most ez a téma!

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Én azt javaslom, hogy ne görcsöljetek azon, hogy mi van akkor, ha valamit rosszul csináltok. Egészen biztos, hogy valamit rosszul csináltok. :) Ahogy mindenki, mert nincs tökéletes ember. Nem attól válik valaki jó szülővé, hogy tökéletesen csinál mindent, hanem attól, hogy odafigyel a gyerekére, figyel a saját tetteinek a következményeire, és képes megkérdőjelezni önmagát, ha szükséges.
      Mondok példát. Nagyon jó a kapcsolatod a gyerekeddel, mégis később, amikor nagyobb lesz, vagy akár fiatal felnőttként kijön rajta egy lelki eredetű betegség (például szorongás, depresszióra való hajlam, önbizalomhiány, valamilyen fóbia vagy irracionális félelem, stb). Vagy mondjuk a párkapcsolataiban következetesen rosszul választ. Ilyenkor ahelyett, hogy szidnánk vagy lesajnálnánk őt, érdemes elgondolkodnunk, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy ide jutott. Sokszor a szülő mulasztott el valamit, vagy nem megfelelő mintát mutatott a gyerekének egy-egy élethelyzet kezelésében, és emiatt egy későbbi külső hatás meg tudja roppantani a gyereket. De az is lehet, hogy nem a szülő hibázott, hanem valaki más volt rá negatív hatással. A lellkiismeretes szülő feladata szerintem ilyenkor az, hogy segítsen a gyerekének megtalálni a gyengeségének az okát, akár olyan áron is, hogy ő maga (tehát a szülő) az ok.
      Viszont ha jelenleg teljesen kiegyensúlyozott és szoros a kapcsolatotok a gyerekeitekkel, akkor nem érdemes azon szorongani, hogy vajon elrontottatok-e valamit. Csak őrizzétek meg ezt a kapcsolatot, és akkor jó eséllyel később sem lesz semmilyen lelki sérülése a gyereknek. Ha mégis, akkor pedig segítsetek neki feloldani azt, és merjetek szembenézni azzal a lehetőséggel is, hogy akaratotokon és tudtotokon kívül Ti okoztátok neki a lelki sérülést. De nem érdemes alapból ettől félni, mert aki félelemben él, az hogyan tudna egészséges és boldog kapcsolatot ápolni bárkivel? Szeretet és figyelem – szerintem ha ez a kettő megvan, akkor minden rendben van és lesz is. :)

      Reply
      1. Marta

        Kedves Gabor!
        Hogy tudom kideríteni, mi is az a teher,amit (esetleg) rám tettek még gyermekkoromban, mert csak akkor tudom letenni…(Én sem találom a helyem…)De viszont azt is szeretném kideríteni,én mit adhattam at az en gyermekeiknek,hogy “vissza tudjam venni” tőlük?
        Ezekhez hogy kezdjek hozzá?
        Koszonettel,
        Márti

        Reply
        1. Gábor Szerző

          Kedves Márti,
          szerintem első lépésként érdemes átgondolnod, hogy mire vágysz, és mi akadályoz meg abban, hogy elérd. Leginkább a félelmeid azok. Itt találsz segítséget ahhoz, hogy mit tudsz kezdeni a félelmeiddel: http://hasznaldfel.hu/2016/01/nem-kell-bilincsben-elned-gyakorlati-utmutato-a-felelmeid-legyozesehez.html
          A félelmeid gyökerét megkeresheted segítséggel (családállítás, hipnózis, pszichológiai tancácsadás, stb), vagy egyedül is. Én a stroke-om után nagyon sokat sétáltam egyedül, végiggondoltam az életemet, és azt, hogy miért kerültem padlóra. Azt javaslom, hogy szánj időt Magadra. Az, hogy konkrétan megtudd, milyen terheket kaptál gyerekkorodban, szerintem nem is olyan fontos. Az a fontos, hogy mit kezdesz mostantól az életeddel. Ha megérted, hogy a másoktól kapott lelki sérülések nem rólad szólnak, hanem róluk, akkor nem fogod kevésnek érezni Önmagad, és el tudod engedni azokat az érzéseidet és gondolataidat, amik most visszahúznak.
          Amint rendben leszen lelkileg, onnantól már jobban észreveszed azt is, ha a saját gyermekeidre terhet teszel, illetve ha tettél, akkor hogyan tudod helyrehozni. De előbb kerülj egyensúlyba Önmagaddal, és így tudod a legjobban támogatni őket is.
          Legyen szép napod! Ne csak a mai, hanem az összes. :)
          Gábor

          Reply
  4. Prókaj Irén

    Tisztelt Gábor! Köszönöm ezt a nagyszerű írást. Bibliaként kellene a szülőknek osztogatni. Félek,hogy saját hibámat is felfedeztem a sorok között.Miszerint én egy túlféltő anyuka vagyok. Talán a késői születés miatt,de néha a gyermekem hívja fel a figyelmemet : ” anya ne félts annyira”. Felnőtt fiaim ilyen hibára nem hívták fel a figyelmemet,de 15 éves kamasz lányom többször panaszolta túlzott aggodalmamat. Próbálom szigorúan kontrollálni a hibáimat és talán többé-kevésbé sikerül is. Megköszönöm,ha javasol néhány módszert miszerint ezt a csorbát javíthatom.
    Kívánok Önnek a továbbiakban minden szépet és jót. Derűs életet.
    Üdvözlettel : Prókaj Irén

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Köszönöm szépen Irén, nagyon örülök, hogy hasznos volt az írásom. :) Szerintem kezelje a lányát egyenrangú partnerként, akinek nem utasításokat ad, hanem megbeszéli vele, amit fontosnak tart. Mondja el neki, hogy mi az oka az aggódásának, és hogy vele együtt szeretne egy olyan megoldást találni, ami mindkettőjüknek jó. Ön kevésbé mutatja felé az aggodalmát, és nem fogja folyton ellenőrizni vagy kérdezgetni őt, tőle pedig azt kéri, hogy gondoljon Önre és minél kevésbé adjon okot az aggodalomra (például ha később ér haza este, vagy random találkozóra megy, akkor jelezze Önnek). Kamasz korban főleg, de a gyerekeknél amúgy is sokat jelent, ha nem elnyomást éreznek a szülők (vagy bárki más) részéről, hanem együttműködést.
      Én is a legjobbakat kívánom Önnek, és biztos vagyok benne, hogy meg fogják találni az egyensúlyt a lányával. :)
      Üdvözlettel: Gábor

      Reply
  5. Flóra

    Én egy érzelmileg nulla vagyok, de változni szeretnék. Sikerült-e már valakinek? Ha igen, akkor hogyan?

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Nagy bátorság kell ahhoz, hogy ezt beismerje valaki, minden tiszteletem a Tiéd/Öné. Ilyen esetben a megoldás a gyerekektől független. Aki nem tud megfelelően szeretni, vagy nem tudja megfelelően kimutatni az érzelmeit, annak önmagával van problémája. Érdemes megkeresni, hogy miért nem tudja szeretni önmagát. Mi történt a múltban (valószínűleg a gyerekkorában)? Milyen volt a szüleivel a kapcsolata? Ha pedig nem volt mindig érzelmi nulla, csak valami miatt megváltozott, akkor ezt a valamit érdemes megkeresni. Ez lehet egy élethelyzetbeli változás, párkapcsolati bizonytalanság, stb. Ilyenkor érdemes feltenni a kérdést: Úgy élek, ahogy szeretnék? A válasz jó eséllyel “Nem” lesz. Amíg viszont nincs meg a belső egyensúly, és nem olyan életet élünk, amilyenre vágyunk, addig folyamatosan ártunk a körülöttünk lévőknek, beleértve a saját gyerekeinket is. Az első lépés tehát az, hogy helyretegyük az önmagunkkal és a saját életünkkel való kapcsolatunkat.

      Reply
      1. Flóra

        Édesanyám is érzelmi nulla, és az anyai nagymamám is az volt. Gyerekkoromban rossz volt, de ma már megértem Őket, nyilván Ők is váltak ilyenné valamitől. Sőt, a lányom is az lesz, már látom az előjeleit, bár Ő egyelőre még azt szenvedi, hogy nem kap elég szeretetet. (Mi – érzelmi nullák – a szeretetünket a gondoskodással fejezzük ki, ami sok esetben nem elég.) Egyébként volt az életemben valaki évekkel ezelőtt, aki mellett átváltoztam, kihozta belőlem azt amiről azt hittem nincs, és nagyon élveztem hogy ilyen is tudok lenni. Ő még egy nálam is súlyosabb eset – érzelmi nulla – volt, néha így fogalmazott: “mostmár én is szeretnék szeretni végre valakit.” Nem bántot, sajnáltam inkább. Megelégedtem azzal, hogy hagyja magát. A jelenlegi élethelyzetemmel pedig inkább elégedett lehetek, mára már vannak célok amiket elértem, és vannak amiért még tenni fogok. A vágyakat a realitásokhoz igazítottam. Az írásodban meglepett és kicsit meg is nyugtatott, hogy a szeretet egy képesség. (és alá is van húzva :) ) Ezzel még nem találkoztam máshol, pedig nekem is valami ilyesmi jár a fejemben, hogy amire nem vagyok képes, azt hiba lenne erőltetni. Köszönöm hogy foglalkoztál a kérdésemmel, kívánok Neked is sok támogatást, inspirációt.

        Reply
        1. Gábor Szerző

          Köszönöm szépen az őszinte szavaidat, nagyon kevesen mernek szembenézni önmagukkal. Azért van aláhúzva, hogy a szeretet egy képesség, mert egy korábbi írásom kifejezetten erről szólt, és az aláhúzott szövegre kattintva meg tudod nyitni azt. Nagyon fontosnak tartom ezt, ezért hivatkoztam rá itt is. Szerintem hasznos lehet számodra az az írás is. A szeretet képessége fejleszthető, és Önmagadat és a lányodat is tudod fejleszteni. Én úgy gondolom, hogy mindannyiunknak szüksége van fejlődésre, én is mindig erre törekszem, és erre buzdítok másokat is. Azzal, hogy bele merünk nézni a tükörbe és felismerjük, hol hibáztunk, már megtettük a legfontosabb lépést a változás felé. Innentől már csak azon múlik, hogy mennyire akarjuk a változást. Szerintem megéri. Nagyon megéri. Még egyszer köszönöm szépen, hogy megosztottad a gondolataidat.

          Reply
  6. Réka

    Kedves Gábor, nagyon köszönöm ezt az írást! A méreg ellen ajánlom Susan Forward Mérgező szülők című könyvét, nekem sokat segített egyrészt a régi sérülések feloldásában, másrészt anyaként megóvott a ( nagy) hibák elkövetésétől.

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Nagyon szívesen, Réka :) Én pedig köszönöm szépen a könyvajánlót, felírtam magamnak az olvasandók listájára. :)

      Reply
  7. virág

    Bocsánat,tényleg nem akarok senkit sem bántani,de az,hogy hogyan teheted tönkre a gyermekedet szerintem nem inspiráló,inkább az lenne az,ha a pozitívabb oldaláról néznénk a gyermeknevelést!Szerintem az,hogy sok szülő aki még esetleg magával is harcol és kap egy ilyen cikket,az nem inspiráló lesz számára,hanem egy újabb teher,egy lelkiismeret furdalás.Aki azt hiszi magáról,hogy tökéletes szülő,az nagyon téved ,mindig van egy másik látószög,ami tükrében nem lesz az ,és elárulok egy nagy titkot : NEM IS KELL tökéletesnek lenni,hiszen akkor nem lennénk itt! :) És egy utolsó megjegyzés ,tényleg a legnagyobb alázattal és tisztelettel ,rávilágítva arra a tényre,hogy ez a cikk azt teszi az anyával,amit nem szeretnénk,hogy tegyen a gyermekével! Hiszen azért azt se felejtsük el,hogy a gyermek mielőtt leszületik pontosan tudja,hogy mire számíthat a szüleitől,hiszen ezek a tapasztalatok által fejlődik! :)

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Kedves Virág, a célom az elgondolkodtatás, amit a saját eszközeimmel végzek. Van, akinek az én szavaimra van szüksége, és van, akinek nem. Ebben az írásomban a lehetségséges tévedésekre hívom fel a figyelmet. Teljesen egyetértek Veled abban, hogy nincs tökéletes szülő, az viszont mindenkinek a saját döntése, hogy mit kezd a hibáival: tagadja azokat, felvállalja de nem változtat, vagy pedig változtat rajtuk. Ahogy az is személytől függő, hogy valaki ebből az írásomból magára vesz-e olyat, ami nem rá tartozik. Aki feszült és bizonytalan, az megteheti, tisztában vagyok vele. Az írásaimat, ahogy minden közlést is, félre lehet értelmezni, és ahhoz kevés vagyok, hogy ezt megakadályozzam.
      A gyerek leszületés előtti döntésével kapcsolatban egy nagyon durva példát mondok. Szerintem ha a gyerekedet megerőszakolnának és felakasztanának, akkor Te sem mondanád azt nyugodt szívvel, hogy így volt jó neki. Én hiszek abban, hogy a negatív tapasztalatainkat fel tudjuk használni a fejlődésre, de abban is, hogy ha nem muszáj, ne ártsunk egy másik embernek vagy bármilyen más élőlénynek.

      Reply
      1. Kővári Zoltánné

        Kedves Gábor! Nagyon egyetértek azzal, hogy a negatív tapasztalatainkat be tudjuk építeni az életünkbe. Gyerekkoromtól féltettem a majdan megszülető gyerekeimet egy olyan anyától mint az enyém, ezért megfogadtam magamnak, hogy mindenben, …MINDENBEN! … más akarok lenni, mint az én társas mártír, egó építő, uralkodó anyám. Sikerült SZABAD embernek nevelnem 3 gyereket, akik remélem, hogy az unokáimnak szintén megtanítják, hogy soha nem ronthatjuk el egy ember életét, főleg nem a saját gyerekünkét! Mert igen, csodálatosan írta, hogy a szülő-gyermek kapcsolat a lehető legszorosabb emberi kapcsolatok egyike, ezért a “Szeretet nem üzlet”!!!! A cikket végig olvasva azért egy kicsit én is magamra ismertem a túlféltő szülő leírásában, de mentségemre legyen mondva, kifele ebből nem sok látszott, látszik a mai napig. …. 3 felnőtt gyerekem és 5 unokám csak annyit mondanak, hogy “Jaj anya! vagy Jaj mama! … és ez nekem máris egy STOP tábla figyelmeztetésével ér fel. 😀
        Köszönöm a cikket, nagyon tanulságos. Rávilágít olyan érzésekre, amit éreztem, csak megfogalmazni nem tudtam.

        Reply
      2. csiri

        Jo es érthetően van irva..meg a hulye is tanulhat tőled! Köszi

        Reply
      3. liza

        Köszönöm Gábor! Ez kellett nekem,az írásaidban benne van minden,ami felvillanyozott! Szeretem olvasni ,mert tanulságos! És köszönöm! A szeretettel kapcsolatban is,a gyűlölettel is,csak az gyűlöl,aki fél…nagyon találóan van megfogalmazva,vagy azon uralkodunk aki gyenge,..

        Reply
    2. Kővári Zoltánné

      “…azt se felejtsük el,hogy a gyermek mielőtt leszületik pontosan tudja,hogy mire számíthat a szüleitől,hiszen ezek a tapasztalatok által fejlődik! ”
      Kedves Virág! Bocsánat! … lehet, hogy megszületésem előtt 100 % pontossággal tudtam, mire számíthatok az anyámtól, de ma már, pontosan tudom, hogy mérhetetlenül ártalmas, mérhetetlen károkat okozott, okoz nekem ez, az általad tudatos leszületésnek nevezett egykori tudatosságom! Én “sikeresen” választottam(!?) egy Társas mártír, egy egó építő és egy uralkodó tipusú anyát kész csoda, hogy normális tudtam maradni és 3 gyereket SZABADNAK nevelni! Én már gyerekkoromban éreztem, hogy az én anyám valahogy fordítva van bekötve és egyszer majd mindenben más akarok lenni. Nem tudtam mi az, erre csak most idősen jöttem rá. De nekem már nincs menekvésem, tőle! Szorít, görcsösen kapaszkodik és nem enged még aggon sem. Meg van győződve arról, hogy ő a legjobb anya a világon. Valami baj van ezekkel a születés előtti tudásainkkal! Jó volna, legalább felnőttként látva a helyes irányt, a megszabadulás lehetőségét is beépíteni ezekbe az ezoterikus tudásokba!

      Reply
      1. Teofil

        Ezzel az a születés előtt megtervezem az életem felfogással az szokott lenni a gond, hogy sokan bebújnak mögé. “Én mindent jól csinálok, hisz ezt terveztem meg, a másik meg azt vállalta be”. Én ebben pl úgy hiszek, hogy megtervezzük, hogy mi által fejlődjünk, vagyis ne hajtsunk fejet mindenre. Továbbá ott a szabadakarat, ami váratlan helyzeteket produkál… Véleményem szerint az életünket csak nagyvonalakban tervezzük meg… Ha nem így lenne, akkor nem lennénk mások, mint a sorsuk ellen tiltakozó számítógépes programok. És az élet tényleg egy kicseszés lenne, ahol azt tanulnánk, hogy legyünk bólogató rabszolgák. Nem forgatókönyv szerint élünk.

        Reply
  8. .page.

    .Köszi újfent!
    ///Talán a végére egy-két alapvető mondattal ösztönözhetnél az elengedésre.

    Reply
  9. szilvi

    Egy uralkodó típusú szülő és egy megfelelési kényszerel küszködő szülő gyereke konyen követheti el a társas mártír vagy rátelepedett szülő hibáit ha minden áron el akarja kerülni aszt amirol ugyveli felismerte hogy szenvedést okozott? Egyébként ezt a rátelepedett részt kerlek kicsit bővebben fejcsd ki leci mer nálam ez lehet a gáz bár fejlődők a gyerekekkel de félő nem elége gyorsan?

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Igen, gyakran előfordul, hogy valaki próbálja elkerülni az egyik végletet, ezért belecsúszik a másikba. Ezért fontos, hogy a gyerekünkre figyeljünk, ne csak a saját elképzeléseinkre. A rátelepedő típusról azért nem írtam bővebben, mert egy korábbi írásom kifejezetten erről szólt. Be is linkeltem (az aláhúzott “Shanghai effektus”-ra kattintva elérhető), de ide is bemásolom. Remélem, az is hasznos lesz:
      http://hasznaldfel.hu/2016/03/shanghai-effektus-avagy-szeretettel-is-lehet-olni.html

      Reply
  10. Erika

    Nagyon jó az írás, valóban elgondolkodtató, de biztos vagyok abban, hogy sokan akik fel is ismerik esetleg, hogy melyik kategóriába tartoznak, attól, hogy ezt elolvassák, még nem fogják tudni a megoldást a hibáikra. Pedig az lenne az igazi örömmámor, ha azt is közölné velük valaki! :) Vagyis valóban nagyon hasznos lenne olvasni és megosztani másokkal akiknek szükségük van rá, egy “megoldások” verziót is!

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Köszönöm szépen, Erika :) Megoldási verzió két okból nem született. Az egyik az, hogy mindegyikről külön lehet írni egy teljes írást (de akár egy teljes könyvet is). Van, amelyikről írtam már, nem konkrétan szülőkre, hanem általában az adott személyiségre vonatkozóan. És van, amelyikről még írok majd a későbbiekben (szoktam betenni a korábbi írásaimra mutató hivatkozásokat). A másik ok pedig az, hogy a megoldás sem univerzális. Egyik helyzetre vagy személyiségtípusra sincsen olyan megoldás, ami minden emberre egységesen alkalmazható (aki ezt állíja, az hazudik). Ilyenkor mindig az adott emberre szabott megoldást érdemes alkalmazni. Például ha valakit elnyomtak, akkor lehet, hogy ő is elnyomóvá válik, de az is lehet, hogy befelé fordul. Két teljesen más személyiségről van szó, és máshogy lehet helyretenni a lelki sérülését. Ettől függetlenül a témát elő fogom még venni, ebben biztos vagyok, mert nagyon fontosnak tartom. Köszönöm, hogy megírtad a gondolataidat. :)

      Reply
  11. Heni

    Olvasva úgy éreztem, hogy akármilyen is a szülő biztos, hogy van olyan kategória, amibe bele lehet nyomni… Az írás úgy lenne számomra és szerintem többek számára is befogadhatóbb – ezáltal hasznosabb – ha minden egyes típusnál lenne néhány konkrét, hétköznapi példa, így nekem nagyon elméleti, általánosságban fogalmazó, ‘könyv szagú’. Viszont mindenképpen hiányt pótló és elgondolkodtató, hogy vajon szülőként jó úton járunk-e, túl tudunk-e lépni önmagunkon. Azt hittem, hogy a korábban már említett ‘Mérgező szülők’ c. könyv volt az ötletadó, ami nekem is régóta itt lapul valahol a polcomon. Az első gyermekem születésekor leptem meg vele magamat. Már alig emlékszem mit olvastam benne, de tudom, hogy akkor is, mint most is le kell ülnöm magammal a tükör előtt töprengeni az életemen, az életükön.

    Reply
  12. Kira

    Nagyon érdekes téma és remek írás!
    Köszönöm a könyvajánlót a hozzászólónak, már rajta is van az olvasómon a könyv.
    Tetszik a stílus, amiben a cikk készült, korábbi írásaidat is el fogom olvasni. Szociális munkásként a pszichológia szerves részét képezi az érdeklődési körömnek (és egyetem után a munkámnak is), mindig keresem a laikusoknak szóló írásokat, jobban szeretem, mint a száraz szakkönyveket. Nagyszerű, hogy lehet találni ilyen lelkes írókat, akik érdekes stílusban írnak fontos témákról, amit elérhetnek a nem szakmabeliek is.

    Reply
  13. Hamar Edit

    Sziasztok! Szerintem sokan vagyunk, akik “vegyes” szülők, tehát van bennünk ebből és abból is, ettől talán még nehezebb egy kicsit a dolog. :) Így visszagondolva a saját szüleimre, nekem nagyon hiányzott egy fontos dolog, amire még most is odafigyelek a gyerekeimnél, pedig már nem kicsik: az önbizalom támogatása. Van egy közhelynek tűnő mondat is, amit én sajnos soha nem hallottam : soha nem késő!

    Reply
  14. No1

    Igazán egyik típus sem én vagyok.Vagy csak azt hiszem…?
    A kérdésem a következő:
    A gyermek jövője érdekében feláldozni a boldog gyermekkort,vagy a boldog gyermekkort tartani szem előtt és feláldozni a jövőt?
    Vajon melyik a jobb választás?

    Reply
  15. Margit

    Gondolkodsz. Ez jó. És segíteni akarsz ez is az. Szerintem engedjük meg h felnőjön a gyermek. Felnő és már én sem megengedem, de igen lehet saját véleménye és lehet h a szülő már nem fogja meghatározni.
    Persze vannak ilyen-olyan szülők. És igen vannak jobb és rosszabb sorsok. Felnövünk és döntünk, hogy kik vagyunk.
    Már nem foghatjuk a szülőkre, nem foghatjuk az életre, nem okolhatunk utána senkit. Mert igen tapasztaltunk és dönthzetünk úgy h ez minket többé és szebbé varászol. Mert EMBERré váltunk.

    Reply

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.